"Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökűl, ha kihúnysz: A haza minden előtt." 

Utolsó versei egyikében ezt hagyta szent örökségként utódaira a reformkor legnagyobb költője, Himnuszunk szerzője, Kölcsey Ferenc. Földi pályafutása során nem élte meg, szavai termékeny talajra hullottak-e. Mi tudjuk, hogy igen.

A felvilágosodás eszméin, a reformkor nemzeti ébredésén nevelkedett magyar nemesség, karöltve a forradalmi ifjúsággal 1848. március 15-én beírta nevét nemzetünk, de Európa nagy történelemkönyvébe is.

1848. februárjában forradalom tört ki Párizsban, megkezdődött a „Népek Tavasza”, megmozdult Európa. A Szent Szövetség rendszere, mely a feudális rendet volt hivatott fenntartani az öreg kontinensen, roskadozott.

Bebizonyosodott, a politikusok, koronás fők által rajzasztalon, térképeken összetákolt birodalmi rendszert titkosrendőrséggel, szuronyokkal is csak ideig-óráig lehet fenntartani. Ha a nemzeti öntudattól átitatott tömegek megmozdulnak, elsöprik azokat.

A 18–19. században az uralkodók szinte folyamatosan aggódva tekintettek Párizsra. Nem alaptalanul. Már a franciák 1789-es forradalma évtizedekre felforgatta Európa régi rendszerét. Folyamatos háborúk, a felvilágosodás, aztán a liberalizmus, nacionalizmus eszméinek terjedése riadalmat keltett Európa uralkodó köreiben, akik az öreg kontinens vélt vagy valós stabilitását látták a régi, jól megszokott feudális rendszerben. Csak nagy nehezen tudták, hatalmas véráldozatok árán Európa koronás fői a francia szellemet visszagyömöszölni a palackba. 1815-re tudott végezni az össz-európai szövetség az egyedül álló Napóleonnal. Úgy tűnt, győztek a rend – talán maradiság? – képviselői. De nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Európa nem lett ugyanolyan a nagynak nevezett francia forradalom után, mint előtte volt. A metternichi Szent Szövetség rendszerét, mely hivatott volt a feudalizmus régi rendszerét fenntartani Európában, létezése kezdetétől érték támadások. Elég ha utalunk a spanyolok szabadságharcára, az itáliai carbonári mozgalomra, az orosz dekabrista tiszti szervezkedésre. Vagy a görög szabadságharcra. Az uralkodók, vagy külföldi hatalmak a Szent Szövetség felkérésére gyorsan, hevesen elfojtották a mozgalmakat. Kivéve a görögöt. Itt a nagyhatalmak érdekütközése miatt nem volt egységes külföldi fellépés, így a görögök hosszú véres harcban le tudták rázni a török igát. Aztán a forradalmaik miatt rettegett franciák 1830-ban újabb rebelliót csináltak, Európa remegett, mi lesz? Újabb európai háború? De kiderült, ez amolyan palotaforradalom Párizsban. A rájuk erőszakolt feudális igát rázták le, s úgynevezett polgár-bankár királyt választottak. Lajos Fülöp bankárkirály franciaországa a békés, kapitalista fejlődés útjára lépett, a tulajdonosok társadalma lett, a pénz gyarapításán fáradozik, nem érdeklik forradalmi eszmék, azok exportálása még kevésbé.  Európa megnyugodott. De ez nem tartott sokáig. Kiderült, Franciaországban túl szűk réteg gyakorolja a hatalmat, főleg csak a pénzvilág urai, a bankárok. A francia forradalmi hagyományokon nevelkedett párizsi lakosság részt kért a hatalomból, 1848 februárjában forradalmat robbantott ki.  A francia forradalom után napok, hetek alatt lángba borult szinte egész Európa: forradalom tört ki Frankfurtban, Berlinben, Prágában, Rómában, Milánóban, Velencében, Bécsben és Pest-Budán is. A megrettent királyok, királyságok az első sortűzön nem jutottak túl, visszavonulót fújtak. Úgy tűnt, mindenhol győz a forradalom. Hatalmas volt a lelkesedés, a nemzetek úgy gondolták, elkezdődött egy új, talán jobb korszak.

Csalódniuk kellett. Párizsban némi zűrzavar, szélsőbaloldali ideiglenes intézkedések, s a köztársaság kikiáltása után választásokat tartottak, melyet a mérsékelt, középpolgárság nyert meg. Kinyilvánították, eszük ágában sincs háborút indítani, nem avatkoznak be más országok belügyeibe, kereskedni, termelni, gazdagodni akarnak. Az átmenetileg megzavarodott dinasztiák erre megnyugodtak, gyorsan rendezték soraikat, s ellentámadásba mentek át. Néhány hét alatt leverték a forradalmakat, s elcsendesedett Európa.

Egyetlen kivétel volt: Magyarország. Mi másfél évig kitartottunk. Érthető, hogy Európa szabadságszerető, polgári fejlődést óhajtó népei előtt példaképként lebegtünk, hősök lettünk. Szó szerint rajtunk volt Európa szeme. Ritka pillanata ez a magyar történelemnek.

Vajon mi adott erőt ahhoz nemzetünknek, hogy tőlünk jóval nagyobb, gazdaságilag fejlettebb, iskolázottabb, műveltebb népeket magunk mögé utasítva másfél évig dacoljunk az akkori világ egyik legtekintélyesebb dinasztiájával, a Habsburggal? S hogy végül legyőzzük őket? Legyőztük, mert szabadságharcunkat nem ők, hanem az orosz beavatkozás fojtotta vérbe.

Mi adott tehát erőt mindehhez?

"Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökűl, ha kihúnysz: A haza minden előtt." 

A haza minden előtt. Ez volt az a gondolat, mely összeforrasztotta nemzetünket. Minden a reformkorban kezdődött. A II. József német nyelvrendelete kiváltotta nacionalizmus a reformkorban öltött igazán testet. A nemzeti öntudat, nemzetté válás igénye összefonódott a polgári átalakulással. Széchenyi 1825–27-es országgyűlésen elhangzott félénk beszéde, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása indította el ezt a folyamatot. A legnagyobb magyar elméleti és gyakorlati tevékenysége kimozdította Magyarországot a holtpontról, a tespedtségből. A feudalizmus lerázását, a polgári kibontakozás feltételeit Kossuth rendezte egységes programmá. Vezérlőelve a haladás és nemzeti érdekegyesítés. Tudta, megfogalmazta, hogy eséllyel csak egységes nemzet indulhat harcba a reformokért, az átalakulásért. A lengyelországi események figyelmeztetően hatottak. A társadalom ellentétes érdekű rétegekből áll. A jobbágy nem fogja támogatni a nemest, még akkor sem, ha az az országért indul harcba, csak akkor támogatja, ha teljesül évszázados vágya, s földhöz jut. Kossuth látta, hogy a magyarországi polgári átalakulást erős polgárság hiányában a köznemességnek kell végig vinni. Viszont ez a harc kudarcra van ítélve, ha a nemesség passzív, gyűlölködő jobbágysággal a háta mögött indul harcba. Meg kell valósítani tehát az ősiség eltörlését és a jobbágyfelszabadítást. A reformkor, és Kossuth nagysága abban áll, hogy a két ellenséges feudális eredetű társadalmi réteget sikerült kibékíteni egymással, sikerült megvalósítani a nemzeti érdekegyesítést. Ritkaság ez, bármely nép történetében, hogy egy cél érdekében a társadalom ilyen nagy többsége egységesen tudjon megmozdulni. A nemzeti érdekegyesítés Európa más nemzeteinél a népek tavaszán nem sikerült. Ezért buktak el az elszigetelt forradalmi csoportok néhány hónap alatt. Csak mi találtuk meg a módját az eredmény lehetőségét kínáló harcnak.

Persze nálunk is akadtak szkeptikusok, akik úgy gondolták, ez nem fog sikerülni. Valóban, történelmünkből inkább széthúzásra tudunk példát mondani. Mohácsi tragédiánk előtt jegyezte fel Antonio Burgió, az országért őszintén aggódó pápai követ: „Amennyiben három forint árán meg lehetne menteni ezt az országot, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná.”

1848-ban akadt. Nem három ember, több százezer, több millió.

A március 13-i bécsi forradalom híre 14-én eljutott Pestre. Kossuth, hogy a reformok ügyét siettesse, a pozsonyi országgyűlésből a pesti radikálisokhoz fordult, segítsék a haladó, polgári erők győzelmét. Jó érzékkel látta, hogy a lassú, procedúrákkal terhes országgyűlési ügymeneten túllépett az idő, radikalizmusra van szükség. Petőfi és társai nem késlekedtek. Fiatalos hévvel, kissé meggondolatlanul, de konkrét célokkal kiléptek március 15-e reggelén a Pilvax kávéházból és elindultak az egyetem felé. Ekkor néhányan voltak. Tíz órakor már több ezres tömeg foglalta le a Landerer nyomdát a nép nevében, s kinyomtatták követeléseiket, a tizenkét pontot – cenzori engedély nélkül. Felbolydult a város, az eső ellenére délután már több tízezer ember tolongott a Nemzeti Múzeum előtt, ahol Jókai felolvasta a tizenkét pontot. Felzendült a Nemzeti Dal, s a tömeg, mely egyre nőtt, lelkesedett és cselekedni akart, együtt zúgta a refrént:

„Rabok tovább nem leszünk!”

A városi tanács vezetői, akik reggel még mosolyogtak a fiatalok felbuzdulásán, most már aláírták a követeléseket, sőt, maguk igyekeztek az események élére állni. A tömeg kiszabadította Táncsicsot budai börtönéből, s a Helytartótanácsot is meghátrálásra késztette. A hatalmasok, bár megvolt minden eszközük hozzá, sehol sem mertek tűzparancsot adni.

Pesten vér nélkül győzött a forradalom, az uralkodó szentesítette az országgyűlés követeléseit is. A helyzetről, a közhangulatról megkapó jellemzést olvashatunk Széchenyi egy március 17-én keltezett levelében:

„Barátom, csudákat élünk! Az első felvonás gyönyörűen sikerült! Én teli vagyok a legszebb reményekkel. Az én politikám biztos volt, de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent, és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám 20 év alatt nem bírhatott volna előállítani.”

Felállt az első felelős magyar kormány, de már nyár elejére látszott, hogy miután Európában ismét „rend” lett, és csend, Bécs nem fogja tűrni a magyar „rebelliót”. Szeptemberben a Battyhány kormány döntésre kényszerült: vagy behódolunk a Habsburgoknak, feladjuk március vívmányait a békéért, vagy harcolunk.

A magyar kormány, a nép döntött: harcolunk. Akadtak ekkor is szép számmal megalkuvók, akik azt mondták: hogy vehetnénk fel a harcot a kontinens egyik legerősebb hadseregével, a fejlett Ausztriával, hiszen nincs iparunk, fejletlen a gazdaság, nincs fegyver, nincs felszerelés, nincs semmi...?

A nemzet, s vezetői nagyságát bizonyítja, a harcot, küzdelmet választottuk, küzdünk az igazunkért. A történelem arra tanít: harcolni kell akkor is, ha nincs esély a győzelemre: ha másért nem, a becsületért.

Az első győzelem, a pákozdi ütközet, s a swechati felvonulás után folyamatos harcban ugyan, de visszavonultunk. Még a fővárost is feladtuk. Az osztrák parancsnok, Windisgrätz győzelmi jelentést küldött Bécsbe: „Szétkergettem a magyar hordákat.” Visszavonulásunk közben viszont létrejött a magyar Honvédség. Hogyan győztük le a nehézségeket, honnan lett felszerelés? Mindegy. Lett. Mert akartuk. Az első honvéd zubbonyokat egy pesti raktárban felhalmozott nagy mennyiségű, valamelyik palotára sötétítő függönynek szánt anyagból varrták. Megoldottuk. Mindenki adott valamit: élelmet, kaszát, bányát, gyárat, vasolvasztót, ágyúöntödét. Vagy éppen, ha arra volt szükség, az életét a csatamezőn.

Korábban senki által nem ismert személyekből lett kitűnő tiszt, tábornok. Ismerték a Napóleonnak tulajdonított mondást, a katonáknak nem azt kell mondani „Előre!”, hanem hogy „Utánam!”.

Aztán jött az ellentámadásunk, a dicsőséges tavaszi hadjárat. Az osztrák tiszteket meglepte, hogy a hordáknak nevezett és tartott magyarok igazi katonák: kitűnő a ruhájuk, jó a fegyverzetük, jól tápláltak, s kiválóan kiképzettek. Ilyen leírásokat találhatunk a magyar seregről. Szűk két hónap alatt kiűztük az ellenséget az országból. A győzelmeinket fémjelzi Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Gödöllő, Vác, Nagysalló, Komárom neve. Honvédeink hősiességét dicséri, hogy minden csatában az ellenség volt túlerőben. 1849 májusában, egy-két helyőrséget leszámítva, már nem volt idegen katona hazánk területén. Megszolgálta a nemzet belé vetett bizalmát a nagy nehézségek árán, a semmiből létrehozott Honvédsereg.

Honvédség. Elgondolkoztunk már e szó jelentésén? Minden országban hadsereg van. A magyarnak HONVÉDSÉGE. Senkit nem fenyegetünk, a HONT, hazánkat védjük. Csak a magyar nyelv volt képes ilyen szót alkotni.

A szabadságharc végkifejlete ismert. Az egyik nagyhatalom vereségét nem tűrhette a másik. Az orosz cár 200 ezer katonát küldött ellenünk. Ismét, sajnos történelmünkben nem utószor, a nagyhatalmak játékszere lettünk. A lelkesedés a háromszoros túlerőt már nem győzhette le. A nyugati, már polgárosodott hatalmak a sajnálkozásig jutottak a segítésünkben. Anglia már régen polgárosult társadalma annyira volt képes, hogy Palmerston arra kérte az oroszokat, végezzenek gyorsan… És Kossuth Anglia segítségében bízott.

A világosi fegyverletételkor felnőtt magyar férfiak sírtak, sokan önkezükkel vetettek véget életüknek. Haynau elszabadult, dühöngött a bosszú, aratott a halál. Róla saját tiszttársai azt vallották, Haynau az a borotva, amit használat után vissza kell tenni a tokjába. A császár hosszú ideig nem tette. A császár, Ferenc József, későbbi Ferenc Jóskánk, sohasem tudta elfelejteni, hogy a lenézett magyarok megalázó vereséget mértek rá, így a nagymúltú európai dinasztiára, a Habsburgokra. Nem tudta elfelejteni azt a megaláztatást, hogy birodalmában nem tudott rendet teremteni, a rebellió elfojtásához külső segítséget kellett kérnie.

Az orosz tisztikar szimpatizált a magyarokkal. Eljátszották a külsős, az eseményekben érdektelen személy szerepét. Egyébként a magyarok hősiességét, vitézségét elismerték. Több magyar tisztnek nyíltan felkínálták a szökés, szabadulás lehetőségét. Nem éltek vele. Vajon miért? Tényleg voltak idők, amikor eszmék, a nemzeti elkötelezettség többet ért az életnél?

A honvédek közül sokan az emigrációt választották, s egész életüket a zsarnokság elleni harcnak, az igazság, a becsület védelmének szentelték. Garibaldi helyettese Itáliában magyar tiszt volt. Harcoltak magyarok a krími háborúban az oroszok ellen, és sok magyar halt meg az Egyesült Államokban a négerek szabadságáért. A magyar nagysága nem ért tehát véget Aradon, ez volt a szabadságharcunk utóélete.

Felesleges áldozat volt-e forradalmunk és szabadságharcunk 173 évvel ezelőtt? Hajlamosak vagyunk a pesszimizmusra, mert végül is veszítettünk. De hogy felesleges lett volna? Semmiképpen. Olyan erkölcsi magaslatot, követendő példát állított elénk hazaszeretetből, nemzeti együttgondolkodásból, összefogásból, melynek döntő szerepe van abban, hogy történelmünk további alakulása ellenére, gondokat, bajokat leszámítva – ahogy szokás mondani – ma is élünk, itt vagyunk, létezünk mint magyarok.

1848–49-ben nemzeti függetlenségünket nem sikerült kivívni. De a Habsburgok, dühöngő önkényükben sem vonták vissza a jobbágyfelszabadítást, a polgári társadalom forradalomban megalkotott kereteit és vívmányait. A magyar társadalom, Magyarország tehát végképp hátat fordított a feudalizmusnak, melynek a reformkorban csak kevés elemét sikerült ledönteni. Tehát harcunk, áldozatunk nem volt eredmény nélküli. A modern magyar társadalom létrejöttét mindenképpen március 15-höz köthetjük. S a két nagyhatalomtól elszenvedett katonai vereség sem volt a győztesek számára hosszú távon kamatozó: az oroszok, európa csendőrei túlbecsülték 1848 miatt az erejüket, így az 1853–56-os krími háborúban elszenvedett megalázó, katasztrófális vereségükkel bünhődtek érte. A megalázást tetőzte, hogy mindez a vereség saját területükön érte őket. A Habsburgok győzelmük, bosszújuk ellenére nem tudták legyelni a magyar nemzetet, 49 után 18 évvel kénytelenek voltak kiegyezni velünk, ezzel ők is elismerték, a csatamezőn kierőltetett győzelmük pirruszi voltát.

1848-ban az egész magyar nemzet példaértékűen egységes volt, félre tudtuk tenni kicsinyes, önös érdekeinket, céljainkat. A közös akarat megvalósította a közös célkitűzést, mert mindenki hitte, tudta, hogy személyes boldogulása csak a közösség boldogulásával valósulhat meg. Ezen gondolatok kapcsán megjelenik előttem egy pesti utcán 1914-ben készült fotó. Kopott, 48-as honvédegyenruhás, fehérszakállú töpörödött aggastyánt vesznek körbe fiatal, frontra készülő katonák. Nagy tisztelettel, karjukkal támogatják. Az aggastyán büszkén viselte az évtizedekig rejtegetett honvéd sipkáját. Tudunk-e így erőt meríteni az ősök tetteiből, mint azok a fiatal katonák? Tudunk, tudnunk kell, kötelességünk. 1848 szellemisége most, ebben a pillanatban is köztünk van. Valahogy így vesszük közre, így ápoljuk, így kell ápolnunk ’48 emlékét.

A „Népek Tavaszán” Európa, a világ közvéleménye csodálta a magyart, tisztelettel adózott neki. Fontosabb az utódoknak, magyaroknak, nekünk szánt tartalom:

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak hagyd örökűl, ha kihúnysz: A haza minden előtt.”

Kiss László