Király József (1922-2010) elbeszélése katona éveiről

Király Józsi bácsi a szomszédom volt. Nem tudtam róla, hogy megjárta a poklot. Amikor az EU-csatlakozást ünnepelte a falu, megjelent fehér ingben, fekete lajbiban, mellén háborús kitüntetéseivel. Magyar zászlót is lengetett a szlovák és az EU-s mellett a májusi szél. "Hát, nem gondoltam volna, hogy ezt megérem" - mondta könnyes szemmel...

"Most is kezébe kapván az öblös meszelyest,
Kalandos életéről regét regére kezd;
Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai,
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai."
                                            Garay János: Az obsitos (részlet)

Valóban így hallgattam Király Józsefet, a 81 éves bódvavendégi lakost, aki a második világháborús emlékeiről mesélt, és aki a történéseket bámulatos folyékonysággal elevenítette fel. Bár az ő esetében nem a nagyot mondó Háry János miatt jutott eszembe a vers, hanem a döbbent, szájtáti csend következtében, amely körülvette őt, és ahogy dermedten figyeltük az öreg harcost. Személyén és élményein keresztül sok olyan esményt tudhattunk meg, amelyek a hazai történelem mércéjével mérve jelentősek, drámájuk egészen napjainkig érezteti hatását, de apró részleteiben mégis ismeretlenek, ködösek és bizonytalanok mind a mai napig. Olyan részletekről van ebben az esetben szó, amelyek régiónkat konkrétan érintik, és sokak számára személyes történelemként jelennek meg. Az egyén és szűkebb pátriánk szempontjából nagyon is lényeges dolgok ezek, amelyek kapcsolódási pontokat jelentenek mások élményeihez és más területrészek történéseihez. Ennek folytán kapcsolódnak ezek az elmondott, személyes történések a nagy egészhez, vagyis Magyarország történelméhez, az pedig a világtörténelemhez.

 
"Én, mint fiatal, bekerültem a magyar hadseregbe. Mint fiatal jelentkeztem, hogy minél hamarabb letudjam a katonai szolgálatot, minél előbb el tudjak majd helyezkedni, az életemet meg tudjam alapozni. Így gondoltam akkor. No, de közben megtörtént, hogy bejött a Horthy-rendszerben ez a változás, háborúskodás, és annak idején a németek mellé állt Magyarország is.
Úgyhogy én részt vállaltam az erdélyi felszabadításban 1940-ben.

Azután 1941-ben szintén, mint fiatal, felkerültem Budapestre. Én vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltóságának voltam egy évig a hírvivője. Amikor letelt az időm, hazajöttem Kassára – mert ott voltam katona. Leszereltem. Itthon voltam pár hónapig, és ismét megkaptam a behívót. Mint kiképzője az erdélyi magyaroknak, ott voltam úgy másfél hónapig.
Azután beállt a háború 1941. június 22-én.

Természetesen a sas behívókat állandóan küldözték. Én is kaptam, és egyik napról a másikra be kellett vonulni katonának. Mikor megkaptam a sas-behívót a Donhoz, hát ahogy vonultam be, a bátyám, Laci követett, kísért a vonatra. Egy öreg néni meg szaladt utánam. És egy kis szobrocskát – Szent Antalt vagy a Kis Jézust Szűz Máriával – adott nekem. Nem tudom, nem ismerem pontosan, mert már le van kopva. Ideadta nekem a szobrocskát, körülbelül olyan 4 centiméter magasságú volt. Azt mondta nekem az öreg néne, Béres Mari néni, tatámasszony, hogy ez fog téged hazahozni, fiam. Hát én azt szívesen vettem, betettem a pénztárcámba és hordtam magammal. Hordtam magammal a Donnál is, másodszor is, a fogságban is, velem volt mindig, és hála istennek, ahogy mondta nékem az öreg néni, hogy ez fog téged hazahozni, hát én őt hoztam haza, és ő pedig engem hozott haza.

Szóval, bevonultam, mozgósítás volt, azonnal mentünk ki Oroszországba a Donhoz. Mert már akkor a Don körül volt a magyar hadsereg, Voronyezsnél. Iparkodtunk aztán mi is ki egészen a Donhoz. No, de ahogy bevagonéroztunk, Budapesten keresztül mentünk fel Esztergomhoz, ott mentünk át aztán a komáromi hídon, és mentünk ki Bohumínnak, a szlovák határon és Lengyelországon keresztül. Egy helyen a partizánok a vonatunkat megtámadták. Úgyhogy a két vonat összeszaladt, mert a partizánok elváltották a váltót, és az utolsó vagonok felborultak. Sok sebesült, riadó, halott.

Megvolt ez is.

Azután mentünk tovább Don-kanyarhoz. Ott voltunk Rogovatojén kiképzésben egy hónapig. Szokni kellett a hideghez, a levegőhöz, az emberekhez. Azután egyenesen be a Don-kanyarba. Leváltottuk a magyarokat, ezeket a régieket, akik az előre vonulásban részt vettek, akik már ott voltak, és mi tartottuk aztán a vonalat. No, de mi történt?

Sztálingrádnál ebben az időben, mikor mi ott voltunk, a németek már a csatát elvesztették. Úgyhogy, az oroszok, mikor felfejlődtek, Sztálingrádtól és Moszkvától zárták be a gyűrűt a hátunk mögött. Természetesen nem tudtunk mit csinálni. Mert mi a támadást jobban hátulról kaptuk. Úgyhogy a zászlóalj, a törzs, meg az ezredtörzs, a hátvéd hamarabb ütközött meg az oroszokkal. Mi aztán nem tudtunk mit csinálni, mert be voltunk kerítve.

Én rajparancsnok voltam, felhúzódtunk majdnem Voronyezsig, és ott aztán a bekerített részből próbáltunk kitörni. Onnan valahogy sikerült nekünk kibújni, de nagy veszteséggel. Óriási veszteséggel.

A hideg, a nem elég meleg ruházat is befolyásolt minket. Megint a fegyvereink, amelyek befagytak. Elfogyott az utánpótlás. Úgyhogy nekünk vánszorogni kellett kifelé, és mindenütt ütköztünk a partizánokkal, ütköztünk a szovjet katonákkal. Mindenütt rengeteg haláleset, sebesülés. Segítség nem volt. Az orvosok is, meg az egészségügyisek is, a segítség, mind felbomlott. És így vánszorogtunk aztán mi hazafelé, mert se vezetőnk, se utánpótlás nem volt. Nagy segítséget kaptunk az orosz falvakban az orosz néptől. Azok is bajban voltak, szenvedtek, mindig imádkoztak: bozse mój hoszpodin pomiluj. Így fohászkodtak.

És minket, magyarokat nagyon szerettek. De megtörtént az is, hogy éjszakának idején elhelyezkedtünk a civil lakosságnál, a faházaknál. Természetesen jó meleg volt, kemencébe fűtöttek, jól bemelegedtünk. Oda is sokszor bejöttek ránk a partizánok. Nekem, mint olyannak, volt egy rajbéli tagom, egy ruszin fiú. Innen Ruszinszkóból, vagyis Kárpátaljáról való volt. Nagyon szerettem azt a fiút, mert jó tolmácsom volt, meg ő is nagyon szeretett engem, mert igyekeztem, hogy megvédjem őt is, meg hogy minél hamarabb kikerüljünk a harci zónából. Úgyhogy, onnan szépen kihúztunk.

Kijev mellett volt a gyűjtőtábora a magyaroknak. Ott aztán a századparancsnokom, aki újonckiképzőm is volt, azzal mindjárt jó barátok lettünk és a védelmébe vett. Mindenesetre az életünk veszélyben volt a németek által is, mert Hitler azt mondta, hogy meg fogják tizedelni a magyar hadsereg visszavonuló katonáit. Hát el voltunk keseredve, de aztán nem került rá sor, mert Hitler is beismerte a vereséget. A németeknek, akik ott maradtak Sztálingrádnál bekerítve – nem tudom, hány hadosztály –, azt mondta Hitler, hogy ne próbáljanak kiszökni. Ők törjenek ki, és támadják az oroszokat.  De nem úgy sikerült, ugye. Az ő fegyverzetük nem volt a hideghez építve. Sem a motorjuk. Ott nem naftával működött, mint a mi autóink, meg harckocsijaink, hanem benzinnel. Úgyhogy az működőképes volt. A fegyverzetük is olyan rozoga, tág volt, de működött. A miénk szoros volt, pontos a zárdugattyúkkal, és befagyott, nem tudtuk kinyitni. Akkor 43 fokos hideg volt, mikor a Dontól kiléptünk. Ez januárban volt, mégpedig pontosan 22–23-án. Akkor hagytam el a Dont, de már a hátunk mögött folyt a harc. Úgyhogy nagyon hideg volt.

Nagyon hideg volt.

Így történt aztán, hogy bekerültünk a gyűjtőtáborba. Még elvittek minket Mlinibe, itt Galíciában, és voltunk, szintén egy hónapig vesztegzár alatt. És amikor onnan eljöttünk, felmentünk egészen Kijevig. Ovrucsnál akkor találkoztam a szlovák Nálepka kapitánnyal. Ők is ott voltak, mint partizánvadászok. Ott találkoztunk a szlovák testvéreinkkel. Aztán mi elmentünk, bevagonéroztunk, hazajöttünk. Nyírbátorba kötöttünk ki, vesztegzár alatt, megfigyelés alatt tartottak minket egy hónapig. És onnan aztán egészségesen hazajöttünk, de nagy veszteséggel. A Donnál volt nagy veszteségünk. Körülbelül 130 ezer ember, katona, akik fogságba estek vagy ott haltak meg, megsebesültek vagy megfagytak. Úgyhogy a 200 ezer katonából körülbelül olyan 70 ezren jöttünk haza.

Kassára nagyon kevesen.

A mi zászlóaljunkból egy szakasz jött haza. (kb. 36 ember – a szerk. megj.) Nem is mertek bevinni a városba bennünket, hanem a Hernád túlsó oldalán, ott a domb alatt, ilyen eldugott helyen bementünk egy utász laktanyába, ott szereltünk le és mentünk haza. Édesanyám – mert előzőleg írtam haza, hogy mikor leszünk Kassán – feljött hozzám, és ő a menet mellett szaladva, botorkálva kísért már a vonattól fel, egészen a laktanyáig. Így aztán hazajöttem édesanyámmal. Mint doni harcos, semmi mást nem kaptam, csak egy elismerést, hogy ott voltam.

A kitüntetés sajnos nincs meg. A szomszédom, Máté Mihály rászedte a fiamat, hogy vigye el neki az érmeket. Mer ő tudott róla, mert a kitüntetéseket és az igazolványt bevittem Barkára, mikor ott voltunk a tetőn, és ott ezeket beadtam az ő testvérének azzal, hogy ha vége lesz a háborúnak, juttassák el a falumba. Úgyhogy aztán ő hazaküldte az érmeket, meg az igazolványt is. Tehát tudott róla, hogy nekem vannak ezek az érmek, és a fiamat rászedte, hogy vigye el neki. És eltűnt. Még Béres Imrének Ardóban – aki a Donnál sebesült meg, még él, őrnagy volt –, neki van vitézségi érme, másnak itt a környéken nincsen.

Mikor itthon voltam, egy pár hónap múlva megint megkaptam a sas-behívót. Már az oroszok itt voltak a Kárpátok mellett. Lengyelországon, Ukrajnán keresztül, meg aztán megint amarra, Németország felé törtek. Így aztán mi kimentünk a frontra másodszor is a kassai ezredtől. Itt voltam: Klumaèiknál, Király József tizedes, 1944. július 5-én. Ezt akkor a futóárokban faragtam ki, és hazaküldtem tábori postán. Így sikerült megmentenem. Mert másképp a csomagomban nem tudtam volna.

Úgyhogy, másodszor is kimentünk.

Ide, Galíciába – Lengyelország meg Ukrajna, erre a részre. Már nem jutnak ezek a faluk eszembe, hogy hol mindenhol voltam. És úgy volt először – mert Horthy nem akart kiengedni már bennünket –, hogy megmaradunk a Kárpátok vonulatába. El is foglaltuk az állást, de kaptuk a parancsot – mert Horthyt félreállították, és átvette Szálasi, a nyilas pártvezér az országban a hatalmat. Úgyhogy a Kárpátokat elhagytuk, és visszajöttünk a tetőnél: Ungvár, Alsó Berezna, Felső Berezna, Uzsok, és ott Uzsoknál mentünk át a hágón ki, Oroszországba. Szkólénál,... de már megint megütköztünk az oroszokkal. Erős hadseregük volt az oroszoknak, és bizony, nem tudtunk előre törni. A sok sebesült, a sok haláleset megvolt. Főleg az utászok, meg a kerékpárosok, a huszárok, azok voltak bedobva, hogy majd ők megzavarják a hadsereget, de lovon, meg biciklin, meg az utászok felszereletlenül nem voltak kiképezve ahhoz a támadáshoz, amit végre kellett hajtani. Nem sikerült nekik. Nagyon sok halott, meg fogságba esett és sebesült volt közöttük.

Azután mi mentünk. De muszáj volt nekünk megállni Klumaèiknál, nem mehettünk tovább, mert erős ellenállásba ütköztünk. Ott is nagyon nagy volt a veszteségünk, és természetes, hogy mi megálltunk aztán. Sok cimborám, jánoki cimborám, Gál Mihály is megsebesült ott, Ráky István a falumbéli is. Aztán a németektől kaptunk segítséget. Két harckocsit kaptunk, meg egy század német katonát. Hát ők a harckocsival aztán előre törtek, és mi aztán segítettünk nekik: oldalról biztosítottuk a németeknek a védelmet. De rengeteg sebesült volt közöttük is.
Hát erős támadás volt. Tíz hadosztály katona volt felkészülve az oroszoknak velünk szembe. És ennek az előőrsei védekeztek és azok támadtak bennünket.

Na igen.

Aztán... Klumaèik, Klumaèik... nem jut eszembe, azt a várost hogy hívták itt, Klumaèik után, ahol ezek fel voltak készülve... Úgyhogy mi, ahogy előre törtünk a németekkel együtt, bekerültünk az erdőbe. Jöttek az orosz repülőgépek, a légiaknát szórták le ránk meg a németekre. Megindult a harckocsi-támadás az oroszok részéről is. Úgyhogy nekünk itt is meg kellett állni, és nem tudtunk tovább menni. No, de a németek elvitték aztán a harckocsit, ugye, mert mindenütt szorult a kapca. Az meggyengített bennünket. Majdcsak minden hajnalban támadtak bennünket az oroszok, de annyit tudtunk állóhelyzetben megvédeni, hogy nem futottunk vissza, vagyis nem adtuk fel a vonalat.

Ez a Varga János, a szomszéd falubéli, már meghalt, nyugodjon, jó barátok voltunk, habár sokkal idősebb volt, mint én. Ő volt nekem a bátorítóm, kedves bajtársam, én meg védtem őt mindig. És azt mondtam neki: iparkodjon hátra menni, hogyha nehéz helyzetbe kerülünk, hogy rólam is tudjon idehaza életjelet adni. No, de viszont minél hátrább ment, annál rosszabb volt, mert az oroszok az aknavetőkkel a hátunk mögött dobálóztak. Úgyhogy majdnem az életébe került. Hát azt mondta nekem, hogy minek küldtél hátra. Még ott sokkal rosszabb volt, mint itt elől. Majd az életébe került. Nézze, mondom, én magának jót akartam, meg magamnak is. Majdnem meghalt, mert közel ment egy fához, és a fa tetején robbant az akna. Kapott egy szilánkot, meg aztán a kenyérzsákom is nála volt, hogy védve legyen. A kenyérzsák is összenyúzva, meg a kulacs is, minden. Szétvágta a szilánk.

Hála istennek, csak kisebb sebesülésem volt, de ez egyenlő a semmivel. Szilánkokat kaptam. De mellettem nagyon sokan meghaltak. Egy katona cimborám, akivel együtt voltam újonc – Várkonyi József hevesi fiatalember, házas volt, két gyereke volt –, amikor bementünk a németekkel ott az oroszokat megzavarni Klumaèiknál, hát ott a repülőakna pont a hátunk mögé esett. Az ő szíve megszakadt. A szeme behomályosodott.

Két emberem akkor megsebesült, azokkal voltam elfoglalva. Azután figyeltem rá, látom, hogy meg van halva.

Dörgöltem, húztam, rángattam, de közben jött a támadás is, sok időm nem volt, így aztán elszedtem az iratait, a hátizsákot, a kenyérzsákot elvettem tőle, és leadtam a századparancsnokságon.
 
Még ott is kaptam egy kitüntetést, és előléptettek szakaszvezetőnek. Mert egy nehézpuskát a kezelője, akire rá volt bízva, eldobott, én meg felvettem a vállamra és kihoztam. Azért is kaptam egy kitüntetést, de azután már nem kaptam kézhez, mert közben fel kellett adni a vonalat, és megvolt a zűrzavar köztünk is.

Egy alkalommal a szerencsi zászlóalj mellett az oroszok betörtek. Bekerültek a hátunk mögé. Fel kellett nekünk adni a vonalat. Romániába szintén betörtek, és visszajöttünk a Kárpátok tetejére. Ott voltunk vagy három hétig, és onnan is aztán vissza kellett jönni, mert már Debrecen és Nyíregyháza is elesett, Szlovákiában a Dargovnál az oroszok a partizánokkal együtt megtámadták a németeket. Úgyhogy Ruszinszkóból nekünk is vissza kellett jönni.

Én onnan aztán, ahogy visszajöttem, még voltam olyan helyzetben, hogy felkértek, menjek vállalkozni. Hát nem akartam menni vállalkozni, de a cimborák is azt mondták, hogy gyerünk. Úgyhogy megint bevágtak minket Kistéglásnál – Csap felett, itt keleten –, bevágtak bennünket a vonalba, de rendezetlenül. Se ismerős, se senki nem volt ott. Az unokatestvérem is ott sebesült meg, nagyon sokan, mert az oroszok a gyors fegyverekkel rákényszerítettek minket, hogy adjuk fel a vonalat.

No, én összeszedtem az embereimet, megkerestem a Tisza parton a századomat, és ott jelentkeztem. Onnan aztán átjöttünk a Tisza partról a Bodrogon Olaszliszkára, és ott voltunk egy ideig, védtük a Bodrogot. Ott nem voltak olyan nagy problémák. De Miskolc felé közeledett az ellenség, fel kellett adni megint a vonalat.
Bekerültem Erdőbényére. Erdőbényén egy pár napig voltunk. A helyzet olyan volt, hogy nem tudtuk, kik jönnek utánunk. A századparancsnokom, Halász százados megkért – mert már akkor szakaszvezető voltam –, hogy fel kellene deríteni, kikkel állunk szemben. Hát én magamhoz vettem pár embert – még van olyan, aki él; egy restei fiatalembert, Balogh Andrásnak hívták, ő is mellettem volt, Vanyó Endre, már meghalt Gomboson, meg már nem is tudom pontosan, hogy kit.

Bementünk az ellenség háta mögé, körülbelül olyan három és fél, négy kilométerre. A völgyet Szegilonnál, meg Erdőbényénél kimellőztük, és a hegyen keresztül az erdőbe mentünk be a románok háta mögé. Természetes, hogy mindjárt találkoztunk a tábori őrsükkel. Az egyik cimborám azt mondja, hogy fogjuk el az egyiket. Hát nézd, mondom, ott van nála a fegyver, mi ahhoz kevesen vagyunk. Majd aztán a másik cimborám, nem tudom, hogy hívták, vette a puskát, és rálőtt. Ez lefeküdt. Akkor már a lövés után mi lementünk a völgybe. Erdőbényénél a patak szélén voltak a románok, a megszállók. Tüzet nyitottunk rájuk, úgyhogy mindjárt tudtuk, kik vannak ott, hányan vannak, mikkel vannak felszerelve. A századparancsnokunk meg a másik oldalról figyelte, hogy mi lesz. Amikor visszamentünk, jelentettem, hogy mi a helyzet. Jól van fiam, azt mondja, nem történt semmi baj, minden rendben van. Én láttam, hogy mit csináltatok. Azt is láttam, hogy hány lövést kaptatok. Aknavetővel aztán a románok viszonozták nekünk a tüzet, ahogy odalőttünk. De amúgy a lovak, a szekerek, meg a nép is, futottak össze-vissza, mint akik meg vannak őrülve.

Ott előléptettek őrmesternek. Onnan visszajöttünk Szántónak, és Kassa védelmére helyezkedtünk el Perénynél. Ott voltunk egy hétig. A románok jöttek, mi kevesen voltunk. Hidasnál betörtek, Perénynél voltak a németek szintén, két harckocsival. Mi lekényszerültünk onnan, mert nem tudtuk, hogy ki van a hátunk mögött. Az összeköttetésünk is megszakadt. Bekerültünk Bárcára, ott volt a gyűjtőtábor. Bárcáról kimentünk a Semse, Rudnok, Jászó vonalra. Szóval a hegy alá, a kassai vonalra. Onnan aztán mentünk be Szomolnokra a szerpentinen. Szomolnokról ki Uhornára, Uhornáról aztán mentünk fel a tetőre.
 
Mi onnan támadásba lendültünk a németekkel együtt, és leszorítottuk a románokat a Szoroskőn, át Almáson és a Szádelői-völgyön a másik oldalra. Ez a támadás történt karácsonykor, 44-ben, és ott voltunk egészen január 25-ig. Védtük a vonalat. No, de nem sokan voltunk ott se magyarok.

 Közben még azt is hallottam, hogy a századparancsnokomat a partizánok kivégezték. Itt volt Tornán a testvére mellett – talán Gömörinek hívták, egy főhadnagy volt –, és jött vissza hozzánk. A partizánok elkapták és kivégezték. Mert hallottam, hogy a háború után megtalálták, és valami hét szuronyszúrás volt benne.

Úgyhogy aztán onnan szintén lekerültünk körülbelül 25-én januárban, és mentünk Rozsnyó védelmére. Mert már Rozsnyóhoz közeledtek a románok, meg az oroszok. Szintén ott voltunk három nap. Hát még nem ismertük ki a helyzetet, a németek pedig vonultak vissza. Mi nem tudtuk, hogy kicsodák, hát beléjük tüzeltünk. Nem történt semmi, csak a puskacsőre kitűzték a fehér zsebkendőt, hogy ne lőjünk. Azután veszekedtek, hogy minek lőttünk beléjük.

Azután Rozsnyót feladtuk, a kivonuláskor én voltam az utóvéd. Mikor elhagytuk Rozsnyót, hát már az én szakaszom volt utol. Látom, hogy az emberek ide is félre mentek, oda is félre mentek – mintha mentek volna félre való dolgukra, be a sáncba. Főleg ott, ahol olyan gazos rész volt. Én ezt láttam. Menjetek, majd én is megyek – gondoltam magamban. Onnan felkerültünk egészen Dobsinára. Megállás nélkül mentünk, de óvatosan, mert a partizánok ott voltak már az Alacsony Tátrában megbújva. Azt is hallottam, hogy nagyon sok magyart kivégeztek Rozsnyón is. Akik megadták magukat. Habár ezt a történelem nem írja, de annyit tudok, hogy mivel utóvéd voltam, és nagyon sokan lemaradoztak, azok közül nagyon sokan nem tértek haza.

Dobsinánál megint visszafordítottak bennünket Vlachovóra, Oláhpatakra. Nem egészen Oláhpatakra, hanem Dobsina meg Vlachovo között volt kiépített vonal, amit a munkatábor épített ki, hát ott voltunk egy hétig. Onnan aztán kaptuk a parancsot, hogy vissza kell vonulni. Hát én, mint szakaszparancsnok, elmentem a rajparancsnokokhoz, mondom, hogy ekkor és ekkor, este hét órakor vissza kell vonulni. Telefonon kaptam a parancsot, mit csináljunk? Megyünk még tovább? Hát, ahogy akarom, mondták. Mondom, úgy gondoltam, hogy ti, mint rajparancsnokok magatokhoz veszitek az embereket, és parancsot adtok, hogy menjenek el. Ők elmennek, mi lemaradunk, és akkor én tudom, hogy hol van az aknazár a drótkerítésen, én tudom, hogy hol van a kapu, mert én vettem át. Mondom, akkor jöttök utánam, és átmegyünk a románokhoz. Úgyhogy ez február közepén történt.

Átjöttünk Vlachovóra a románokhoz. Kiabáltam, mikor már közeledtünk a csűrökhöz Oláhpatakon, hogy rumuni, rumuni, nestrilj, nestrilj, rumuni! Mi ungar. Szóval, ne lőjetek románok, mi magyarok vagyunk. Aztán kiabált az egyik jobb oldalról, hogy ide gyere magyar, ide gyere magyar. Mondom, nem megyünk oda, megyünk egyenesen – hogy ne lőjenek. Mindenesetre riadóztak a csűrökben, ahol megbújtak, nagy jajgatás, ugrálás hallatszott. De féltem attól, hogy belénk lőnek, mert meg lesznek ijedve. Az embereimnek mondtam, hogy feküdjenek le, majd én egyedül maradok állva. Mert, ha látják, hogy többen vagyunk, hát még veszélyesebb. Úgyhogy aztán bekerültünk a románok kezébe. Máris elvették a fegyvereket, pisztolyokat, a zsebbe kotorásztak, ha volt valami óra vagy érték, mindjárt elvették. Még jó ruha volt rajtunk, levették rólunk, ideadták az övéket.

Jó tetves volt a ruhájuk.

No, de rosszul csináltuk mi ezt, mert azután kellett volna nekünk is. Hidegben meg hol éjszakáztunk, meg útközben aludtunk. No, de hát ez így történt.

Így kerültem aztán a három rajparancsnokkal fogságba. Lekísértek bennünket aztán Rozsnyóra. De közben megháltunk Betlérben.  Körülbelül voltunk már olyan összeszedett magyarok 6-700-an. És kísértek bennünket át Jabloncától Körtvélyesnek, a szerpentinen be Szögligetre. Aztán mentünk Szendrő, Edelény felé, át Bódvánál, átmentünk Ongára, Miskolcon túl. Igen ám, de annyi sok fogoly volt, akiket az oroszok telepítettek ki az országból, hogy nem győzték őket vinni.

 
Ott voltunk egy hónapig Ongán fogságban. Lefertőtlenítettek, meg enni adtak, amit a lakosság összegyűjtött. Ongáról április 9-én kiengedtek bennünket munkára, hogy tudjanak enni adni. Egy öreg néninél voltunk munkán. A kertben összegyűjtöttük a kézi gránátokat, meg aknákat, a lőfegyvereket, és aztán gondoltuk, hogy majd jelentjük. Este grízes galuska volt a vacsora. Az öreg néni azt főzött. Már nekem nem igen esett jól a vacsora, már én törtem a fejemet.

Kinéztem a kapuba, látom, hogy csendesség van. Amikor összeálltunk, akik együtt dolgoztunk, és mondom az őrnek, hogy a kézigránát, meg a többi dolog ott van bent az udvaron, menjen érte. Hát ő fogta magát, minden gondolkozás nélkül beszaladt. Én meg elszaladtam, elbújtam. Be a Ronyva patak... vagy a Bársonyos?... most nem tudom. Mert, a Ronyvát is ismerem, meg a Bársonyost is. Az egyik itt van Sátoraljaújhelynél.

A Ronyva, vagy a Bársonyos.

Úgyhogy én a patak szélénél, a bokrok közt végig elszaladtam, átugrottam a patakon, be a kukoricásba, át a vasúton, be megint a mezőbe a bokrok közé, a temetőnek meg a szőlőnek, és ucekaj.

Éjszakának idején jöttem egyenesen, mindenütt figyeltem az északi sarkcsillagot, és abba az irányba jöttem. Erdőn keresztül, bokrokon, vízen, mezőn keresztül, a falvakat lehetőleg mellőztem, mert azt mondták, hogy ott vannak a románok, a megszállók. Én azt mellőztem. És kikötöttem aztán Alsóvadászon. Ott aztán találkoztam az őrséggel, az éjszakai őrökkel. Kérdeztem, hogy merre lehet Rakaca felé eljutni. Hát hova akarok eljutni? Mondom, Szentjakabra. Hát, azt mondja, menjek egy csöppet vissza, menjek át Tomorra, meg Lakra, és ott menjek át a szerpentinen Rakacára, és Rakacán már otthon vagyok, már mehetek. Nem mertem azt mondani, hogy a Felvidékre jövök. Mert mindent tagadni kellett. Úgyhogy aztán elvergődtem.
 
Másnap reggel kilenc órakor értem be Vendégibe a malomba. Már Aladár, Solcz Aladár a felső ablakon, ami kelet felé néz, ott volt kihajolva. Kiabált nekem, hogy Józsi, Józsi. Felfigyeltem. Ne gyere be az udvarra, mert itt vannak a fináncok.

Hüj, Józsi, mondom, most már hazajöttem, már fogságba esek megint. Megkerültem a malmot, mire a kapuhoz érek, a fináncok is odaértek. Köszönök: zdrásztvuj tovarisi. Oroszul. Zdrásztvuj. Ők mentek tovább, nem szóltak, én meg bementem a malomudvarba. Ott megpihentem. De már annyira elfogott a láz, kifáradt a lábam, annyira elfogyott az erőm, hogy mire megpihentem, alig tudtam onnan hazajönni.

Ezzel, 1945. április 10-én, reggel kilenc órakor jöttem haza, és fejeződött be nekem a második világháború."
 
Ki tudja, hányan vannak még, akik most megnyíltak, és ki tudja, meddig lesznek még közöttünk? Hiszen már elmenni készülnek. Talán ezért is e bátorság, amely hozzásegítette őket a vallomásokhoz. Gyorsan kell cselekednünk, mert tiszavirág életű ez a virágzás. És már bezáródó e nyitottság. Különben úgy járhat más is, mint ahogy az megtörtént az én közvetlen környezetemben is, amikor az utódok sehogyan sem tudták feleleveníteni az eltávozott néhai visszaemlékezéseit, amelyeket akkor csak úgy félvállról vettek. Komolytalannak tűnt, meg mesébe illőnek, háryjánososnak. Most meg a tódításokat éppen a következő generáció követte el, amikor megpróbáltak visszaemlékezni az idővel már anekdotává finomodott elbeszélésekre. Pedig azok a történetek, amelyek súlyát, mint keresztet egy életen át hurcolták vállukon, amelyek sok-sok éjszakán kísértették őket, ezek nagyon is valóságosak voltak. Az örök bűntudat gyötörte őket, bár a papok és a hitük biztosította őket afelől, hogy nem követtek el bűnt, mert, ha ők nem ölnek, őket ölik meg. Mégsem voltak soha biztosak ebben...

Gyűjtötte és feldolgozta: Kovács Ágnes, 2006

RovArt archívum