a Rovás művészeti, kulturális
és művelődési lapja

 
 

1848. december 11-én, hétfőn zajlott a budaméri, vagy első kassai csata. Nem játszott jelentős szerepet az akkori eseményekben és ráadásul számunkra vereséggel végződött. Mégis volt egy pillanata, mely kellemes érzéseket kelt az emberben. Ezt a lengyeleknek köszönhetjük.

A lengyel legionáriusokra emlékezünk

„A Lengyel-Magyar Barátság Napjához kapcsolódóan a Bocskai Keresztyén Társaság kezdeményezésére 2021-ben is lerójuk tiszteletünket a Kassa mellett elesett lengyel legionáriusok emléke előtt. Az idén 30. évfordulóját ünneplő V4-es együttműködés szellemiségének fényében az ilyen megemlékezések ismételten megerősítenek minket abban, hogy összefonódó történelmünkre, közös közép-európai otthonunkra és az országainkat hasonlóan érintő gazdasági, társadalmi kihívásokra tekintettel alapvető érdekünk az összefogás. Nekünk, Közép-Európa népeinek közös a sorsunk! A Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és Csehország közötti rendkívül szerteágazó és aktív regionális együttműködés megalapozza közös sikereinket, és hozzájárul a közép-európai térség politikai befolyásának és gazdasági eredményeinek növeléséhez.

Ápoljuk az ezeréves lengyel-magyar barátságot, nevelgessük a szárba szökkenő közép-európai együttműködést és közéleti szerepvállalással mondjunk nemet a térségünket ismét fenyegető nagyhatalmi arroganciára.

Higgyünk benne, hogy együtt többre vagyunk képesek!”

Dr. Hetey Ágota, Magyarország Kassai főkonzulja

 

1848. december 11-én, hétfőn zajlott a budaméri, vagy első kassai csata. Nem játszott jelentős szerepet az akkori eseményekben és ráadásul számunkra vereséggel végződött. Mégis volt egy pillanata, mely kellemes érzéseket kelt az emberben. Ezt a lengyeleknek köszönhetjük.

Az akkori eseményeket Bánlaky József hadtörténész nyomán ismertetjük. Róla nem árt tudni, hogy még, mint Breit József 1881-ben, majd mint vezérkari főnök szolgált Kassán (1904–1906).

Schlick a Duklai-hágón érkezett Eperjesre, ahol kémei jelentették, Pulszky Sándor a Kassai-hegyen akarja vele felvenni a harcot, ahova Miskolc felől jelentős erősítést vár. Ez arra késztette Schlicket, hogy már másnap győzze le Pulszkyt, mielőtt az erősítés megérkezik. Ezért a Fiedler-dandár vasárnap éjjeli 1 órakor kellemetlen, esős és hideg időben útnak indult. Virradni kezdett, mikor Somostól délre, a Tárca lángban álló hídjához ért. Annak helyreállítása időveszteséggel járt. Póthidat kellett verni a gyalogság számára. A lovasság és tüzérség egy felkutatott gázlón kelt át. Fiedler a kapott parancs alapján, Lemesnél jobbra letérve Sároskisfalun, Tapolcsányon – ez a két falu ma egy települést alkot Družstevná pri Hornáde néven – és Téhányon át azzal a céllal, hogy az ellenség hátába kerüljön, s így visszavonulási vonalától vágja el. Azonban az út nagyon rossz állapotban volt, a lőszerszekerek megakadtak, azokat hátra kellett hagyni. Ami további időveszteséget okozott.

A másik két dandár a műúton Budaméren át folytatta előnyomulását. A falu déli végénél élénk ellenséges ágyútűz fogadta. Schlick viszonozta a tüzet és támadásba lendült. A tapasztalatlan nemzetőrök és önkéntesek azonnal futásnak eredtek. Erre Schlick a teljes arcvonalon megindult. A Fiedler-dandár a már említett okok és a felázott talaj miatt nem tudott az ellenfél hátába kerülni, így a magyar had a teljes felbomlást elkerülte ugyan, de rendetlen futásban, Kassára vissza tudott vonulni.

Pulszky a híd megszállására szepesi nemzetőröket rendelt, de Schlick gázlót talált, így megkerülte. Pulszky ezt látva, felhagyott a további ellenállással és visszavonult. Az ellenséges lovasságnak a Csermely patak újabb akadályt jelentett, ami meggátolta őket abban, hogy üldözőbe vegyék a magyarokat, akik időt nyertek rá, hogy a várost időben kiürítsék. A magyar had zöme Torna felé vette útját, a szepességi alakulatok Lőcsének, a tüzérség és lovasság a lengyel légionáriusokkal Miskolcnak.

Scudier vezérkari százados, a Csermely patakon nagy nehezen átvergődve, egy századnyi lovassággal üldözőbe vette a miskolci országúton menekülő nemzetőröket. Mintegy 100 embert elfogtak, s egy lőporos hordókkal megrakott szekeret is zsákmányoltak. A zempléni lovas nemzetőrök is megfutottak, a rájuk bízott ágyúkat odahagyták.

A császáriak tovább folytatták felbátorodva útjukat Bárca felé, ahol száz lengyel légiós kellemetlen meglepetésben részesítette őket. De itt már adjuk át a szót Karsa Ferencnek, aki részese volt ennek az eseménynek.

„Az ellenséges lovasság… sebes vágtatva haladta meg az állásos kocsmát. A lélegzet vissza fojtva vártuk – ez volt az igazi ünnepélyes csend – a svalizsérek [könnyűlovasság] támadását. Alig 200 lépésre voltak már és még mindig egyenesen előre törnek. Ekkor Władysław Mniszek-Tchorznicki lövéshez készüljt vezényelt, «na konyi» (a lovakra). Fegyvereink lövéshez készen balmarokba fektetve mereven néztünk a vágtató ellenségre. A lovasság nem mert az országúton, előtte kőfalként tömören álló gyalogságnak rohanni, de mint egy 150-200 lépésnyire előtte, balra kanyarodással az országútról a rétre lefordult, hogy megkerülje a lengyeleket. E meg vég-veszedelmükre vált. Ugyanis, amint a felázott rétségre levágtattak, lovaik csürkön felül süppedvén megcsendesednek, s bár igen közel voltak már, mégis elég idejük került a lengyeleknek arra, hogy a kerülőház mögött állók, a szemfüles vezér rendelkezéséhez képest a dűlőút sáncához szaladva, a már alig 20–25 lépés távolságra evickélő svalizsérekre öldöklő tüzet adott. A sortűz eredménye volt: Concoreggio és S. őrnagy, egy kapitány és 6 ember halála, 8–9 ló, Scudier táborkari őrnagy elbukott lova alá szorulva foglyul esett. A váratlan golyózápor összekeverte és visszavonulásra késztette a lovasságot, a mikor az útra felkapaszkodtak és Kassa felé visszavágtattak, a töltésen álló lengyel csapat sortüzébe kerültek, s ez a második sortűz még több emberükbe került. Már jó darabon elvágtattak, mégis láttunk közülök egyeseket lepotyogni, kik csak a zárt sorok tágulásával hulltak le lovaikról. 30 emberre és lóra mondták a bárczai emberek az elhúltak számát.”

Az óvatos Schlick ugyan bevonult Kassára, de nem mert ezután támadni. Így a magyarok háborítatlanul tudtak visszavonulni.

Az első kassai csatában jeleskedő lengyelek közül is a harcok során néhányan elestek.

Ha az ember Eperjesre utazik, mielőtt Kassát elhagyná, bal oldalt egy dombon, fák közepette egy fehér tornyot láthat. E reneszánsz torony tövében alusszák örök álmukat a lengyel legionáriusok.

A torony Téhány Lakótelep-városrész címerébe is bekerült. Ez az egyetlen műemlék ezen a területen. Kladek Gábor művészettörténész érdeme, hogy a tornyot rendbe hozta és ezt a kis temetőt ismét a hálátlan utókor emlékezetébe idézte.

A megemlékezést 2015-ben az Északi Magyar Klub elnöke, Göőz László indítványozta először.  Az ezt követő években a Bocskai Keresztyén Társaság a kassai főkonzulátussal, a városrész polgármesterével, a lengyel klubbal közösen tartotta az ünnepségeket ezen a helyen. Idén ez elmaradt, de legalább felidézzük az akkori eseményeket.

Balassa Zoltán