1929. október 24-én, a „fekete csütörtökön” összeomlott a New York-i tőzsde. Ezzel kezdetét vette a történelem addigi legnagyobb gazdasági mélyrepülése, mely méreteit tekintve méltán érdemelte ki a Nagy gazdasági világválság elnevezést.
Előzmények. Az első világháború mérhetetlen károkat okozott a világ vezető gazdasági hatalmainak, veszteseknek, győzteseknek egyaránt. Kivétel ez alól egyetlen ország, az USA. Csak a háború végén avatkozott be, így veszteségei csekélyek. Ám az antantnak nyújtott pénzügyi, haditechnikai segítségével kimagasló gazdasági pozíciókat szerzett. A konjunktúra folytatódott a háború után, dübörgött az amerikai gazdaság. „Ez az üzletemberek országa” – mondta egyik ekkori elnökük. Az ipari termelés növekedésének méretei félelmetesek voltak. Elterjedt a nézet, az amerikaiak mindenhol, mindenből pénzt tudnak csinálni. A lassan éledő európai gazdaságokat is amerikai tőkéből igyekeztek talpra állítani.
Aztán az aranykornak hirtelen, egy nap alatt vége szakadt. A „fekete csütörtökön” mindenki csak eladni akart, senki nem vásárolt részvényt, így az értékpapírok ára zuhant, beállt a tőzsdekrach. De mi is az a részvény, ami ennyi bajt okozott? Próbáljuk megmagyarázni, úgy hétköznapi, nem közgazdász nyelven. Valakinek van egy jó ötlete, gyártani akar valamit, de nincs hozzá pénze. Értéktelen papírokra ráír (nyomtat) különböző összegeket: 10–100–1000 dollár. Azok az emberek, akik megismervén tervét, jónak tartják, vásárolnak ezekből a papírokból. Ezek a részvények. Így jön össze a pénz, a tőke a vállalkozáshoz. Aki vásárolt a részvényből, az a részvényes, de ő egyben tulajdonosa is a cégnek a többi részvényessel együtt, ki-ki olyan arányban, amennyi részvényt birtokol – amennyi pénzt adott a vállalkozásba. Ha a vállalkozás sikeres, a részvényesek osztalékot kapnak a nyereségből, megint csak részvényeik értékének arányában. Így fordulhat elő, hogy mondjuk egy fogorvos egy jól működő autógyártó cég részvényeire fizetett osztalékból otthon, a karosszékben ülve tovább gazdagszik. A cég tulajdonosai a részvényesek, s éves közgyűlésükön ők döntenek a legfontosabb kérdésekben, de a céget a mindennapok során természetesen szakemberek, az ötletgazda vállalkozó és a menedzsment irányítja, maguk, s a részvényesek javára. Ha minden jól megy. Ha egy cégnek jól megy, prosperál, de az egyik részvényesnek pénzre van szüksége, eladja részvényét. Ha jó a cég, ezt névérték felett tudja megtenni, mert van rá kereslet, a sikerből más is akar részesülni. Tehát van egy 1000 dolláros részvényem egy menő cégnél, el tudom adni 1200 dollárért, vagy akár többért. Van persze a részvénypiacnak másik oldala is. Ha rossz lóra tettem. Nem megy a cégnek. Ilyenkor a részvény ára zuhan, s ha el akarom adni, csak névérték alatt tudom, tehát buktam.
Valami ilyesmi következett be a „fekete csütörtökön”. Hirtelen mindenki el akart adni, venni senki. Így a részvények szó szerint visszatértek eredeti mivoltjukhoz, értéktelen papírrá váltak. Módos, gazdag emberekből lettek koldusszegények, tömegek bukták el életükben, vagy generációkon át felhalmozott vagyonukat. Sokan főbe lőtték magukat.
Ma már könnyű dolgunk van, tudjuk, amit az akkori emberek nem, hogy túltermelés jelent meg, ez okozta a válságot. Na most, gazdasági világválság volt már korábban is, mitől újszerű ez? Csak méretei miatt? Nem. Lehet, hogy hihetetlen, de túltermelési válság az emberiség történetében először jelentkezett. Képzeljünk magunk elé egy diagramot, melynek vízszintes tengelye maga az idő. Évtizedek, évszázadok. Függőleges tengely a termelés. Mondjuk piros egyenessel (görbével) ábrázoljuk. Azt láthatjuk, hogy a bal alsó sarokból, időnként visszaesésekkel, de a görbe folyamatosan emelkedik a jobb felső sarok felé. Tehát a termelés folyamatosan emelkedett, bővült a történelem során. Most ugyanezen a grafikonon a függőleges tengelyt nevezzük át a fogyasztásnak, az igényeknek. Jelöljük kék vonallal. Azt áthatjuk, hogy ez is folyamatosan emelkedik, és a piros vonal fölött van, tehát a termelés soha nem tudta teljesen kielégíteni az emberek igényeit a múltban. Egészen 1929-ig. Itt a piros vonal elmetszi a kéket, és fölé kerül. Tehát a termelés volumenének növekedése, a történelem során először, meghaladta az igények, a fogyasztás növekedését.
És hogy okozott ez egyik pillanatról a másikra gazdasági összeomlást? Úgy, hogy létrejött a modern ipar, amely ontotta a termékeket, de a modern ipar sajátosságaihoz senki sem értett, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy ilyen eddig nem volt. Vagy talán mégis értett volna valaki hozzá, ha a pénzhajhászáson kívül gondolkozik is.
Megint profán, nem közgazdászi magyarázattal próbálkozok. Vegyük a mosógépet. Mindenki látja, jó. Venni fogják az emberek, mint a cukrot. létrejön 5–6 cég (lásd fenn részvényesek), gyártják a mosógépet. El lehet adni havonta 100 ezret, berendezik erre a termelési volumenüket. Megy is ez néhány évig, alig bírják gyártani. A részvényesek gazdagodnak, mindenkinek jó. Aztán egyik hónapban hirtelen leesik az eladás néhány ezerre. Semmi baj, a vásárlás nem egyenletes, gyártják tovább a havi 100 ezer mosógépet. De a helyzet nem javul, az eladás stabilizálódik havi néhány ezren. Hegyekben áll a raktárakban az új mosógép. Mi történt? Nagyon egyszerű. Telítődött a piac. Amíg nem volt mindenkinek mosógépe, s mindenki arra vágyott, el lehetett adni havi 100 ezret. De mihelyst mindenkinek lett, már csak az új házasok vettek, és azok, akiknek tönkrement. A piacnak már nem volt szüksége havi 100 ezer mosógépre. Ezt nagyon későn ismerték fel, s a gazdaság szinte minden ágára ez volt a jellemző. Ez a túltermelés. A cég bajban van, nincs osztalék a részvényeseknek, mert nincs nyereség. Ezért mindenki szabadulni akar a részvényektől. De nem kell senkinek. Itt a vég, a cég csődbe megy.
A dolognak, ha leegyszerűsítve is, de ez a lényege. S ez ma is zajlik. Cégek jönnek, mennek, Vállalatok emelkednek fel, süllyednek el, részvények termelnek hasznot, vagy nem, részvények cserélnek gazdát. Ha egy cég részvényeinek több mint az 50%-át birtoklom, én vagyok a cég tulajdonosa, hiszen a közgyűlésben többségem van, az én akaratom érvényesül, azt szavaztatok meg, amit akarok.
1929-ben, az USA-ban olyan szintű volt a túltermelés, hogy a veszteség miatt mindenki szabadulni akart a részvényétől, s a tőzsdekrach értelemszerűen magával rántotta az egész gazdaságot.
Az emberek ugyan tudtak volna többet fogyasztani (no nem mosógépet), de nem volt hozzá elég pénzük. Ugye, mindannyian felvetettük gyerekkorunkban, miért nem nyomtatnak sok pénzt, s mindenki gazdag lenne? Bevallom, én is sokat törtem ezen a fejem. Aztán felnőtt korban rájövünk, vagy tudjuk az okát, vagy nem, hogy ez lehetetlen.
Hogyan reagáltak a cégek minderre? Úgy, ahogy ma. Ha csökken a bevétel, csökkenteni kell a kiadásokat. Elsősorban min lehet takarékoskodni? A munkabéren. Tömegesen bocsátották el a dolgozókat. Csakhogy ez esetben ez nem hozott eredményt. A több millió munkanélküli fizetés nélkül maradt, nem tudott vásárolni, kiesett mint fogyasztó, tovább szűkült a piac. A cégek, a gazdaság még nehezebb helyzetbe került.
Gondolkodtak, mit lehetne tenni. Két nézet alakult ki. A liberális szemléletű kapitalista világban az állam gazdaságba történő beavatkozása tabu. S ez eddig nagyon jól működött. A közgazdászok, gazdaságpolitikusok arra a nézetre jutottak tehát, gazdasági válságok eddig is voltak, s elmúltak, a kapitalizmus öngyógyító, a kereslet-kínálat törvényei, a piac szabályozzák, nem kell csinálni semmit. Hosszú időre ez a nézet vált dominánssá. Likviditációs elmélet.
A másik nézetet lényegében egy ember képviselte. Egy angol közgazdász, John Maynard Keynes. Viszonylag fiatalon, 62 éves korában halt meg, 1946. április 21-én, felismerésével mégis ő lett talán az egyetlen közgazdász, aki bekerült a történelem könyvek lapjaira. Felismerte, hogy itt nem a szokásos válságról van szó. A túltermeléssel véget ért a szabadversenyes kapitalizmus eddigi időszaka. Nem lehet ölbe tett kézzel ülni, mert akkor a válság eszkalálódik. De ki tud itt tenni, kinek van ehhez kellő ereje? Csakis az államnak. El kell felejteni azt a dogmát, hogy az állam nem avatkozat a gazdaságba. De hogyan? Államgazdaság, mint a Szovjetunióban? S aztán oda a kapitalizmus, demokrácia? Nem. Az államnak olyan szerepet kell játszania, mint egy munkásnak egy dübörgő, hatalmas gép előtt. Itt-ott megolajoz, megzsíroz egy alkatrészt. A hibás fogaskereket gyorsan kicseréli, ügyel az ékszíj feszességére. Szóval a gép dolgozik, de a munkás működeti. Konkrétabban. Sok a munkanélküli, ezért szűk a piac. Munkát kell nekik adni, s a munkáért bért, akkor újra fogyasztani fognak. Igen, de gyárakat hozzon létre az állam, itt helyezze el a munkanélkülieket? A gyár termékeket gyárt, tovább nőnek az eladhatatlan készletek. Nem ezt kell tenni. Az államnak infrastrukturális beruházásokat kell teremtenie, itt kell alkalmazni a munkanélkülieket. Tehát olyan munkát kell nekik adni, melynek végterméke nem áru, nem eladásra váró termék, mert az tovább növeli a válságot. Hogy? Van ilyen termelés? Hogyne. Az útépítés, villamos hálózat kiépítése, repülőgép kifutók, erdősítés, hadiipar. Ez rendben is lenne, az állam így le tudja vezetni a munkanélküliséget, de van mindehhez pénze? Mi lesz a kényes költségvetéssel? Keynes azt mondja, sutba kell dobni régi monetáris politikát, az államnak mindenképpen munkát kell teremtenie, akár eladósodás útján is. Később megtérül, mert az infrastruktúra fejlesztése mobilizálóan hat a gazdaságra. A munkanélküliség csak az USA-ban a válság előtti 2%-ról 1933-ra 25%-ra nőtt (!).
John Keynes előállt tehát egy merőben új válságkezeléssel, s a nézeteit széles körben megismerték, de a bizalmatlan, óvatos többség nem tette magáévá. Egészen 1933 tavaszáig, amikor is Franklin Delano Roosvelt lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ő lelkes híve, támogatója volt Keynes elméletének. Beiktatása után azonnal meghirdette a New Deal-t. Négy napos bankzárlatot rendelt el, hogy megakadályozza a pánik szerű pénzkivételt. A bankok újranyitását pénzügyminiszteri ellenjegyzéshez kötötte, a csak a stabilabb, nagyobb tőkével rendelkező, működőképes bankokat engedték újra nyitni. Ezzel valamelyest stabilizálódott a pénzpiac, kezdett visszatérni az emberek pénzbe vetett bizalma. Megszüntette a dollár aranyalapúságát (ezt sokan a nyugat alkonyaként értékelték), de ugyanakkor megtiltotta az arany kivitelét az országból. (Érdekes megjegyezni, valószínűleg ma is az USA rendelkezik a világ legnagyobb aranykészletével, melyet jobban őriznek talán, mint magát az elnököt. Hogy is van ez? A modern pénzeknek már nem az arany az alapja...? Magyarország az elmúlt 10 év során visszavásárolta korábban eladott aranykészletét. Ez nem is tudom, hogy jutott itt az eszembe…)
Roosevelt törvényekkel, rendeletekkel igyekezett feltámasztani, mozgásba hozni az ipart, a mezőgazdaságot. Az iparban az életképes cégeket támogatta az állam, a menhetetleneken átképzéssel igyekeztek esetenként segíteni, de az életképtelen vállalatokat nem tartották fenn. A mezőgazdaságban nagy aránya volt a kisbirtoknak. Ők a válság előtt is hitelekkel küszködtek. 1929-ben tömegesen mentek csődbe. Az állam kifizette a hiteleiket, de megtiltotta, hogy a mezőgazdaságban maradjanak. Így alakult ki az USA-ban a ma is meghatározó, életképes nagybirtokrendszer, a hatalmas, gépesített farmok.
A munkanélküliség levezetésére létrehozta a Polgári Tartalék Hadtestet, melybe munkanélküli fiatalok jelentkezhettek. Itt tartalékos tisztek irányítása alatt katonai fegyelemben éltek, s infrastrukturális munkákat folytattak. Útépítés, vasút, folyószabályozás, rekultivációs munkák. Ők tették például rendbe a Tennessee folyó völgyét. Munkájukért pénzt alig, de ruhát és élelmet kaptak, így nagyjából 3 millió fiatal menekült meg a létbizonytalanságtól. Ők voltak az első közmunkások…
A munkások védelme állami feladat lett, bevezették a munkanélküli segélyt, elkezdődött a társadalombiztosítás kiépítése.
A „kék sas” akcióval hazai gyártású termékek fogyasztására ösztönöztek. Azok az üzletek, cégek, akik vállalták a New Deal-t, kék sas matricát tehettek üzletükre, termékeikre, jelezve, ők amerikaiak, amerikaiakat foglalkoztatnak, amerikai terméket állítanak elő. Hogy is van ez? Nem feltétlenül a mindenható kereskedelem, a külföldi termékek fogyasztása visz minket a mennybe...?
Rooseveltnek gondja volt a propagandára is. Az úgynevezett „kandalló előtti beszélgetésekben” a rádión keresztül népszerűsítette programját.
Roosevelt elnöksége előtt New York állam kormányzója volt. Itt már „kicsiben” kipróbálta a New Deal-t, voltak tapasztalatai. Hogy végül is elnökként a gazdasági világválsággal kapcsolatban sikeres volt-e vagy nem, az utókor úgy ítéli meg, hogy igen. Viszont 1935-ben a legfelsőbb bíróság intézkedéseinek többségét alkotmányellenesnek mondta ki. Tény viszont, hogy ennek ellenére Roosevelt a későbbiekben is Keyens elméletének több elemét ültette át a gyakorlatba, s 1935–36-ra az amerikai gazdaság újra meredeken ívelt felfelé. A lakosság ezt a sikert Rooseveltnek tulajdonította, s az emberek hálája földcsuszamlás szerű győzelmet hozott neki az elnökválasztáson.
Keveset beszélünk a válság társadalmi hatásairól. Pedig érdemes. Felszínre hozta a mély vagyoni különbségeket, s rávilágított, a már tökéletesnek kikiáltott államforma, a köztársaság (vagy akár az alkotmányos monarchia), s az ezen nyugvó demokrácia, korántsem oldott meg minden problémát. A gazdagoknak valahogy mégis több joguk van, legalább is az élethez. Milliók nyomorogtak a válság idején, a korábban büszke középosztály is létbizonytalanságba süllyedt. Ugyanakkor a leggazdagabb rétegek alig érezték meg, mérhetetlen tartalékaik voltak, életszínvonalukból nem kellett leadniuk. Csoda, hogy ilyen körülmények között a tüntetések, sztrájkok nem torkollottak éhséglázadásba, mint a történelem során oly sokszor.
Hogyan érintett a világgazdasági válság az USA-n kívül más államokat? Azt mondhatjuk, Németországot leszámítva kevésbé. Anglia, Franciaország az első világháború után nehezen talált magára, gazdasági problémák gyötörték őket, így a válság nem okozott olyan látványos mélyrepülést, mint az Amerikai Egyesült Államokban. Nem is változtattak a passzív hozzáálláson, különösen Angliában – Keyens országában – uralkodott a nézet, a kapitalizmus öngyógyító. S érdekes mód, 1933 vége felé itt is kezdtek túljutni a válságon.
Németországban viszont a gazdaság talán az USA-étól is mélyebbre süllyedt, pedig messze nem volt azzal azonos szinten a válság kezdetén. Ennek oka, hogy a háború, s az azt követő hadisarc, a jóvátétel, gyakorlatilag kivégezte a német gazdaságot. Amerika meglátta a kedvező lehetőséget, hogy gazdasági befolyását kiterjessze rájuk. Hatalmas befektetéseket eszközölt, s az ideológia is megvolt, a Németországban hagyomány nélküli weimari köztársaságot, a demokráciát kell megtámogatni, hogy a németek be tudjanak illeszkedni a „normális” államok sorába. A tőkeinjekciók el is érték, hogy a német gazdaság mozgásba jött, s a revansot hangoztató szélsőségesek hangja kezdett gyengülni. Ebbe robbant be a válság, s az amerikai pénzcsapok hirtelen elzáródtak. A német gazdaság, támaszát vesztve, összeomlott. A munkanélküliek száma tízmilliós nagyságrendű lett, s a még mindig gyenge állam nem tudott segíteni. Bármilyen hihetetlen, Németországban a válság idején, a XX. század harmadánál, százezres nagyságú tömegek haltak éhen. Erre még a fejletlen keleten sem volt példa.
A tízmilliós munkanélküli tömeg nagy része frontot megjárt fiatalember volt. Elsőként őket bocsátották el, mondván, nincs családjuk. Az „elfelejtett nemzedék”. Akik az iskolapadból mentek a frontra. A vérfürdőben olyan traumákat éltek át, amit koruk miatt nehezen tudtak feldolgozni, s egyébként is nehezen tudtak visszailleszkedni a társadalomba. Dühöngött köreikben az alkoholizmus, depresszió. Gondoljunk bele. Ezek a gyerekkatonák, fiatal legények a fronton élet-halál urai voltak, mert fegyver volt a kezükben. Látták bajtársaikat, iskolai padtársukat cafatokban. Halált osztottak, de tudták, maguk is elpusztulhatnak bármelyik percben egy becsapó gránáttól. Hát igen, „Nyugaton a helyzet változatlan”… Aztán véget ér a háború, csalódás, feleslegesen szenvedtünk. Aztán a civil élet. Bemegy az ifjú frontkatona az autószerelő műhelybe, s a hájas főnök leordítja, miért késett… Az a főnök, aki hadtápos volt, vagy a fronttól több száz kilométerre egy irodában dolgozott, ha egyáltalán volt katona… Nehéz lehetett ezt elviselni.
A gazdasági válság ezt a tömeget, a kisiklott nemzedéket, akiknek ez ideig nem adatott meg a normális élet, végső elkeseredésbe taszította. Beálltak Hitler horogkeresztes zászlaja alá, mert ő igazságot ígért, bosszút a vesztes háborúért, jólétet, munkát, s ami nekik talán a legfontosabb volt, újra egyenruhát, s vele visszahozta a régóta melengetett bajtársiasságot.
A nagy gazdasági világválság az egekbe repítette Hitler már hanyatlóban lévő csillagát. S mit tett, mikor megszerezte a hatalmat? A válság ugyan akkor már kihunyóban volt, mégis remekül kihasználva a propagandát, magának tulajdonította annak leküzdését. Hatalmas autópálya építkezésekbe kezdett, ezzel levezette a munkanélküliséget. Az igazság viszont az, hogy a tervek már a weimari köztársaság idején megvoltak. A sugaras szerkezet (bár ez ekkor általános) azt a célt szolgálta, hogy a hadsereg minél hamarabb elérje az országhatárokat. Ugyanezért volt szükség az 1m-es betonalapra, az európai 60 cm-es szabvány helyett. A gazdaság fellendítésére húzóágazatként a hadiipar látványos fejlesztésébe kezdett. (Idézzük fel, a hadiipar termékei nem jelennek meg áruként a piacon.) Honnan volt minderre pénze Hitler államának? Igaz, hogy a bolsevizmus megfékezése miatt a német mágnások mélyen nyúltak a zsebükbe, de ne áltassuk magunkat, Hitlert az USA támogatta anyagilag, ha ezt kevesen is szokták kimondani. Végtelen a vegyesvállalatok száma a bankok terén, a vegyiparban, kohászatban, stb. Technikát, technológiát, szabadalmakat kaptak a németek. Az USA mellett a kapitalista nyugat is bekapcsolódott Hitler támogatásába. Gondolná valaki, hogy az első legyártott vadászgépekhez Angliából kaptak motort? Igen, az első német gépek Rolls-Royce Merlin motorral repültek. Mi késztette a nyugatot erre a támogatásra? Bizonyára benne van a bolsevizmustól való félelem, s az is, hogy Hitlert nem vették komolyan. De a leglényegesebb szempont minden bizonnyal a nyereség, a pénz volt. Annyiban mindenesetre elszámították magukat, hogy Németország mégsem vált a külföldi tőke függvényévé. A többi számítási hibáról pedig ne is beszéljünk…
Közép-Kelet Európa országaiban, köztük Magyarországon, a válság mélyszegénységbe taszított ugyan tömegeket, de ezen „másodlagos” országokban ez addig sem volt ismeretlen, így a gazdasági zuhanás nem volt olyan volumenű, mint az USA-ban. Keserűen azt mondhatjuk, aki a földön ül, nem eshet túl nagyot. A középrétegek sínylették meg leginkább a válságot, köztisztviselők, hivatalnokok, mert itt az államok tőke, forráshiány miatt csak elbocsátásokkal tudtak védekezni. A Trianonban két vállra fektetett magyar gazdaság éppen hogy kezdett talpraállni, mikor a válság ezt derékba törte. Kevés kiviteli cikkünknek, főleg mezőgazdasági termékek, elvesztettük a piacait. Keynes nézeteinek alkalmazására szándék, akarat és tőke hiányában nem került sor.
Egyetlen ország volt a világon, ahová az 1929–33-as válság nem gyűrűzött be, ez a Szovjetunió. Na nem azért, mert olyan fejlett volt. A világ első kommunista állama minden szempontból, így gazdaságiból is, elszigetelt volt. A nyugat gyakorlatilag bojkottálta, az állampárt pedig ki is ragadta a szovjet világot a gazdaság világszintű vérkeringéséből. A kommunista vezetők büszkék voltak rá, hogy lám, a kapitalizmus haldoklik, s ők ezt kivédték. A valóság az, hogy „aki a földön ül, nem eshet nagyot” mondás talán itt a legigazabb. S a szovjet állam későbbi válságai feledtették ezt a kétes értékű sikert.
A nagynak nevezett világgazdasági válság tehát 1933-ra lecsengett. Hogy Keyens nézetei mennyire segítettek ebben, az vitatható. Látjuk, hogy ott is véget ért, ahol nem tettek semmit ellene. Annyiban mindenesetre igaza volt az angol közgazdásznak, hogy a szabadversenyes kapitalizmus véget ért. A politika, a kormány mára minden kapitalista államban valamilyen mértékben , irányító, segítő, szabályozó szerepben beleszól a gazdaság működésébe. Ezért, állítják a közgazdászok, olyan általános gazdasági válság nem alakulhat ki, mint 1929-ben. A gazdaság egészére kiterjedő válsággal nem, csak ágazati válsággal kell szembe néznünk. Állítják, Keynes örökösei. Legyen igazuk.
Kiss László