Ott hagytuk abba, hogy a klasszicizmust elemezve megállapítottuk, szellemi hátterét a felvilágosodás korában kialakult polgári kultúra adta. Az a polgári kultúra, amelyet, mint szégyellni való nagyszülőt igyekszik a kamrában elrejteni a polgári demokrácia. Van ugyan, de szenilis szegény. Már maga sem tudja mit akar. Azt se tudja, hogy hívják.

A XIX. század művészete (1. rész)

Francisco Goya jelenti talán a legjobb példát ezen ellentmondásos időszak bemutatásánál. Mint a művészettörténet nagyjai esetében, rá sem érvényes semmilyen sztereotípia. Semmilyen meghatározás, semmilyen beskatulyázás. Francisco Goya híres alkotásai napjainkig sok művész világképét befolyásolták, sokak tekintik egyéni kifejezésmódját követendő példának. Élete vége felé súlyos betegség fosztotta meg a hallásától, így eltávolodott a közélettől, s magányban, szenvedések közepette, kegyetlenül kellett megtapasztalnia a társadalom ostoba képmutatását.  Ekkor készítette híres rézkarc-ciklusát Caprichos címen, amelyek szatirikus keserűséggel teli látomások az örök emberi nyomorúságról.  De, vissza fénykorához. A spanyol király udvari festője volt, lendületesen bontakozhatott ki pályája, aztán személyes problémák, rossz döntések miatt az életútja a kezdetben felvett iránytól eltért. Mi történt és miért, nem elemzem, a művészek élete és életmódja közismerten nem normális. Másként reagálják le a dolgokat, szenzibilitásuk miatt gyakran a valós és a szürreális közötti határon egyensúlyoznak. 

Szóval: a 18. – 19. század fordulóján festette híres „Ruhás Maya” illetve „Meztelen Maya” című képeit, amelyeket Manet előképeinek is tekinthetnénk. A ruhás Maya Alba hercegnőjeként ismert, aki korának legszebb asszonya volt. Hogy meztelenül kitárulkozott-e Goya előtt, vagy csak elképzelte és megfestette a ruhás változat alapján – nem tudni. Én, személy szerint, nem hinném, hogy így a festő elé feküdt volna, ugyanis, ha megtette volna, biztos, hogy nem lenne nyoma, nem lenne rá bizonyíték. Pláne, abban a korban, és főleg Spanyolországban. Máskülönben meg én magam is sokat szórakoztattam a gimnáziumi osztálytársaimat ilyen elképzelt aktokkal. Le tudtam rajzolni már középiskolás koromban a tábla előtt magyarázó fiatal tanárnőt meztelenül, vagy az osztálytársnőinket. Később, a katonaévek alatt bajtársaim barátnőit rajzoltam, fotók alapján, amelyeken felöltözve voltak ugyan, de nekem ez nem jelentett akadályt. Jelentősen megkönnyítette az életemet, amikor az egyik altiszt elkapott munka közben. Ő is hozott egy esküvői képet, amelyen a bal sarokban álló lányt kellett ruhátlanul elképzelnem. Nos, lehet, hogy Goya karrierje végét jelentette a Meztelen Maya... Gondoljuk tovább magunk a történetet, már idáig is túl sokat foglalkoztam vele. 

Nézzük inkább a „IV. Károly és családja” című képét, sok elemző szerint hihetetlen éleslátásról tanúskodik. A csoportkép minden alakja realisztikus portré is egyben, mégis több annál. Minden személyről véleményt mond, minden személyt kritizál. Ezzel a képpel is elidőzhetnénk, érdekes lehet bizonyos történelmi ismeretek mellett tanulmányozni, hogy ki kicsoda lehet és kinek milyen a természete. Mert bizony, megállapítható a kinézetükből, gesztusaikból, tartásukból, a mimikából... 

Máskülönben, a képekkel, műalkotásokkal el lehet így játszani. El is kellene. Próbáljátok meg, érdekes belső szférák nyílnak meg, beindítja a fantáziát. Egy alkotásra úgy nézni, hogy kitennéd-e azt az ebédlődben vagy a hálószobádban vagy sem – nem kellene. Nem kategória ugyanis még a nappalid sem, sőt te magad sem vagy értékmeghatározó tényező. Ha így állsz hozzá, akkor megvan az az alázat, amely képes azt a fájlt megnyitni, amelynek csak az információs képét látod. Vagy még annyit sem, csak foltokat és felületeket...

Amikor Napóleon meghódította Spanyolországot (1809-ben az Ocaña-i csatában tönkreverte a spanyol sereget), Goya „A háború borzalmai” című rézkarcaival reagált az eseményekre. A „Május 2-án” és a „Május 3-án” című festményein minden klasszikus szabállyal szakított. Nem törődött a kompozíció törvényszerűségeivel, a klasszikus szabályokkal, egyedül a kifejezés, az expresszív erő hajtotta. Az esztelen kegyetlenség, az erőszak, az ostobaság, az objektív eszmék által legyilkolt szubjektumok sikolya foglalkoztatta. Szorongásaiból születtek a házának falát beborító táblaképei, amelyek „A süket háza” címet viselik (ismertek „Fekete képek” címen is). Ezek a komor látomások olyan szuggesztív erővel bírnak, hogy napjainkig megborzongatják a műértőket. Nekem személy szerint olyanok, mintha a máról szóló jóslatok lennének, benne vannak az isis kegyetlenkedései, a fanatikus elvakultság, az összes ostoba erőszak, minden... Minden is! 

A korszak másik kiemelkedő egyénisége Bonaparte Napóleon udvari festője, Jacques-Louis David, aki a klasszicizmus egész értékrendszerének tiszta képviselője. Témakörét az ókori Róma legendás nagysága és történelme befolyásolja, Napóleont is római cézárként ábrázolja, a római császárok reinkarnációjaként. Híres alkotása: „A Horatiusok esküje” – olyan történet, amely követendő példaként állítható a kor embere elé. Ballada a szabadságról, hazaszeretetről, önfeláldozásról, hősi dicsőségről.

„Napóleon megkoronázása” lehetne akár kordokumentum is, ha Napóleon nem hasonlítana annyira Augustus császárra.

„A szabin nők elrablása” hatalmas kompozíció. Klasszikus letisztultság, nagyszerű színharmónia, rend és fegyelem – még a mozgalmas jelenetekben is. Viszont minden póz csupán és színpadias állókép. Merev, borostyánba fagyott fikció...

A klasszicista építészet a stílus igazi képviselője. Nyugodt, fehér felületek jellemzik, mértéktartó elegancia, elfojtott indulatok. „Nyugodt fehérség és csendes nagyság” – ahogy azt Winckelmann meghatározta. Lenyűgöző épületkomplexum a párizsi Pantheon például, vagy a washingtoni Capitoleum. Bővebben mindezekkel már foglalkoztam előző előadásomban.

De nem is a klasszicizmusról akartam ma beszélni, hanem a romanticizmusról vagy egyszerűbben: romantikáról...

A XIX. század egyik meghatározó irányzata, az elnevezés regényességet jelent. Lényegében a klasszicizmus által letisztított barokk újjáéledése. Túlfűtött drámaiság jellemzi, bonyolult utalások, a lényeg körülírása, a történetek eltúlzása.

 

A romantika reakció a klasszicizmus száraz, fegyelmezett formanyelvére.

A XIX. század embere néhány nagyon erős archetípus befolyása alatt élt és gondolkodott: a haza archetípusa, az atya és az anya archetípusa, valamint egyfajta megmagyarázhatatlan szabadságvágy az, ami mindent elsöprő erővel lép fel. A század polgári forradalmai is romantikus hevülettel töltöttek. Hazafiság, hazaszeretet, anyanyelv, nemzet, szülőföld, Árpád apánk, dicsőnek hitt múlt, évszázadok óta vágyott szabadság, amely eljövetelétől ugyanúgy félt, mint az el nem jövetelétől. 

A szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavakat a nagynak mondott francia tömegvérengzés megerőszakolta, porig alázta és még bűntudatot is keltett az áldozatában. Nyilvánvalóvá tette, hogy a szabadság nem mindenkit illet meg, ahogyan testvérnek sem nevezhető minden bugris bunkó, egyenlőség meg... Na, ne tessék...

Ha már itt tartunk:

– ez a polgárinak is nevezett forradalmak és a nemzetállamok létrejöttének kicsit sem békés időszaka, sőt, még véresebb talán, mint az előző korszakok...

A liberalizmus és a nacionalizmus betegítette meg az európai társadalmakat, amelyek vírusa máig burjánzik a szervezetben, sőt, még betegebbek vagyunk, mint ükapáink.

Azt mondja Szerb Antal, hogy romantikus az egész 19. század, de mondhatjuk a náci meséket és az internáci kommunista indulókat tanulmányozva, hogy romantikus a 20. század is. Az első nagy leégésbe Ferenc József apánk, a másodikba Hitler (akit szintén atyának tartottak a követői), az ezt követő megaláztatásokba Sztálin apánk rángatta bele nagyszüleinket (de erről majd máskor)

Pöfögtök már, barátaim azúrban? 

Méltatlankodtok? Azért, hogy hogyan nevezhetem romantikusnak a polgári forradalmakat? Meg az azokat követő megtorlásokat?! A bresciai hiéna rémtetteit? Az első világháború borzalmait? Meg a 2. szörnyűségeit?! Meg az azt követő kommunista terrort... Ja, nem a kegyetlenkedésekre és az agyament rémtettekre mondtam, amit mondtam, hanem azokra a sokszor könnyekig meghatódott, szentimentálisan retardált hallucinációkra, vágyálmokra, ideológiákra, okkult magyarázatokra és vallásos meggyőződésekre, amelyek megelőzték a bajt. Amelyek felébresztették az Állatot.

Szerintetek romantikus a velencei Lidón gyönyörködni Ozirisz kiömlő vérében, amint megfesti a horizonton a tengert, és közben egy egri bika vérét kortyolgatni? Szeretkezni egy lánnyal és az agyatlan hevületben a Lehetőség-szerinti Létből iderángatni felelőtlenül valakit?! 

Túl bonyolult voltam? 

Miért, szerintetek egyszerű az élet?

Úgy mondják, a 19. század két meghatározó művészeti irányzata a romantika és a realizmus. Én meg azt mondom, hogy a realizmus is romantikus. A szecesszió meg pláne.

A romantika nem is az antikot tekinti követendő példának, hanem a nemzeti múlt őseredetét kutatja. Minden nemzet a saját középkori nagyságának káprázatában él (megjegyzem: máig), a legkisebbek is. A legeslegkisebbek is. Nézzétek Szlovákiát, amely álmodott egy Nagymorva Birodalmat magának – és, mivel a morvák mégis csak valós nép – napjainkban, az orrunk előtt írta át a nagyszülők csalását Ószlovák Birodalomra. 

Beony, feleim és negyedeim. 

Képzeljétek bele magatokat a Birodalom születésének idejébe: egy nép, amely elnevezi magát Ó-nak. Vagyis réginek...

Hát, igen, van rá példa: Óperencia. Újperencia nemzeti érdekből kigondolta, és előteremtette a bizonyítékokat a hajdani létezéséről és a valószínű nagyságáról. Mások rozsdás fegyvereit és törött cserépedényeit ásta el, majd ásta ki – és egy hamisított, Kéziratnak nevezett szamizdatban tudományosan alá is támasztotta azt... Nevethetnénk is rajta, ha miatta nem gyilkoltak volna, nem raboltak volna, törvényessé téve az erőszakot – nem erőszakoskodtak volna, ha nem telepítették volna ki az őseidet. Ha nem emelték volna a jogos eljárás szintjére az igazságtalanságot. Aztán a hazugságból, ha nem csináltak volna hagyományt, amelyet csakugyan ápolni kell, mert beteg...

Nevethetnél?

Sírjál inkább.

Vélt vagy valós sérelmek miatt állandóan és máig forr, fortyog valami a mélyben, nemcsak a kollektív tudat legmélyén, de még a tudatalattiban is.

Hatalmas mértékben fejlődik a tudomány és a technika, ami végül új irányt ad a képzőművészetnek és a 19. század szellemiségének egyaránt.

Hiszik, hogy a tudományok fejlődése megválaszolja majd az emberiség nagy kérdéseit, hogy a technika fejlődése megkönnyíti az életet. 

Hisznek benne – és itt van az ellentmondás. 

A tudományt a ratio igazgatja, vagyis az értelem, míg a hitet a szentiment: az érzelem. Ahol a tudomány csődöt jelent, ott kezdődik a hit felségterülete. Isten létezését nem lehet tudományosan bebizonyítani, benne hinni kell..., ahogy a tudományban sem lehet hinni, ott tudni, analizálni, bizonyítani kell. Ez a hatalmas ambivalencia fejthette ki azt az óriási feszültséget, amely a 19. századra annyira jellemző volt.

Mint pozitív és negatív töltésű viharfelhők találkozásából az égiháború, úgy söpörtek végig Európán a nacionalizmus véres forradalmai. Majd később, a 20. században az internacionalizmusé...
Istent eltávolítani igyekezett az európai ember az értékrendje legfelső polcáról, és helyére az embert, mint olyat akarta emelni...

- Milyet?

- Az embert, mint milyet?

- Szőkét és kék szeműt. Fehér embert. Németet!

- Szőke és kék szemű, eddig stimmt. De az ember: angol!

- Amerikai!

- Aaz! Miért nem orosz?!

- Magyar!!

Romantikus az egész 19. század. Ugyanaz a túlfűtöttség, ugyanaz a könnyekig elérzékenyülő önérzetesség, ugyanaz a szentimentális hevület érződik a romanticizmusból, realizmusból, historizmusból és akademizmusból, impresszionizmusból és posztimpresszionizmusból, szimbolizmusból és szecesszióból.

A század végén még egy utolsó kísérletet tett az építészet arra, hogy keretbe foglalja mindazt, amit nagyra tartott az elmúlt időkből. Így aztán újból megszületett a román és gótikus stílus, újjászületett ismét az újjászületés, megújult a barokk, a klasszicizmus, de még a romantika is a századfordulón. Szentimentális elképzeléseihez pedig a technika legújabb vívmányait használta fel. Valahol mélyen pedig már készülődött az avantgárd destrukció.

Akár egy halom hasított fa, hevert egymáson a világ... Isten sértődötten visszavonult a tudatból és az ember magára maradt elképzeléseivel, riadalmaival és félelmeivel, problémáival, lelki zavaraival.

Óriási űr maradt az Úr után..., amelyet manapság rakétákkal, műholdakkal, űrszondákkal és űrrepülőkkel kutat. 

De csak arra jött rá ezidáig, hogy valami hiányzik nagyon. Nagyon!

A romantika egyik kiemelkedő képviselője Eugéne Delacroix. Ő az, akin keresztül bemutatni szokás a romantikát, épp ezért nem szándékozom túl sokat időzni nála. Agyonragozták már alkotásait, olyan dolgokat vélnek benne felfedezni, amelyek ott sincsenek. Művei közül talán a „Szabadság vezeti a népet” című a legismertebb. Gúla alakú kompozíció, melynek csúcsán a nemzeti zászló lobog. Színpadias mégis, érzelgős és patetikus. A „Dante bárkája” talán mértéktartóbbnak mondható, de a „Chiosi mészárlás” már szinte barokkosan túllicitált. Színharmóniája és kompozíciója viszont tökéletes.

Théodore Géricault a francia romantikus festészet másik kiemelkedő alakja. Kompozíciói közül talán a legjelentősebb a „Medúza tutaja”, amely egy Medúza nevű fregatt pusztulásáról szól, de főleg a 15 túlélő csaknem kétheti hányódásáról, egy nyomorúságos tutajon. Bravúros megoldás, amint az egymással összefonódó testek egy gúlává állnak össze. A gúla csúcsán a még reménykedők láthatók, aljánál már csak halottak hevernek. Ez is, akár a barokk művészet általában, túl sok érzést közvetít egyszerre, realisztikus eszközökkel fejezve ki a nem reálisat.

A „Császári Gárda tisztje” szintén piramiskompozíció. Géricault fantáziáját főleg a mozgás, a sebesség izgatta. Nekiiramodó lován visszaforduló gárdatiszt parancsot ad a támadásra... Szinte érzékelhető a nyomában elinduló huszárezred. Por, dübörgés, fegyverek és lószerszámok zörgése, kurjongatás... vagy: a Radeczki-induló...

A romantikus művészetet az éjszaka, a halál, a végtelen, a magány, a vad természet, a történelem, valamint a múló élet foglalkoztatta.

A művész vérmérséklete, műveltsége, vallása és kultúrközege döntő tényező a romantikus kifejezésmódban – hiszen a romantika az érzelem, a szenvedély és a képzelet jegyében fogant – ebből kifolyólag nagyon sokrétű és sokféle.

Az angol tájképfestőket az érintetlen természet inspirálta (érintetlen természet általában már csak a képzeletben létezik), akvarelljeikkel megújították a festészetet – például Joseph Wiliam Turner, John Constable. Wiliam Blake-et látnoknak és misztikusnak tartják, én, személy szerint nem vagyok oda érte. Erős vonzalmat érzett az irodalom iránt, festményei és rajzai szinte versek. Lírai töltete túlmegy a romantikán is, szentimentálisnak mondható inkább.

A német Caspar David Friedrich a magányt, az éjszakát és a végtelent fokozta mélabúval és halálvággyal. Képeiből árad a szomorúság. A romantikus festészetet miatta kedvelem, a franciák mintha lekésték volna a vonatot, a barokkban tobzódnak, bár náluk a reneszánsz korszak is hasonló túlzásokban csapódik le. Friedrich képei szimbolista töltetűek, némelyik hatása (nem a formája) szinte expresszív. Ismerem ezeket az érzéseket, amelyek inspirálhatták...

A történelemtudomány gyakran „hosszúnak“ nevezi a 19. századot, amely elvileg a francia pusztítástól a Nagy Háborút lezáró békeszerződésig tart (1789–1920). Nem tisztem, hogy elemezzem a Kis Káplár, Napóleon Bonaparte felemelkedését, hódító háborúit, császárrá koronázását és bukásának okait, megtehetitek magatok is.

Nem akarom elemezni a Szent Szövetség létrejöttét sem (1815), amely akkora katonai szövetséget jelentett, olyan hatalmas erőt, amelyet kiegyensúlyozni nem nagyon lehetett. A nyugati világ kényszerképzete márpedig az, hogy a mérleg egyik serpenyőjében a jó, a másikban a rossz legyen – és Anglia az, aki eldönti, hogy melyik, melyik. Természetesen, a nehezebb a jó. Vagy legalábbis, a másiktól jobb. Kivéve, ha nem. Szét kellett hát zilálni belülről a porosz, osztrák és orosz paktumot, fellázítani az egyes birodalmakban élő népeket. A 20-as évektől aztán folyamatosak a szabadságharcok, mindenki mindenkivel harcol és mindenütt... Nagy-Britannia trónjára Viktória kerül, Anglia megerősödik, míg Európa forrong a bécsi kongresszuson átrajzolt térképek miatt.

Forradalmak szerte Európában – hogy is nevezhetnék szebben: a népek tavasza... Párizsban, Bécsben, Budapesten... Majd tomboló megtorlások. 

A krími háború, Olaszország egyesítése, a Román Fejedelemség létrejötte, a Német Birodalom megalakulása, közben Marx és Engels a Nemzetközi Munkásmozgalom alapjait rakják. Az orosz-török háború hozzájárul a Balkán felszabadulásához, Szerbia és a Román Királyság függetlenségéhez, Bulgária létrejöttéhez. Hármas védelmi szövetség jön létre az Osztrák-Magyar Monarchia, a Német Birodalom és az Olasz Királyság között (amelyet az I. világháborúban az olaszok elárulnak)... Az első olimpiai játékokat rendezik meg Athénban – és kigondolnak hozzá egy romantikus kezdetet. Hogy ne folyjon feleslegesen a drága görög vér az Athén és Spárta közötti testvérháborúban, kigondolták Krisztus előtt 776-ban, hogy az istenek szent hegye alatt a fegyveres diszciplínákban, de nem életre-halálra – megküzdenek egymással. Győzzön a jobbik, a vesztes pedig elismeri a vereségét: nincs szükség háborúra. Civilek pusztulására, sírásra, rívásra, fogcsikorgatásra... De hiába... 18 évre rá kirobban egy akkora világégés, amilyen még soha korábban nem volt a történelemben...

És ne feledkezzünk el a kivándorlásról sem, Amerikába. Milliók települnek át, majd milliók halnak bele az első nagy világégésbe, további milliók a másodikba, a harmadikhoz pedig már nincs elég ember: nosza, hozzunk be a Közel-Keletről és Észak-Afrikából – lehetőleg vadállatokat, mert a tősgyökeres európaiak leszármazottainak már elege van az erőszakból. Ők már vegánok, környezetvédők és művészek, és szivárványos zászlók alatt akarnak szeretni és szeretkezni. Mindenkivel. 

De megint előre mentem, ezekkel majd akkor foglalkozunk, ha eljön az ideje. Mondhatnám, majd, ha fagy... De nem mondom.

Szabó Ottó