A Bódva völgyében úgy szólították, Tanár Úr, esetleg Költő Úr, de leggyakrabban Pali bácsi. Én úgy, Édesapa. Pedig több volt - ő volt gyerekkorom misztériuma, s erre csak most jöttem rá.

A nagy barna diófaszekrény alsó kinyitójában jobbra lent...

Az udvaron semmi nem változott. Minden ugyanolyan rezignált egykedvűségben tengeti öröklétre szenderült mindennapjait, mint egy, három vagy tizenkét évvel ezelőtt. A változás bennem történt meg; zarándokhellyé merevedett az emlék. Lassú léptekkel bejárom az udvart, megállok egy homokbucka előtt és olyan szertartásosan hajolok meg, ahogyan az ortodox zsidók hajlonganak a siratófal árnyékában. A kényszer hajtja meg derekamat - ezt kell tennem - pedig ez a mozdulatsor nem is az enyém. Gondolkodtam mit tegyek: ráállok - de akkor ez nem szent hely, hanem egy szobor talpazata; belerúgok - ennek sincs értelme, mert nem vagyok dühös; óvatosan megpiszkáltam. Repülőgéproncsok kerültek elő, majd egy autó kereke, egy építő kocka darabja, egy kettétört színes ceruza - gyorsan visszatakartam a tömegsírt.

Úgy döntöttem, utamnak új fázisba kell érnie.

Megtöröltem cipőmet és benyitottam.

- Ahhoz ne nyúlj! - Apám mindig erőteljesen rám szólt, hacsak megközelítettem a nagy

barna diófaszekrényt. Ez volt otthonunk oltári szentsége. Apám volt e misztérium őrzője, anyám, aki betartatta velünk a törvényt, mi ketten a nővéremmel pedig okot és alkalmat kerestünk, hogy megszeghessük azt.

Hatalmas, nagy szekrénynek tűnik számomra még most is. Gyermekkoromban betöltötte az egész szobát, az egész házat, sőt községünk is olyan volt néha, mint egy hatalmas szekrény, tele rengeteg fiókkal, ajtóval és áhítattal. A szekrény három részből áll: a középső rész üveges kettes ajtaja mögött vannak azok a könyvek, amelyeket nagyapám közszemlére tett, apám pedig nem változtatott rajta. A díszkötéses könyveknek nekitámasztva nagyszüleim fényképekké dermedt emléke vigyázta létünk apró eseményeit. Gyermekkoromban csak két fénykép volt a könyvesben. Ma már több van.

A szekrény két szélén hosszú zárt ajtók vannak. Azok szintén könyveket rejtenek - így működhetett a kódexmásolók könyvtárában a titkos rekesz.

- Palikám, úgy hallottam, neked megvan Batsányi összes eredetiben.

- De jó lenne! Ki mondta neked ezt a hülyeséget? – Ilyenkor a titkos rekesz egyik sarkában halványan elmosolyodott a Batsányi összes eredetiben.

A hármas rész alatt középen vannak a fiókok. A születés és halálozás ősi megsárgult dokumentumairól elfelejtett déd- és ükszülők, unokafivérek és nagynénik nevei és adatai villannak elő. Fényképek, kérvények, pedagógiai oklevél, versek kéziratban, esküvői értesítők. Ezeket a fiókokat alig használtuk. Nagyon ritkán húztuk csak ki őket, pusztán azért, hogy megnézzük nem pusztított-e benne az egér vagy az idő. Ilyenkor különös illatok szabadultak ki az ősi palackból, amilyent az ember régi könyvek társaságában, vagy nagyon régi házban érez.

A fiókok mellett mindkét oldalt zárt ajtós, polcok nélküli kis szekrény található. A baloldaliban a kéziratok mögött különböző dolgok fértek meg jól, egymást nem háborgatva: működésképtelen zseblámpagyűjtemény (körülbelül hat darab elemmel, elem nélkül), egy fél pár tökéletesen új zokni, borotva, iratkapcsolók, levélnehezék, nővérem első játékbabájának egyik keze, gyufásdobozok, egyik régi elfelejtett rajzom stb. Nincs olyan lakás, ahol ne lennének ehhez hasonló, mélyen az emberi tudatban leltárba vett, felcímkézett, de idegen számára kacatnak tűnő kincsek. Apámnak valamiért szintén fontosak voltak ezek, vagy csak nem tudta kidobni őket, így évről évre gyarapodtak. Gyermek szemmel olyan volt számomra, mint egy hatalmas, dimenzióiban fokozatosan növekvő misztikus széf. Mikor még legyorsabban négykézláb tudtam közlekedni, egy gigantikus cél lebegett szemeim előtt: növelni, egyre csak szaporítani a széf tartalmát. Oda csúsztam apámhoz és felnyújtottam neki egy fadarabot, majd ellenvetést nem tűrően rámutattam a szekrényre. Talán így került oda testvérem babájának a keze is. Nem tudtam mi van a szekrényben, csak azt, hogy időnként elnyel egy-két dolgot.  A baba keze mellett ma is ott van a fadarab.

A jobboldali szekrényben a nagytakarítás legfontosabb kellékei pihennek. Minden hétvégén eljött a takarítás ideje a szokásos mozdulatsorok – már-már beidegződések – sorozatával. A konyhából a szombati ebéd előkészítésének apró zajai szűrődnek ki, a szobában a hosszúkás dohányzóasztalról apám elrakja a dolgait, mielőtt elveszne valami a takarítás közben.

- Mivel töröljem le a port?

- Porronggyal, és használj bútorápolót!

- Hol vannak a rongyok?

- A barna diófaszekrény alsó kinyitójában jobbra lent.

Ezt mindig végig játszottuk anyámmal. Ő is tudta, hogy tudom, én is, hogy ő tudja, hogy tudom. Mégis, szükségem volt az engedélyére. Azt akartam, hogy elhangozzon. Ezért általában akkor kérdeztem meg anyámat, amikor a konyhában tett-vett, így neki át kellett kiabálnia a másik szobába. Biztos lehettem benne, hogy apám is hallja.

Szinte hűtötte ujjaimat a bútor százéves politúrja. Lassan kinyitottam a szekrényt, a feladatra összpontosítottam. Azt vettem észre, hogy elmúlt a varázs (de akkorra már azzal is tisztában voltam, hogy nem végérvényesen). A tisztítószerek egymás mellett sorakoztak. Mindegyiknek megvolt a saját helye a felhasználás sorrendjétől függően. Mellettük különböző törlők, rongyok. Az egyiket üvegre, egy másikat külön a dohányzóasztal üvegére, egy harmadikat porcelánra és a nippekre, egy negyediket a könyves üvegtábláira használtuk, és volt ott még külön a bútorokra, ajtókra is törlőalkalmatosság épp elég. Bár mindegyiknek megvolt a neki szánt funkciója, és talán várták is a hétvégéket, hogy újra életre keljenek, de én pontosan fel tudtam idézni mi is volt az igazi feladatuk régen. Az egyik nagyapa sáljának egy igen jelentős részét képezte valaha, a másikat tőlünk kapta nagymama karácsonyra - nagyon szerette a meleg pizsamákat – a fehér hosszú gallérú inget ünnepeken hordta, hétköznapra maradt a sima fehér, vagy drapp ing; a háziköntös övét gyakran elcsentem, kerekeken guruló fából készült kutyám nyakába kanyarintottam és kifutottunk az udvarra a felelősségre vonás elől. Ez is a nagymamával kötött titkos szerződés része volt: - No megállj te bitang! – A tettetett szigor mögül gurgulázva tört föl nevetése. A titkos szerződés akkor köttetett közöttünk, amikor megszülettem: az egyetlen fiú unokának sok mindent meg szoktak bocsátani. A köntös övével azóta nem találkoztam, talán a kutyámmal együtt várják, hogy rájuk találjon valaki.

Nagyszüleim halála után alkalmasság szerint voltak a ruháik szortírozva – sajnálta az ember kidobálni a jó állapotban lévő holmikat. Utólag úgy magyaráztam meg magamnak, hogy talán így próbáltunk elcsenni egy kicsinyke részt a halhatatlanságtól. Akkor furcsának találtam, sőt morbidnak, később megszoktam jelenlétüket a lakásban, ma már nehezen tudnám megszokni hiányukat. 

Anyám holmijához sokáig nem tudtunk nyúlni, csak apám halála után szántuk rá magunkat. Most már megértettem miért volt szüleim számára szinte természetes ez a szelektálás.

A pizsama, az ingek, a sál és a felszabdalt köntös darabjai mellett már új törlők is vannak: vállas ing, póló, hálóing, hosszú meleg alsónadrág, csipkés gallérjától megfosztott selyeming.

Ha jobban belegondolok, majdnem az egész családom ott van a nagy barna diófaszekrény alsó kinyitójában jobbra lent várva a hétvégi feltámadást.

Fecsó Szilárd

Fecsó Pál: Gyökér lettél

Nem léphetsz ki

mások életéből

hiába taszít

földbe a halál,

szeretnéd, hogy

emléked feledjék,

mint télre tavasz

mégis visszajársz,

visszatérsz, talán

el se mentél

hiszen apád

most is benned él

anyád simogat, ha

sírni volna kedved

nyílik az ég,

mint a margarét,

gyökér lettél, ha

hajszálvékony is

jövőt tápláló

történelem

ebből fakadnak

csókok és remények

terem új élet

kín és szerelem

 

A Torna patak partján

Csendes vagyok már, néha szomorú,

dacomat oldják tarajos habok,

szemem táplálja a tó vizét,

s a kopár hegy is én vagyok.

Duhajságom: csendes motyogás,

elcsitult röpke évek során,

derűmet is elmosta a patak,

vagy tovavitte a kósza szél talán.

Csendes vagyok, néha szomorú,

szám íze száraz, keserű,

lehajtom fejem, s megcirógatja

arcomat a patak és a fű.

 

Fecsó Pál: Curriculum vitae

1933. január 2-án születtem Kassán, de tornai születésűnek tartom magam, hiszen pár napos koromtól életem nagy részét itt éltem le. Szüleim pedagógusok voltak. Édesapám az akkori Állami Elemi Iskola igazgatója volt, édesanyám az iskola tanítónője. Gyermekkorom felhőtlennek mondható. Sok szeretetet kaptam, de nem voltam elkényeztetve, nyáron éppen úgy mezítláb szaladgáltam, mint a többi gyerek, s hozzájuk hasonlóan állandóan tele voltam kék foltokkal és zúzódásokkal. Az élet változásaiból, a világ forrongásaiból semmit sem vettem észre. 1938-ban mi is Magyarországhoz kerültünk, az élet nagyot fordult, de az enyém olyan vidám és gondtalan volt, mint eddig. Azt is mondhatnám, hogy kétéves koromtól jártam iskolába, már akkor megszerettem a közösséget, ami mai napig is jellemez. A fegyelmet, ha már ott lábatlankodtam, nekem is be kellett tartani, hiszen akkor egy osztályban 50-60 gyerek is volt. Ennek köszönhetően – bár otthon szándékosan nem ösztönöztek – négyéves koromban már írtam és olvastam. Nagyon szerettem és ismertem az idős falum bélieket, akiktől rengeteg mesét hallottam. Édesapám is sokat mesélt, de ő nem tündérekről és boszorkányokról, hanem a történelemből vett érdekességekkel ejtett ámulatba. Így egész kis koromban megismertem Zrínyit, Botondot, Lehelt, a kuruckort, ismertem a szabadságharc hőseit, így vált a történelem véremmé, s mai napig táplálja magyarságomat.

Az ötödik elemi elvégzése után Kassára kerültem a premontrei gimnázium első osztályába. A második évet alig kezdtük meg, Horthy dicstelen kiugrási kísérletével befejeződött a tanév, s számomra végleg véget ért a gondtalan gyermekkor.

1944-et írtunk ekkor. December 12-én délután egy pár orosz katona vonult be a községbe, puskalövés nélkül, s utánuk özönlött a rendezettnek nem mondható román hadsereg. Megszállták a házakat, udvarokat, utcákat, sátrakat vertek föl, otthon érezték magukat. Alig lobbantak lángra a tüzek, hogy konzervjeiket megmelegítsék, a háztetőkről cserepek hulltak, az üresen maradt zsidó házakból, középületekből, padlásokról megszólaltak a németek fegyverei. A megtámadottak vaktába lövöldöztek, s több kárt okoztak egymásban, mint az ellenségben. A konyhánk megtelt jajgató sebesültekkel. Akkor találkoztam életemben először a halállal, s ismertem meg, hogy mi az a háború. A harcok napokon keresztül folytak, a németek jól befészkelték magukat, s a románok kiszolgáltatott helyzetben voltak. Karácsony előtt megjelentek a német tankok borzasztó pusztítást végezve, a románokat s a kevés oroszt visszavonulásra kényszerítve.

A mi pincénket elöntötte a víz, ezért a parókia pincéjében húzódtunk meg. Voltunk vagy százötvenen. Marharépán, krumplin fészkeltük be magunkat. Az esperesünk is velünk volt, külön kis fülkében húzta meg magát testvéreivel és sógorával. Itt tartottuk a karácsonyi éjféli misét is. Meghittebb, bensőségesebb éjféli misére nem is emlékezhetek. Felettünk szólt a „sztálin-orgona”. Igaz, nagyon közel voltunk akkor a jó Istenhez. Szilveszterkor a németek kitelepítették a falut: menjünk biztonságosabb helyre. Az udvaron futottam keresztül, mikor becsapódott egy foszforos puskagránát. Súlyosan megsebesültem deréktól lefelé. Csak a lábaimon huszonnyolc seb, négy törés és három repedés volt. Német tankon vittek át a frontvonalon Jászóra, ott volt a legközelebbi magyar katonakórház. Kórházról kórházra szállítottak, s naponta operáltak, szedték ki a szilánkokat, varrták a sebeket. Hónapokon keresztül voltam élet és halál között. A leghosszabb időt Trencsénteplicen töltöttem, itt amputálni akarták a jobb lábamat, de szüleim, kik végig velem voltak, nem engedték. Majd Pozsonyon, Bécsen keresztül a Balaton partjára kerültünk. Itt már civil kórházban kezeltek. Itt éltük meg a második felszabadulást, de ez már nem volt olyan véres, mint az első.

Júliusban már tudtam mankóval járni. Augusztusban indultunk hazafelé. Az út viszontagságait nem írom le. Két hét múlva érkeztünk haza, immár ismét Csehszlovákiába. Házunk romokban hevert, bútorainkat ellopták, de azért lassan megindult az élet. Apám nem reszlovakizált, ezért felvettek bennünket a kitelepítendők listájára. Állandó bizonytalanságban éltünk. Sok családot Csehországba hurcoltak. Engem nem vettek föl a gimnáziumba magyar nemzetiségem miatt, ezért a szlovák elemi iskolába jártam. Szüleim megszervezték a szökésemet, s 1946 nyarán csempészek segítségével átszöktem Magyarországra, nagymamámhoz és két nagynénémhez Budapestre. Itt először általános iskolába, majd gimnáziumba jártam – Kossuth Lajos Gimnázium Pestszenterzsébeten. A postaforgalom megindulásáig szüleimmel alig volt kapcsolatunk. Évente két-három levelet tudtunk átcsempésztetni. 1949 karácsonyán jöhettem haza először látogatóba. Éppen éjféli misére harangoztak mikor megérkeztem.

1950-ben Komáromban megnyílt az első magyar gimnázium, itt folytathattam tanulmányaimat, s 1953-ban érettségiztem. Nagyon sokat köszönhetek annak az iskolának, tanárainak, diákjainak egyaránt.

Érettségi után felvettek a pozsonyi pedagógiai főiskolára önálló magyar szakra. Ekkor már írogattam. 1953-ban jelent meg az első versem az Új Szóban. Közben külső munkatársa voltam az Új Ifjúságnak. Egymás után jelentek meg verseim az Új Szóban, Új Ifjúságban, Szabad Földművesben, Fáklyában, majd a Hétben, Irodalmi Szemlében s a Szlovák Rádió magyar adásában. Magyarországon a Kossuth Rádió és a Miskolci Napjaink irodalmi lap közölte verseimet. 1954 őszén családi okok miatt megszakítottam tanulmányaimat, s haza jöttem. Pedagógiából különbözeti vizsgát tettem. Először helyettesítgettem a járás különböző iskoláiban, majd Tornagörgőre kerültem az akkori Nyolcéves Alapiskolába, ahol magyar nyelvet és történelmet tanítottam. 1958-ban megnősültem, s haza kerültem Tornára, ahol a feleségem is tanított. Ebben az évben jelent meg a Fiatal Szlovákiai Magyar Költők Antológiája, mely nagy irodalmi vitát váltott ki, s csak a Nyolcak Antológiája néven emlegették.

56-os verseim érthető okokból nem jelentek meg az antológiában, de nem felejtették el, meg sem bocsátották. Verseimet továbbra is közölték a lapok, de köteteimet sorra visszautasította a kiadó. Sokáig kellett várnom. Végre 1968 után, mikor szellősebb lett a gondolkodásmód is, elfogadták a kötetet, s 1969-ben meg is jelent Nyugtalanság címen - 70-ben már nem jelenhetett volna meg. Ebben helyt kaptak az 56-os és 68-as verseim is. Nem mind, de ez is elég volt ahhoz, hogy végleg kiessek a „kegyekből”. Ezután már a lapok is jobban megnézték, hogy mit közölnek tőlem. A végén elfásultam. Írni ugyan írtam, bár kevesebbet, s kevesebbet küldtem a lapoknak is, a végén feladtam a harcot.

1978-ban az Új Szó szerkesztőt keresett, jelentkeztem, felvettek. Ott hagytam az iskolát s kelet-szlovákiai szerkesztő lettem. Szerettem az újságírást, annak ellenére, hogy nagyon meg kellett gondolni mit ír le az ember. De ennek is vége szakadt. 1989 nyarán leszázalékoltak, utaznom nem lehetett, így meg kellett válnom az Új Szótól 89 október elsejével, közvetlenül a „bársonyos” előtt. Azóta nyugdíjas vagyok. Az írást azonban folytattam annak ellenére, hogy remélni sem mertem, hogy valaha megjelennek. Baráti rábeszélésre összeállítottam egy kis kötetet saját költségeimen a komáromi KT kiadó vezetője Dr. Szénássy Árpád segítségével, melyet Visszaszámlálás – Margarét címen adtam ki 1998-ban (a Margarét gyerekverseket tartalmaz). Több könyv kiadására már nincs reményem, de az írást nem tudom és nem is akarom abbahagyni.

Sok itt a kő

a síkon is

a várhegyen

a szíveken,

sorsunkat nem

vezették

egyenes, szabad

síneken

a vágányok

vakok voltak

a határok

vándormadarak,

de a szikla

a kőrengeteg

fáradt szívünkön

itt maradt

 

RovArt archívum