Január 12-én a doni katasztrófára emlékezünk. 1943-ban a szovjet áttörést követően napok alatt összeomlott a Magyar Királyi Honvédség 2. hadserege.  Magyarország elszenvedte történelme legnagyobb emberveszteségét. Mi vezetett ide? El lehetett volna kerülni? Az elesettek hősök, vagy áldozatok? Sok a megválaszolatlan kérdés.

A magyar külpolitika, s részben a belpolitika, Trianon után kényszerpályára került. A sovinizmus, és irredentizmus jegyében mindent az elcsatolt területek visszaszerzésének rendeltünk alá. De azért a magyar kormányok, többnyire, igyekeztek a realitás talaján állni. A fő koncepció: Magyarország gazdaságilag, katonailag gyenge, ezért békésen kell visszaszerezni a területeket, lehetőleg önerőből. Hadseregünket a lehetőségekhez mérten fejleszteni, de megőrizni semlegességünket (fegyveres semlegesség), s a háború után sértetlenül, erős hadsereggel aktívan bekapcsolódni a területi rendezésekbe. Horthy Miklós kormányzó minden kinevezett miniszterelnöknek ezt az utasítást adta.      A semlegesség mégsem sikerült. Fokozatosan sodródtunk a náci Németország uszályába, jóllehet, a realistán gondolkodó politikai körök ezt akarták volna a legjobban elkerülni. Az első és második bécsi döntés helyett nemzetközi döntést szerettünk volna, nem sikerült. Angliát, Franciaországot nem érdekelte Magyarország (Münchenben megpróbáltuk! 1938), így Magyarország elfogadta Hitler ajándékát. A megnyílt lehetőség elhomályosította a várható következményeket. Kárpátalja ment önerőből, de a Jugoszlávia elleni német támadáshoz való csatlakozással végképp német szövetségesek lettünk (Teleki Pál búcsúlevele! "hullarablók lettünk"). Mindazonáltal 1941-ig bízhattunk semlegességi politikánk sikerében. A németek uralták Európát, a Wehrmacht legyőzhetetlen volt s Hitler különösebben nem igényelte a szövetségesek háláját, háborús részvételét. Horthy ugyan beléptette Magyarországot a háborúba Kassa bombázása után (Bárdossy csak bejelentette a Parlamentben, a kormányzó, illetve a Parlament jogköre volt hadat üzenni), de sokáig ez jelentéktelennek tűnt, hiszen hogyan tudná a Sztálin által kivéreztetett Szovjetunió megállítani a németeket, ha ez az angoloknak, franciáknak sem sikerült...?

Változást az hozott, hogy a Szovjetunió elleni német támadás kezdett megakadni. A Vörös Hadsereg 1941 végére távol állt ugyan attól, hogy a németeket legyőzze, de óriási veszteségeket okozott nekik, s a németek ezt nem tudták pótolni. Már 1941 novemberére hatalmas meglepetések érték a németeket. A térképen jól mutatott a hódításuk, előrehaladásuk. De a kommunista Szovjetunió, amit Hitler rozzant kunyhóhoz hasonlított, állta a sarat, nem omlott össze az ajtó berúgásakor. Az eredetileg 6 hétre tervezett hadjárat elhúzódott, nyilvánvalóvá vált, hogy a villámháború csődöt mondott. A nyugati hadjáratban a németek vesztesége 27 ezer fő volt, a Szovjetunióban már 1941-ben 650 ezer. S minderre jött még a Moszkva alatti vereség, mely erősen megrengette a Wehrmacht legyőzhetetlenségi mítoszát. Hitler korábban nem akart osztozni a dicsőségben, de 1942-ben már sürgette a szövetségesek szerepvállalását. Ekkor a németek fő csapásiránya a kaukázusi térség és Sztálingrád lettek. Az oroszok figyelmét nem kerülte el, hogy 42-ben a németek már csak egy fronton képesek támadni, a korábbi három helyett. Hitler tehát sürgette a szövetségesek aktívabb szerepvállalását. A magyar politika látta, benyújtották a számlát. Így került kiszállításra a 2. magyar hadsereg a Szovjetunióba, 1942 áprilisától. Rövid harcok után nyár végére elfoglaltuk a Don-kanyarnak nevezett területet, s védelemre rendezkedtünk be. A kiszállított katonaság: 7160 tiszt, 197 000 katona, összesen 204 160 fő. A feladat a Sztálingrádot egyre elvakultabban támadó 6. német hadsereg északi szárnyának fedezete.

A magyar katonák harci morálja a kezdetektől elég alacsony volt. Nem nagyon értették, hogy lehet, hogy kell a hazát, attól több ezer km-re megvédeni. Többségük agrár-proletár volt, rossz nyelvek szerint Horthy igyekezett megcsappantani a rendszer számára kellemetlen társadalmi réteget. Nem nagyon fűtötte őket a bolsevizmus elleni harc. Nagy volt az űr az arrogáns, virtuskodó, különböző címeket viselő tisztikar és a legénység között.

Stratégiailag problémát jelentett, hogy két hídfőt (Uriv, Scsucsjen) az oroszok megtartottak a Don jobb partján, ezeket nem tudtunk elfoglalni a nyár folyamán. A hadsereg vezetésében is voltak gondok, Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok és vezérkari főnöke, Kovács Gyula ezredes között gyakori volt a surlódás. A hadseregnek egy 200 km-es szakaszt kellett védeni, amely túl hosszú volt ahhoz, hogy mélységben, több lépcsős védelmet tudjanak kiépíteni. De az erődítési munkálatokat nem is erőltették. Több okból. Nem volt fa, és sem a németek, sem a magyarok nem gondolták, hogy a Vörös Hadseregnek Sztálingrádnál kibontakozott heves támadása mellet jut ereje még egy mellék hadszíntérre. Hitler maga üzente, nincs meghátrálás, mert az oroszok az utolsó erőfeszítéseiket teszik. A katonai felderítés gyengén szerepelt. Sem a légi, sem a gyalogjárőr felderítés nem észlelt semmit az Urivnál készülő támadásból. Szabó László vezérőrnagy ugyan egy jelentésében megjósolta az urivi áttörést, de ennek nem tulajdonított a felső vezetés jelentőséget. Az oroszok novemberben szétzúztak két román hadsereget, decemberben az olaszokat. Ez intő jel volt.

A tél végképp demoralizálóan hatott a magyar katonákra. A -35 fok, a fűtetlen helyiségek, bunkerok, ellátási hiány. A legénység 50%-ának nem volt megfelelő a ruházata, lerongyolódott. Téli ruházatot még az orosz lakosságtól is kaptak, s otthoni akciók is ezt célozták, mégis siralmas állapotok uralkodtak. Az élelmiszer ellátás is akadozott. Pedig nem volt hiány, a front mögötti raktárak fel voltak töltve, de nem volt szállító kapacitás. A németek a használható járműveket elvették saját céljaikra. Maradt a ló, de kevés volt. A fegyverzettel is baj volt. A németek ígérték, hogy a 2. magyar hadsereg jelentős részét felszerelik (sok magyar katona puska nélkül ért ki a frontra!), ez elmaradt. Különösen nehézfegyverzetben volt hiány, páncéltörő ágyú szinte nem is volt. A magyar tisztikar folyamatosan kérte ezeket, hiába. Nem volt fagyálló fegyverolaj, befagytak a závárzatok. Egy végletesen kimerült és rosszul felfegyverzett, "mit keresek én itt???"- hadsereg nézett szembe a hazájukat védő, lelkes oroszokkal.

És január 12-én 9.45-kor megindult a támadás. Mik voltak az előzmények? A 2. magyar hadsereggel Moszkalenko tábornok 40. szovjet hadserege állt szemben. Ez a hadsereg főleg idősebb katonákból állt, távolról sem volt elitalakulatnak nevezhető. A támadás előtti hetekben a járőrök ugyan tapasztalták, hogy egyre több a fiatal orosz katona, de feletteseik nem tartották ezt különösebben érdekesnek.

Moszkalenko tábornok ötlete volt a támadás. Ki is volt ez a nem, vagy csak alig ismert orosz tábornok, aki szemben állt velünk? Fiatal, energikus, jól képzett tiszt. A háború első napjától folyamatosan harcolt a Déli fronton a németekkel szemben. Kezdetben páncéltörő alakulatokat vezetett, ahol csak feltűnt, hosszabb-rövidebb időre megállította a németeket. Több katlanból sikeresen kitört. Sztálin őt bízta meg az első gárda páncélos hadsereg Sztáligrád megsegítésére északról indított támadásának vezetésével 1942 szeptemberében. Sőt, magát a páncélos hadsereget is neki kellett megszervezni. Később a Kárpát-medencébe is ő tört be a Duklai-hágón át a 40. hadsereggel. Moszkalenkó nem tartozott a „sztár” orosz tábornokok közé, mint Zsukov, Rokosszovszkíj, Vorosilov, Konyev, amolyan szürke eminenciás volt, de ugyanolyan jól képzett, tapasztalt és kreatív, mint a nagy nevek. Szóval nem akárkivel kellett szembenéznie a 2. magyar hadseregnek.

Moszkalenko már november 23-án felvázolta telefonon Sztálinnak az elképzelését, miszerint a Sztálingrádnál támadó északi szovjet hadseregtömörülés előre törve, mélyen benyomulva ellenséges területre, messze kerül az őt ellátó vasútvonaltól, így veszélybe kerül az utánpótlás, s a siker. Viszont a magyarok által ellenőrzött területen húzódik egy sínpálya, melyet megszerezve könnyedén el lehetne látni a Sztálingrádot kerítő szovjet hadsereget. Sztálin figyelmesen meghallgatta, s röviden annyit mondott, két óra múlva megadja a választ. Pontosan két óra múlva csöngött a telefon, s a generalisszimusz egyetlen rövid mondattal jóváhagyta a támadást, s letette a kagylót. Beindult a gépezet. Zsukov felkereste Moszkalenkót, bejárták a frontot, néhol 70-80 méterre megközelítve. (Ugyanezt megtette Jány is, ő meg is sebesült a könyökén egy repesztől.) Zsukov rosszallását fejezte ki. Erősnek tartotta a magyar védelmet. Moszkalenko vitába szállt vele, hivatkozott a magyarok „leharcoltságára”, s demoralizáltságukra. Ez részben igaz is volt. Különösen sokat szenvedtek a magyarok az orosz mesterlövészektől. A személyi veszteségeken túl az ellátási nehézségekben is nagy szerepük volt, hiszen a lovakat könnyedén kilőtték, így nem jutott el az élelem az első vonalakba.

A szovjet 40. hadsereg létszáma egyébként nem haladta meg a 2. magyar hadseregét, fegyverzete sem volt lényegesen jobb. A magyar tisztek erre alapozták optimizmusukat. Többségük az első világháborúban szerzett harci tapasztalatokat, s valami rejtélyes okból úgy gondolták, az oroszok, mint akkor, széthúzva, teljes arcvonalon támadnak majd, s könnyű lesz őket egyszerű géppuskatűzzel visszaszorítani. Tévedtek.

Az oroszok megtanulták a modern hadviselést. Az áttörés szakaszain hoztak létre döntő többséget, a hosszú arcvonal legtöbb szakaszán alig volt emberük. Volt olyan hely, ahol egy km-re 60 embert hagytak.

Egy órás iszonyú kemény tűzérségi pergőtűz után megindult az orosz gyalogság az urivi hídfőben. Ahogy az lenni szokott, a tűzérségi tűz nem sok kárt okozott a beásott alakulatokban,-ekkor még- annál nagyobb volt pszichikai hatása. A támadás a 4.ezredre zúdult, melynek parancsnoka, Csoknyai Pál ezredes éppen távol volt, a támadásról csak délben értesül. Az ezred létszáma 1484 fő, védelme mélység nélküli, támaszkodik a 7.soproni könnyű hadosztályra. Délután egy német ezredet is támadnak az oroszok.

Az első nap mérlege vegyes. A magyarok nem omlottak össze a felkészületlenség, hideg ellenére. Több helyen ellentámadásba mennek át, Kosztka Vilmos százados a zászlóaljával még január 13-án 16.50-kor is tartja Uriv község nyugati kijáratát. Egy magyar tiszt halálos nyugalommal „sétálgat” a faluban szovjet páncélosok között, jobbra-balra lövöldöz, s osztogatja a parancsokat. Viszont az oroszok mégis ütöttek egy 6-7 km hosszú, 2-3 km mély rést az arcvonalon. Ezt még sem a magyarok, sem a németek nem tartják tragikusnak. A németek cselt gyanítanak, továbbra sem hiszik, hogy az oroszok komoly támadásra képesek itt is, szerintük az egész csak elterelő hadművelet. A tartaléknak szervezett Krámer (Cramer) hadtest bevetését szorgalmazza Jány, de kiderül, erről csak maga Hitler rendelkezhet, aki ezt megtiltja. (Ehhez a hadtesthez volt beosztva egy magyar páncéloshadosztály, melyhez így semmi közünk nem volt.) A legrosszabb, amit egyik hadvezetőség sem tudott, a 12-i támadás csak tapogatózó támadás volt, úgynevezett harcfelderítés, az igazi a hadműveleti tervek szerint 14-én kezdődött volna. Viszont Moszkalenko a 12-i harcfelderítést annyira sikeresnek ítélte, hogy a támadást előrehozza 13-ára. Az első napon az oroszok rengeteg hullát, sebesültet hagynak hátra. Érdekes epizód, sötétedés után a 4. ezred egyik tisztje hangosbeszélőn átszólt az oroszoknak, szedjék össze nyugodtan a sebesülteket, nem fognak lőni. Ez meg is történt.

Január 13-án folytatódik, illetve elkezdődik az igazi küzdelem, kísérletek folynak magyar részről az arcvonal visszaállítására, sikertelenül. De az oroszok is több helyen támadnak. 14-én sor kerül a döntő támadásra. A támadás súlypontjában az oroszok élőerőben 3-5, tűzérségben 7-10, harckocsikban 4-5-szörös túlerőben vannak. Katonai mondás, a biztos győzelemhez 3-szoros túlerő kell. A magyarok, páncéltörő eszközök híján a T-34-esekkel nem tudtak mit kezdeni. A két hídfőből támadó ellenség nyomasztó erőfölényt alakított ki a támadás sávjában. A meglepetés, a szállítóeszközök hiánya, a kegyetlen időjárás lehetetlenné tette az erőkkel való manőverezést, a rések lezárását.

A 14-i szovjet támadás kettészakítja a 2. magyar hadsereget, 40km széles, 20 km mély rés keletkezik. A voronyezsi front Scsucsjénél is támad. Január 15-én újabb szovjet támadások. Január 16-án Hitler végre beveti a Cramer hadtestet, a scsucsjei áttörés elszigetelésére, eredménytelenül. Túl késő. Megkezdődik a vert sereg agóniája. A magyar hadvezetőség kéri a németektől a 2.magyar hadsereg kivonását, hazaszállítását. Erről Hitler először hallani sem akar. Január 24-én engedélyezi a kivonást, de újjá szerveződést, partizánelhárítást rendel el. A visszavonulást Vargyassi Gyula vezérőrnagy harcképes alakulata fedezi és a Cramer hadtest maradéka. De több magyar alakulat harcol tovább a németek parancsnoksága alatt (III. hadtest). A 9. könnyű hadosztály 17/III. zászlóalja még január 27-én is kitartott doni állásaiban, parancsra vonulnak vissza. Hitler végül hozzájárul a 2.magyar hadsereg roncsainak hazaszállításához, ami 1943. április 24. és május 30. között megtörténik. 

A mérleg: 125 000 fő veszteség. Iszonyú. Mégis, egy rosszul felszerelt, gyenge hadsereg meg tudta akadályozni, hogy az oroszok katlancsatába kényszerítsenek minket. Akkor valószínűleg 100%-os lett volna a veszteség (Paulus 6. hadseregéből 95 000-en estek fogságba, 6000-en tértek haza 1955-ben.)

A katonák is emberek. A visszavonulás néhány emberi vonatkozása. Az elnyomorodott lábakról néha le kell venni a bakancsot. Ez csonttá fagyott. Úgy tudták felvenni, hogy levizelték. Akkor másodpercekre megpuhult a bőr. Nem volt élelem. A németek, bár kegyetlenül bántak a magyarokkal, árulóknak tartották őket, adtak időnként szardínia konzervet. Ez is jéggé volt fagyva, de bajonettel valahogy megették a magyar katonák. A legyengült szervezet hasmenéssel reagált. És a katonák így mentek hetekig, napokig vagy órákig... kinek, hogy volt megírva. Utolsó emberi méltóságuktól megfosztva. És hogy milyen is az a 30-40 fokos hideg? Sára Sándor ismert filmjében így írja le egy túlélő:

„Igyekeztünk mindennel fűteni. A földeken elvétve találtunk kukoricagórét. Tudvalevő, ezt nagyon szeretik az egerek. Belefészkelnek. Amint szétkapkodtunk egy-egy ilyen kupacot, hogy vigyük a tűzre, kiperegtek az egerek. Egyet-kettőt tudtak mozdulni a havon, s megfagytak. Hát ilyen a 40 fokos hideg...”

A katonák nyomorúságát súlyosbította Jány ismert megalázó, megbélyegző hadparancsa: „A 2.magyar hadsereg elvesztette becsületét...” Igaz, ezt később visszavonta. Még megalázóbb, ahogy a Rákosi-korszak kezelte a Dont megjártakat. Hiába, ember embernek farkasa... Pedig emberek voltak. VOLTAK. Ennek a szónak csak az tudja a súlyát, aki már veszítette el szerettét.

Hősök voltak vagy áldozatok? Mindkettő? Nincs válasz. 

Kiss László

RovArt archívum