a Rovás művészeti, kulturális
és művelődési lapja

 
 

1962. június 1-jén, a hajnali órák előtt egy rendőrségi motoros hajó futott ki a Földközi-tengerre egy izraeli kikötőből. Úgy három mérföldre megállt, leállították a motort. Arieh Nir, börtönügyi főfelügyelő egy urnát dobott a tengerbe. Az urna Adolf Eichmann, a Harmadik Birodalom hóhérának hamvait tartalmazta.

Eichmann 25 évvel korábban ugyanezeken a vizeken hajózott, szép jövő előtt álló fiatal SS-tisztként, egy Palesztinát felderítő titkos küldetésben. A világháború alatti tettei miatt a háborús főbűnösök listáján előkelő helyre került. A Moszad, az izraeli titkosszolgálat 1960-ban akadt rá Argentínában, a Buenos Aires melletti Suarezben. Izrael államban bíróság elé állították, s a jeruzsálemi kerületi bíróság két évi per után halálra ítélte. A zsidó állam történetében az egyetlen halálos ítélet született ezzel, melyet végre is hajtottak, jóllehet a mai napig érvényben van itt a halálbüntetés.

Maga a per - a nürnbergi mellett - a történelem legnagyobb nyilvánosságot kapott, a világ minden pontján figyelemmel kísért bűnvádi eljárása volt.

Eichmann német születésű, de Ausztriában nevelkedett. Nem volt kiemelkedő tanuló, műszaki pályára készült, de nem fejezte be. Történelem tanára ugyanaz a dr. Leopold Pötsch, aki Hitlerre volt nagy hatással. Korán antiszemita érzelművé válik, bár kérkedett vele, hogy egy gyerekkori zsidó barátjával még SS-be lépése után is szívesen sétálgatott. 1932-ben lép be a náci pártba, 26 évesen, valamivel később az SS-be. Önállóan megtanult héberül, ezzel gyakran elképesztette zsidó "tárgyaló partnereit". A nácik sajátságos hierarchiájában gyorsan emelkedett a csillaga. Hamarosan "zsidóügyi szakértőként" emlegették. A Reich Biztonsági Főhivatala zsidóügyi osztályának vezetője lett. 1939-től a bonyolult alá-fölé rendeltségi viszonyban a Gestapóhoz tartozó, SD-t magába olvasztó RSHA IV-B-A (zsidóügyi) osztály vezetője. A figyelmet az Anschluss után hívja fel magára. Bécsben Zsidó Kivándorlási Hivatalt hoz létre, s rövid úton náci módon, megtisztítja Ausztriát a zsidóktól. Innen kezdve, gyakorlatilag Eichmann lesz a zsidókérdés teljhatalmú ura. A meghódított országokban hihetetlen precizitással, lelkesen végzi a zsidók eltávolításának, megsemmisítésének munkáját. Részt vesz a wansee-i konferencián 1942-ben, ő a gáz alkalmazásának egyik kezdeményezője. Látogatja a haláltáborokat, de a fő tevékenysége a zsidók oda juttatása. A sztálingrádi fordulat után még nagyobb dühvel fordul a zsidók felé, megdöbbentő, de legnagyobb problémája az volt, hogy kevés lesz az idő a munka bevégzéséhez. A háború utolsó pillanatáig betegesen "dolgozik", ennek egyik példája a magyarországi gyalogmenet, melyet még több munkatársa is túlzásnak tartott. Magyarország náci megszállása után ő szervezi az ország vidéki zsidóságának Auschwitzba történő deportálását. Az izraeli per során többször azzal védekezett, ő soha nem ölt meg senkit. Talán ez sem igaz. Az általa lakott budai villában agyonlőttek egy zsidó nőt. Ezt nagy valószínűséggel ő követte el, bár nem nyert bizonyítást.   

Eichmann a náci Németország bukása után hónapokig ott tartózkodik, ahová ő juttatott százezreket: fogolytáborban. Több álnevet használ, tudja, hogy keresik. A lebukás elől vidékre szökik, de Németországban marad. Egy gazdaságban bujkál 1949-ig. Ekkor a Kameradenwerk (náci bajtársi segélyakció) és egy katolikus pap segítségével, vatikáni útlevéllel Argentínába szökik. Később kijuttatja családját is. Ricardo Klement néven új életet kezd, feleségével él, mint nagybácsi. Dolgozik. Nagyon óvatos, ismeri a rejtőzködést, szakmájából adódik. Több zsidó szervezet keresi, de nincs könnyű dolguk. Eichmann, a nácik többségével ellentétben, szürke eminenciás, nem szerette a rivaldafényt, nem olyan "sztár" náci, mint Göring, Goebbels vagy Himmler. Eichmannról mindössze két fénykép áll rendelkezésére az őt kutatóknak. Talán tudatosan kerülte a kamerát?

A szerencse segít. Érkezik Argentínából Ausztriába egy haláleseményt közlő képeslap, melyet Eichmann felesége régi férjezett nevén ír alá. Ez gyanút kelt, így jutnak el Eichmannig. Filmben is bemutatott regényes történet vége, hogy Eichmann az ügynököknek beismeri (talán félt, hogy a helyszínen megölik) személyazonosságát. Saját beleegyezésével Izraelbe csempészik, kijátszva az argentin hatóságokat. Argentína sokáig tiltakozik.

A perben Gideon Hausner főügyész képviselte a vádat. A védelmet az ilyen perekben már tapasztalatot szerzett német dr. Robert Servatius látja el (a nürnbergi perben is védett). Izraelben nagy gonddal készítik elő a vádeljárást, ügyelnek minden körülményre, tisztességes, korrekt eljárást ígérnek a világnak. A sajtó, úgy a hazai, mint a külföldi, végig jelen van. Eichmann többször kijelenti, megbánta bűneit, ezt bizonyítandó, kész nyilvánosan felakasztani magát. Ugyanakkor egy végtelenül pedáns, alázatos, érzéketlen álarcot vesz magára. Elárasztják levelekkel. Egykori áldozatok, túlélők őszinte bűnbánatra intik. Nácik, újfasiszták gerinces magatartást várnak, mártírt akarnak benne látni.

A vád egyik legfontosabb anyaga az úgynevezett Sassen-irat lett volna. Eichmannt Argentínában rávették náci barátai, adjon interjút Willem Sassen holland újságírónak, aki egy újfasziszta lapban a holocaust cáfolásán ügyködött. Sassen magnóra veszi a beszélgetéseket, s annak terjedelme miatt elhatározzák, könyvet kellene belőle írni. Lejegyzik, Eichmann átolvassa, jegyzetekkel látja el. A Sassen-iratokat mégsem fogadta el a bíróság, mert Eichmann azt állította, többnyire italoztak a beszélgetések alkalmával. A vád ezt követően végig vette országonként, részletesen Eichmann tetteit. Iratok, tanúvallomások tömkelegével támasztva alá a népirtás vádját. Egy-egy tanú meghallgatásakor drámai jelenetek játszódnak le. Sokan az események felidézésétől elájulnak, sírnak. Különösen gyakoriak ezek a jelenetek, amikor gyermekek legyilkolásáról van szó.

A védelem először vitatja a per jogosságát, mondván, hogy Izrael állam nem is létezett a tárgyalt események idején. Ez jogilag helytálló lenne. A nemzetközi jog ma is, régen is úgy tartotta, olyan hatalom, olyan törvények alapján nem ítélkezhet senki fölött, aki tetteit ezen hatalom, törvények születése előtt követte el. Ez a probléma először Nürnbergben vetődött fel, a náci főbűnösök e mögé akartak bújni. Akkor úgy határozott a bíróság, jóllehet, ez az érvelés helyes, és később is tiszteletben kell tartani, de a náci bűnök súlyossága miatt kivételt kell tenni, mert a nácik felmentése esetén a világ igazságérzete szenvedne kiküszöbölhetetlen csorbát.

Az izraeli bíróság előtt tehát volt precedens, ezt alkalmazták. Elvetették ezt a kifogást. Aztán Eichmann elrablása miatt emelt kifogást dr. Servatius. Precedensekkel alátámasztva elutasítják, mondván, egy bíróságnak nem feladata vizsgálni, hogy egy vádlott milyen körülmények között került elé, ellenben a vádat köteles kivizsgálni és ítélkezni. Aztán a gyakori érv, a vádlott csak parancsra cselekedett. A bíróság, az elkövetett események horderejének tükrében ezt is elutasítja. Az, hogy a rendszer bűnben gyökerezett, emberiségellenes törvényeket hozott, és mindent a diktátor (Hitler) vállalt magára, nem adhat felmentést. A parancsmegtagadás lehetősége fennállt, bizonyos körülmények ezt lehetővé teszik, még a nácik törvényei szerint is. Egyébként is a vádlott kérhetett volna áthelyezést, ha annyira nem értett egyet a rá rótt feladatokkal. Ez a Harmadik Birodalomban (is) gyakori volt, és a tapasztalat azt mutatta, nem érte semmi hátrány az áthelyezést kérőt.  Dr. Hausner ezzel szemben rámutatott, Eichmann nagyon is lelkesen, a feladattal teljesen azonosulva végezte gyilkos munkáját. A védelem talán legfőbb érve, hogy Eichmann csak egy osztályvezető volt, több felettessel, s csak szállítmányozással foglalkozott. Erre magyarázat Eichmann viszonylag alacsony (ezredesi) rangja. A bíróság ezt az érvet többször elutasította, a tények ismeretében nevetségesnek és gyáva magatartásnak minősítették Eichmann egyszerű szállítmányozási ügynökként való bemutatását. És mivel tudta, a szállítmányokkal mi történik, nincs is jelentősége a kérdésnek. Eichmann maga sokszor zavarba jött, folyamatosan tagadott, csak apró dolgokat ismert el. Aztán mikor szembesült a dokumentummal, saját aláírásával, gyakran kényszeredetten odavetette, hogy hamisítvány. A védelem sokat várt saját tanúitól, de ők inkább ártottak Eichmannak. Úgy tűnt, nem akar vele senki sorsközösséget vállalni. Végül a bíróság Adolf Eichmannt minden vádpontban bűnösnek találta és halálra ítélte. Ugyanakkor dr. Servatius is elismerte, hogy korrekt tárgyalás folyt. Az esetleges merényletektől Eichmannt a tárgyalóteremben golyóálló üveg védte. Az izraeli hatóságok a börtönőrséget is úgy válogatták össze, ne legyen közöttük olyan személy, akinek rokona, hozzátartozója a holokausztban pusztult el. Tehát minél kisebb legyen a személyes bosszú esélye.

Végeztettek Eichmannal egy személyiségtesztet Izraelben. Az eredményt, anélkül, hogy felfedték volna a személy kilétét, megküldték a svájci, nagy tekintélyű Szondi professzornak. A következő választ kapták: „...a vizsgált személy a vizsgálat minden fázisában olyan embernek bizonyul, aki eszelősen kívánja a hatalmat, s akinek gyilkolási vágya határtalan. Nagyon veszélyes ember van a birtokukban, vigyázzanak rá!”

A per során eredeti filmekkel is bemutatták a borzalmakat. Eichmann figyelmesen, szenvtelenül nézte a vetítést. Időközben bejött a terembe néhány újságíró. Ekkor Eichmann végtelenül felháborodott. De nem a filmen látottakkal volt baja. Az volt a problémája, hogy a filmvetítésre a szokásos sötétkék öltönye helyett melegítőben és pulóverben vitték, és most őt így látták az újságírók!

1962. május 31-én, 20 órakor közölték vele, hogy kegyelmi kérvényét az államelnök elutasította és éjfél előtt kivégzik. Kért egy üveg bort. Kijelentette, békében hal meg, mert hisz a természetben, mint istenségben. A kereszténységet ekkor is elutasította. Csuklyát nem kért, így lépett a bitó alá. „Engedelmeskednem kellett a háború szabályainak és a lobogónak!”

Így ért véget a történelem egyik legnagyobb gyilkosának és gyilkosaként elítélt Adolf Eichmann élete.

Lehetett tudni, mi lesz a per eredménye egy több százezer, de inkább több millió ember halálában vétkes ember esetében? Igen. Koncepciós per volt? Nem.

A túlélők, a bíráskodók megadták azt a vádlottnak, amit az mindenkitől megtagadott: a védekezés lehetőségét. És még az ítélkezők érezték kellemetlen helyzetben magukat. Érdemes feltépni, a már lassan gyógyuló sebeket? Halállal kell válaszolni a halálra? Méltó ez? Az idő gyógyír a feledésre?

De a túlélőknek meg kellett tenniük. Az emberiség egyik legnagyobb mészárosának nem volt joga az élethez. Meg kellett tenniük a 6 millió áldozat emlékére, de a jövő nemzedék érdekében is.

Kiss László