Csák Máté ironikusan szólva halálával tett a legtöbbet Magyarországért. Ezzel ugyanis elhárult az utolsó akadály, hogy a középkori Magyar Királyság újra nagy és erős állam legyen, s elfoglalja korábbi méltó helyét az európai nagy államok sorában.
Hétszáz évvel ezelőtt, 1321. március 18-án halt meg Csák Máté, vagy más néven Trencséni Máté, a Felvidék évtizedeken át rettegett tartományura. Magyarországért, a magyarságért nem sokat tett, sokkal inkább életével, tetteivel veszélybe sodorta a Magyar Királyság létét, ezáltal nemzetünk fennmaradását. Ködbe burkolózó, misztikus, vad alakja megszelídült talán az idők során, mint mindenkinek, aki így, vagy úgy kiemelkedő alakja a történelemnek, de alapjában rablólovag volt, aki egyéni érdekeit mindig az ország, a magyarság érdekei elé helyezte. Ironikusan szólva halálával tett a legtöbbet Magyarországért. Ezzel ugyanis elhárult az utolsó akadály, hogy a középkori Magyar Királyság újra nagy és erős állam legyen, s elfoglalja korábbi méltó helyét az európai nagy államok sorában.
Hogy megértsük ezt az időszakot, vissza kell mennünk az Árpád-ház utolsó néhány évtizedéig. IV. Béla királyunk a második honalapító, a tatárjárás után talpra állította az országot. Nem jött be azon holland utazónak a jóslata, aki a tatárdúlás után járt nálunk, s ezt írta: „Magyarország háromszáz évi fennállás után megszűnt létezni…”
De Béla királyunk utódai kezéből fokozatosan kicsúszott a tényleges irányítás, a központi hatalom meggyengült. Kezdődött ez az apával ellenséges fiúval, V. Istvánnal 1270–1272 (már életében gyengítette az országot Béla elleni harcával), folytatódott IV. (Kun) Lászlóval (1272–1290), s beteljesedett az utolsó Árpád-házi királlyal, III. Andrással (1290–1301). Ő fiú örökös nélkül halt meg, s ezzel kihalt az Árpád-ház férfi ága.
Egy dinasztia-váltás minden országot megremegtetett a középkorban, hiszen a trónviszály pártharcokat, véres küzdelmeket jelentett. Egy trón sokat ért. Különösen rossz pillanatban érte ez ekkor a Magyar Királyságot, hiszen a marakodás az Árpád-ház utolsó évtizedeiben is jelen volt már, s így egy legyengült, szétesőben lévő országnak kellett szembenézni egy újabb viszállyal.
A feudalizmusban a tekintély, a hatalom alapja a föld. Torzsalkodásaink idején, 1301 előtt hogyan álltunk ezzel? A feudalizmus logikája az volt, hogy úgy tudok híveket szerezni, ha földet, birtokot adok nekik. A IV. Béla utáni időkben ezt tették gyenge kezű uralkodóink és ellenlábasaik. Ebből aztán az lett, hogy bizonyos nemesi családok kezén irdatlan, országrésznyi területek halmozódtak fel. Az 1200-as évek végére így létrejött Magyarországon a kiskirályok, tartományurak, oligarchák rendszere. A kelet ura Kán László, a nyugaté a Kőszegi család, észak-kelet Borsa kopaszé és az Amadéké, észak-nyugatot Csák Máté uralta. A teljesség igénye nélkül. A kiskirályok névlegesen elismerték a király hatalmát, hiszen ők nem származtak királyi dinasztiákból, nem pályázhattak a koronára. Ezt egyébként lehetetlenné tette a köztük lévő ellenségeskedés is, hiszen, ha valamelyikük III. András halálát követően a korona után nyúl, ezt a többi akadályozta volna meg, mondván, miért ő, miért nem én? Tehát a királyi cím megszerzése az árpád-házi uralkodók idején, de utána sem szerepelt céljaik között. Egy semmiből jövő család a középkor logikája szerint nem alapíthatott dinasztiát, azt a külföld sem ismerte volna el. Ritka kivétel később Mátyás. A kiskirályok tehát beérték azzal, hogy elméletileg elismerték a király hatalmát, országos címeket birtokoltak-bitoroltak, de saját területükön ők voltak az urak, a törvény, szó szerint élet és halál urai. Behajtották az adókat, de saját zsebre. Nem tisztelték az egyházat, gyakran fosztogatták a kolostorokat, templomokat. Nem tisztelték a városokat, azok kiváltságait, ha a területükön volt sajátjuknak tekintették, adóztatták, fosztogatták. Akadt kiskirály, aki saját képmásával veretett pénzt. Területeiken mindent áthatott az önkény. Egymással is gyakran harcoltak, várakat, birtokokat raboltak el a másiktól. Saját, jól magukhoz láncolt klientúrájukon, fegyvereseiken kívül – akik részesültek a zsákmányból – minden társadalmi réteg szenvedett.
Felmerülhet a kérdés: nem csak az utólagos történetírás, az ország összetartásának nehéz küzdelme láttatja velünk ilyen negatívan a kiskirályok szerepét? Bár kevés a forrásunk, de aligha. A tények a rablást, fosztogatást, anarchiát mutatják. A pápa nagyon elégedetlen volt ezzel a helyzettel: a tizedet, a pápai adót is maguk számára hajtották be. Kassa városa, az Abák elnyomása miatt fellázadt. De erről később.
Tehát a trónviszály. Európa dinasztiái már III. András utolsó éveiben látták, hogy nem lesz fiú örököse, s ezáltal megüresedik egy jelentős trón. Hárman léptek sorompóba, a leányági rokonság kapcsán. A bajor Wittelsbach Ottó nyugatról próbálkozott. A cseh Přemysl Vencel magát vagy azonos nevű fiát kívánta a magyar trónra juttatni. Legesélytelenebbnek, talán a távolság miatt, a nápolyi királyság ifjú sarja, Anjou Károly, Caroberto tűnt, V. István dédunokája. Nagyanyja Árpád-házi Mária nápolyi királyné volt. Károlyt már gyermekkorától úgy nevelték, hogy Magyarország királya lesz. Egyes adatok szerint már III. András halála előtt Magyarországon volt. Esélytelenségét talán kompenzálta, hogy míg vetélytársainak csekély külföldi támogatottsága volt, őt támogatta egy abszolút világhatalom, mégpedig a pápa. Jóllehet, ezzel le akarta kötelezni őt a Szentatya, s az egyház befolyásának növelését szándékozott elérni Magyarországon, de a pápai támogatás jelentőségéből ez adott pillanatban nem vont le semmit. Viszont az egyház erősödése nem töltött el lelkesedéssel minden főurat, hogy a helyzet még bonyolultabb legyen.
Anjou Károly, királyként I. Károly – mert tudjuk, ő lett a befutó – vagy legismertebb nevén Károly Róbert, elsőként érkezett tehát az országba, s meg is koronázták. De. Mert van egy de. A XIII. századra kialakult Magyarországon a koronázás szokásjoga: ahhoz, hogy valaki magyar király legyen, három feltételnek kellett teljesülnie. A Szent Koronával kellett, hogy történjen a beiktatás, a magyar egyház fejének, az esztergomi érseknek kellett vezetnie a szertartást (vagy az ő képviselőjének) és (Székes)Fehérváron kellett, hogy történjen az aktus. Csak az így felkent királyt kellett mindenkinek elismernie Magyarországon. Ezen feltételekből mindig hiányzott egy vagy kettő, mindig, mert Károly első koronázásával koronázások sora nyílt meg, őt magát is négyszer koronázták meg (a köztudatban, történelemkönyvekben csak három szerepel), s csak az utolsó volt úgymond legális. A koronázások sorát gyarapították még a konkurensek is, hiszen Ottó és Vencel is küzdöttek a trónért. Wittelsbach Ottó például Kán László leányát akarta feleségül venni, így egy jelentős kiskirály támogatását megnyerve akart a trónra ülni. A Szent Korona éppen Kán Lászlónál volt. Az események lefolyása jól mutatja az oligarchák uralmát. Erdély urának valamiért mégsem tetszett a hozzá utazó királyjelölt, s fittyet hányva annak bajor hercegi mivoltára, s az őt támogató császári nagybácsi tekintélyére, fogságba vetette Ottót, aki csak nagy nehézségek árán tudott szabadulni, s jókora kerülővel, Lengyelországon át haza menekült német területre. Jóllehet 1305-től 1312-ig, haláláig viselte a magyar királyi címet, ez csak névleges volt, Károly Róbert számára nem jelentett veszélyt.
1301-ben ugyanakkor a legesélyesebb a cseh király, II. Vencel volt. A főurak nagyobb része őt támogatta. Meg is koronázták, de az esztergomi érsek helyett a kalocsai, így ez sem tekinthető törvényesnek. Vencel, német támadástól tartva – ami be is következett – haza tért, magával víve Prágába a Szent Koronát. Bár itthoni támogatottsága egyre csökkent, a magyar királyi címről nem mondott le, s azt fiára szándékozott hagyni. De a Přemyslek csillaga leáldozott Magyarországon.
Károly Róbert maradt egyedül a porondon, de ez még korántsem jelentette a győzelmét. Politikai cselszövések, követjárások, pártoskodások hosszú, bonyolult sora következett, melynek során némiképp emelkedett a tekintélye, de végső soron talán többet köszönhetett a szerencsének. A helyzetet jellemezte, hogy ebben a zavaros időszakban történt az ominózus eset, hogy elvesztették a Szent Koronát, de másnap megtalálták...
Vencel erősödő cseh királyságát nem nézték jó szemmel a magyar főurak. Elsőként Borsa Kopasz és Aba Amadé álltak Károly Róbert mellé, de a Felvidék ura, Csák Máté is elhidegült Venceltől. Csák pápai közvetítésre kiegyezett Károly Róberttel, tárnokmesteri címet kapott, de következetes volt azon a téren, hogy az országnak ne legyen erős királya. A király nevében elfoglalt ugyan területeket, de azokat magának tartotta meg. Mikor a király és a pápa felszólították ezek átadására, újra nyíltan szembefordult Károllyal. Aba Amadé és Borsa Kopasz támogatása megalázó volt Károly Róbert számára, hiszen csak néhány rablólovagnak köszönhette királyi elismertségét. Végül a pápai követnek sikerült visszaszereznie Kán Lászlótól a koronát (kiátkozás, visszafogadás módszerével), s megtörtént 1310. augusztus 27-én végre a minden szempontból legális koronázás. De a királyi földek, a királyi bevételek, a király csekély serege eltörpült egyenként is a kiskirályok rendelkezésére álló érőitől. Tehát a legális király –gyenge volt, lényegi változás nem történt. Csák Máté nem ismerte el, rátámadt, Károly egész Temesvárig menekült tőle. Csákra éppúgy nem hatott a tárnokmesteri cím visszavonása, mint az egyházi kiátkozás. Károly kitűnő hadvezérét küldte Csák ellen, Debreceni Dózsát, de az nem merte vállalni az ütközetet a nagyobb és jobb fegyverzetű ellenséggel szemben. Csák Máté ugyan lassan egyedül maradt a királlyal dacoló kiskirályként, de ez annyira nem zavarta, hogy fölvette a princeps, uralkodói herceg címet. Sőt, erejéből nem csak a király elleni hadakozásra futotta, hanem megtámadta az esztergomi érseket, s a nyitrai püspököt is. A király ugyan lassan Csák Máté és Kán László kivételével minden főurat, kiskirályt maga mögött tudhatott, s készült a Felvidék elfoglalására, de ez nem jelenti azt, hogy a neki hódoló tartományurak teljesen elismerték volna hatalmát saját területükön. A király mégis erősödött, mert már 1311-ben be tudott avatkozni a Zára-Velence kontra Magyar Királyság konfliktusba. Nagy sikert ugyan nem ért el, kompromisszumot kellett kötnie Velencével, de már ez is eredmény volt, hiszen katonáit a Csákok elleni harcra szervezte.
S ez a huzavona több mint tíz évig tartott. A Magyar Királyság, mint jelentős állam, lassan kezdett eltűnni Európa térképéről. I. Károly ez idő alatt, míg nem nagyon lehetett tudni, ki is az ország királya, sokat tartózkodott a Gönc fölött magasodó, csekély romokban ma is álló, Amadé várban. S az öreg Aba Amadé kétes vendégszeretetét élvezte. Állítólag ugyan egész jól megvoltak, de a király nem azért jött Magyarországra, hogy ilyen dicstelen uralmat gyakoroljon.
A kedvező pillanat 1312-ben jött el számára. A konfliktust Aba Amadé robbantotta ki, mely eseménysorozat végül is Károly megerősödéséhez, tényleges uralmához vezetett. Tárgyalt időszakunkban Aba egy rablólovag. De nem volt ez mindig így. A morvamezei csatában tűnt ki vitézségével 1278-ban, IV. (Kun) László oldalán. 1285-ben sikeresen harcolt az Abaúj vármegyébe betört tatárok ellen (igen, ilyen is volt). Szolgálataiért volt országbíró, hét alkalommal nádor. Egyre több birtokot kapott, és szerzett. Bár hűségesen szolgálta III. Andrást, annak halála után ő is önkényúrrá, kiskirállyá vált országrésznyi birtokain.
Történt 1311. szeptember 5(?)-én, hogy fiaival, fegyveres kíséretével belovagolt Göncről Kassára, hogy érvényesítse saját magának adott jogait a város fölött, adót hajtson be. Tisztázatlan körülmények között fegyveres harc bontakozott ki Aba Amadé emberei, és a kassai polgárok, elsősorban a szászok között. A küzdelemben megölték Aba Amadét, s kíséretének több tagját, két fiát fogságba vetették. (Márai Sándor: Kassai polgárok.) A király választás előtt állt: a zavaros évtizedben az Abák úgy-ahogy, őt támogatták. Az öreg Aba Amadé vendégszeretetét is élvezte. Viszont Károly Róbert tudta, a kiskirályok hatalmát meg kell törnie. Ezért Kassa mellé állt, az Amadékkal szemben. Az Amadé ifjaknak szabadulásuk fejében ígéretet kellett tenniük, hogy nem háborgatják többé Kassát. Kiszabadulásuk után viszont azonnal a király ellen fordultak: Csák Mátét fogadták el hűbéruruknak, katonai segítség fejében.
Ez a király elleni szövetség veszélyes volt Károly Róbertre nézve, kockáztatta még éppen erősödő királyi hatalmát. Kitérni, megegyezni? Akkor végképp névleges király marad. Ha viszont csatát veszít, még az sem. Viszont, ha győz, tényleges király lehet. Fegyveres ereje viszont két kiskirály serege ellen, kétséges, hogy elegendő-e. Károly döntött, most vagy soha. Jól érzékelte, hogy a társadalom minden rétege kiskirály-ellenes. A jobbágyság nehezményezte a szabad költözés jogának önkényes megvonását, a polgárság (ha mégoly csekély is ebben az időben, de öntudatos, lásd Kassa), a folyamatos zaklatást, adókat, az egyház a rablást, fosztogatást, tekintélyének, befolyásának elvesztését siratta. Károly és Kassa fellázították a Szepességet a kiskirályok ellen. A király még némi lengyel segédhadat is szerzett. Így került sor 1312. június 15-én a rozgonyi csatára, ahol a király és a kassaiak legyőzték az Amadék és Csák Máté egyesített hadait. Több Amadé fiú is elesett. Károly Róbert tényleges ura lett Magyarországnak.
Vagy mégsem. A siker nem volt teljes. A király mégsem érte el teljesen azt, amit szeretett volna. Ekkor még. Az Amadé birtokokat csak 1315-re tudta végképp uralma alá vonni, s Csák Máté, aki nem vett teljes haderővel részt az ütközetben, vissza tudott vonulni központi birtokaira, Trencsén, Nyitra környékére. Ez a hegyvidékes, jól védhető terület megközelíthetetlen maradt Károly Róbert számára. S Csák Máté innen dacolt a királyi hatalommal, egészen hétszáz évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Mert őt Károly Róbert nem tudta legyőzni, csak annak halálával szabadult meg tőle.
Ki is volt ez az egykor rettegett tartományúr, kiskirály? A család egészen Szabolcs vezérig tudta magát visszavezetni, aki a hét vezér egyike, Árpád utóda. Tekintélyes ősök. A Csák nemzetség első birtokai a Vértes területén feküdtek, később központjuk Nyitra vármegye lett. De Komárom, Pozsony térségében is hatalmas földjeik voltak. A Vág völgyét, a Tátrát is uralták. Csák Máté már fiatalon is renitenskedett. III. Andrást még uralma kezdetén híven szolgálta. Egy hadjáratban Bécsig nyomult előre vele. Várakat, birtokokat szerzett a királynak. Szolgálataiért megkapta a lovászmester címet, pozsonyi ispán lett. Volt nádor és kun bíró. De mindeközben erőszakkal gyarapította a családi birtokokat, így szembe került III. Andrással. A király megfosztotta címeitől, de ez Csákot már ekkor sem zavarta. A király vele szemben támasztott ellenlábasait meggyilkolta, területüket elfoglalta. Az Árpád-ház kihalása körüli időszakban, éppúgy, mint utána, gátlástalanul növelte területeit, igazi kiskirály lett. A trónviszályok idején elsőként Vencelt támogatta, de csak félszívvel. Hamar szakított vele, annak ellenére, hogy Vencel hivatalosan neki adományozta Nyitra és Trencsén vármegyéket. Csákot nem hatotta meg, hogy legalizálhatta hódításait, ezeket ő már magáénak tekintette. Az öreg Vencel halála után fia haza ment Csehországba, s lemondott a magyar koronáról. Ekkor Csák, Károly Róbert jóváhagyásával, elfoglalta Visegrádot. Zólyom vármegyét 1306-ban. De nem adta át ezeket Károlynak. Tehát Csák tovább erősödött akkor is, amikor már Károly hatalma is kezdett izmosodni. A többi kiskirály lassan letűnt, de Csák Máté már nem is birtokokat, egész vármegyéket kebelezett be. Gentilis bíboros, pápai követ közbenjárására ugyan színleg elfogadta Károlyt királyának, de tettei ennek ellentmondtak. Visegrádról hadjáratokat vezetett Buda felé is, nem kisebb céllal, mint a király elfogása. A tárnokmesteri címmel sem lehetett lekenyerezni. A király Temesvárra menekülésekor volt Csák hatalma csúcsán. A pápai követ kiátkozta, de ez az egyébként mégoly félelmetes középkori fegyver sem törte meg, sőt, az átkot kihirdető esztergomi érseket és nyitrai püspököt elkergette, birtokaikat feldúlta, kirabolta. A zabolázhatatlan kényúr őrizte függetlenségét, szabadságát.
A rozgonyi csata hozott lassú fordulatot. Csák ugyan csekély veszteséggel megúszta, s el tudott menekülni, de ezt követően deffenzívába szorult, már többnyire csak védekezett. Visegrádot Károly 1315-ben véres ostrommal visszavette, de a siker itt sem volt teljes, mert Csák háborúba keveredett cseh szomszédjával, s hadereje nagyobb része távol volt Visegrádtól. Csák Máté birtokaiban, hatalmában néhány történész a korai szlovák állam körvonalait igyekszik belelátni, de ezt maguk a cseh krónikák cáfolják: Máté seregében magyarul beszéltek. Csák erejét mutatja, hogy a rozgonyi csatától Máté haláláig a király mindössze hét várat tudott tőle visszafoglalni. Kiskirálysága túlnyomó részét haláláig megtartotta, uralta. S hogy a család milyen erős volt, mutatja, Károly Róbert csak Csák halála után két évvel tudott Budára visszaköltözni.
Különleges, példa nélküli-e a trónviszály, a kiskirályok uralma Magyarországon? Nem. A feudális Európában a trónviszály mindennapos volt. Gyakori az is, hogy a központi hatalom meggyengül, főurak, főnemesek javára. Viszont az így meggyengült országok külpolitikailag kiszolgáltatottak lettek, előfordul, hogy elvesztették nagyhatalmi, hatalmi státuszukat, akár eltűntek a történelem süllyesztőjében. Ez a veszély fenyegette a Magyar Királyságot is.
De nem így lett. Köszönhetjük ezt egy idegen, Anjou királynak, aki következetesen, szívós munkával, a kudarcokon felemelkedve újra egyesítette s naggyá tette az országot. Mit is tett? Károly Róbert nem ment a történelem folyásával szemben. Nem igyekezett visszaszerezni a királyi birtokokat. Hatalma alapját az adókra, a regálékra (királyi felségjogon szedett adó) helyezte. Csak vázlatosan: bevezette a kereskedelemben a harmincad vámot. A jobbágyoknál a kapuadót. Fellendítette a nemesfém bányászatot az urburával. A birtokosokat érdekeltté tette a bányák nyitásában. Firenzei mintára aranypénzt veretett, arany forintot. Lemondott a „kamara hasznáról”, a pénz évenkénti rontásáról. Így az arany forint Európa legjobb, legmegbízhatóbb pénze lett évtizedekre. Létrehozta a honor, a szolgálati birtokok rendszerét. A tisztségviselő a birtokot a szolgálatához kapta, ha megvált a tisztségtől, a birtok nem vált sajátjává, a királyé maradt. Szakképzett hivatalnokokat alkalmazott. De jó érzékkel elkerülte azt a hibát, amibe sok külföldről jött uralkodó beleesett: ő nem vette körül magát idegenekkel, magyarokat tartott maga körül, őket nevezte ki az országos tisztségekbe. Bevezette a banderiális hadsereget, minden nemes saját zászlaja alatt vonulhatott hadba a király seregébe. Így megőrizte a magyar nemesek öntudatát, becsvágyát. 1335-ben a visegrádi királytalálkozón megvetette a Közép-Kelet Európai államok együttműködésének alapjait (Napjainkban a rendszerváltozások után újjáéleszettük ezt, V3 néven. Ma Csehszlovákia felbomlása után V4). Károly felduzzasztotta a kincstárat, Magyarország gazdag ország lett. Nem példa nélküli, de talán Károly Róbert a legjobb példa, hogy egy idegenből jött uralkodó mennyire azonosulni tud országa, alattvalói érdekeivel. Hogy mennyire, bizonyítja az, hogy a pápai adó egy részét is visszatartotta, „megvámolta”, ami ellen többször tiltakozott a Szentatya, de Károly nem változtatta meg a döntését, s vállalta a Rómával való viszony megromlását, dacára annak, hogy a trónviszályok idején a pápa volt az egyetlen jelentős támogatója.
Mind ezek ellenére a köztudat mégsem sorolja Károlyt legnagyobb királyaink közé. Talán azért, mert a nagy hódítókra, győztes csatákat vívó uralkodókra tekintünk úgy, mint „nagy király”. És Károly nem volt nagy hadakozó. Egyetlen hadjáratot vezetett – már igazi királyként – Basaráb, havasalföldi vajda ellen. Ezen is majdnem rajtavesztett, kelepcébe csalták, csak Hédervári Dezső vitéze önfeláldozásával menekült meg. Állítólag páncélt cseréltek. A kiskirályok elleni küzdelmekben is inkább képzett, gyakorlott hadvezérekre támaszkodott. Károly Róbert tehát nem nagy hadakozó. Békés építő volt. Hosszú uralmával, 1342-ben halt meg, békés, nyugodt, egységes országot teremtett, s tömött kincstárat hagyott fiára, I. (Nagy) Lajosra, országunk második, s egyben utolsó Anjou uralkodójára.
Mindezt úgy, hogy a semmiből indult, s uralkodása fele a kiskirályokkal folytatott harccal telt. S ez a hosszú küzdelem bizonyára nyomot hagyott benne. A művelt, megbocsátani tudó király életében van egy sötét pont, egy cselekedete, mely ellentmond személyiségének, habitusának, s nehezen értelmezhető.
1330. április 17-én Visegrádon a királyi család ebédhez készülődött. Ekkor egy idős főúr, Zách vagy Záh Felicián kivont karddal berontott, s rátámadt a családra. A király karján könnyebben megsérült, de a királyné kezéről, ki védte gyermekeit, négy ujjat levágott. A jelenlévők, s az őrség rávetette magát a felbőszült öregre, minek során még többen megsérültek, de az öreg főnemest kegyetlenül lekaszabolták. A királyi család tehát kisebb sérülésekkel megúszta a merényletet. De mi késztette ezt az idős, megállapodott embert, hogy felkent urára és családjára támadjon? A történészek véleménye megoszlik. Egyesek egy késői kiskirályi összeesküvést látnak benne. De 1330-ban? Elvetni ugyan nem lehet, de ez akkor már valószerűtlen. Sokkal inkább elképzelhető az, amit olasz forrásból ismerünk. A királyi udvarban tartózkodott Kázmér lengyel herceg (a későbbi Nagy Kázmér), a királyné, Erzsébet öccse. Az olasz forrás szerint Kázmér elcsábította, korabeli szóhasználattal megbecstelenítette a királyné egyik udvarhölgyét, Zách Klárát, Zách Felícián leányát. Az apa ezt megtudva rontott be a királyi családhoz felbőszülten, hogy végső elkeseredésében megbosszulja a rajta, családján esett szégyenfoltot. Élete árán is.
De az eset nem ettől furcsa, hanem Károly Róbert reakciójától. Szörnyű, a korszakban már nem dívó, rá pedig végképp nem jellemző bosszút állt. Kiirtotta az egész nemzetséget. Zách felkoncolt testét feldaraboltatta, s szétküldte az országban elrettentésként. Zách fiát és szolgáját a ló farkához kötözték, s miután meghaltak, testüket a piacon kutyák és disznók elé vetették. Sebe nevű lányát lefejezték, még annak férje – aki ugye nem volt vérszerinti rokon – is börtönben halt meg. Gyermekeiket keresztesekkel hurcoltatták Rodoszra. Szerencsétlen Zách Klára, aki bárhogy is voltak a dolgok, főbűnös semmiképp nem lehetett, kegyetlen halált halt. Megcsonkították, levágták az orrát, ajkait, ujjait, lóra kötözték, állítólag több városban körbe hordozták, s még kiáltoznia is kellett „Így jár, aki hűtlen lesz a királyhoz!” Így halt meg szegény lány, ki tudja, meddig bírta. Felícián nemzetségét harmadíziglen kiirtották.
A király a középkorban Isten felkent személye, tehát életére törni nemcsak bűn, szentségtörés. Ezért mindig halál jár. De a módszer, ez a brutalitás, az egész nemzetség kegyetlen lemészárlása már nem járta az 1300-as években. S főképp nem jellemző Károly Róbertre. Mi lehetett hát az oka? Csak találgathatunk. Zách Felícián sokáig volt Csák Máté hűbérese. Viszonylag későn állt Károly pártjára. A merénylet talán felidézte a békés uralkodóban a kiskirályokkal, különösen Csákkal folytatott hosszú, megaláztatásokban bővelkedő harc emlékét? Lehet, hogy ezzel a késői bosszúval akart üzenni, immár a túlvilágra, legfőbb ellenfelének, Csák Máténak? Amennyiben ezt elfogadjuk, a nagy király pillanatnyi elgyengülése, kicsinyes tette rávilágít az ország megmentéséért folytatott harc kegyetlenségére, az egymásnak feszülő indulatok végletességére.
Források hiányában a részleteket nem fogjuk megtudni. De Csák Máté, a Felvidék félelmetes urának hétszáz évvel ezelőtti halálával lezárult történelmünk egy zavaros, veszélyes időszaka, s egy új, fényesebb lap nyílhatott.
Kiss László