a Rovás művészeti, kulturális
és művelődési lapja

 
 

A rímhányó Romhányi harmincnyolc éve nem köpködi már rímeit, sem más elmés szövegeit, de emléke örök, főleg azok körében, kiket ökörnek (bocs, öröknek) teremtett örömében. Megkérdeztem néhány lényét, teremtményét, mi lenne a vélemény a mesterről, ki nem restellett rímeket facsarni fecsegő figurái fejére. 

 

Mekk Elek ezermester – helyben:

Mellesleg megjegyzem: mesterem nekem szerencsétlen szerepet szerkesztett. Mert ezer mesterségem helyett egyetlenegyet tett lehetségessé nekem, melyben nem lennék rendetlen, de tervezetten cselekszem. Eme szerep mellett én egyéb neves mesterségeket sem elleneztem, de mesterem engem leszerepeltetett! Szégyenkeznem kellett! Nem lett kemence, kertésznek sem feleltem meg, szereltem, szegecseltem lelkesen, de eredménymentesen… Ezt énekelték nekem: ne keresd fel, kergesd el! Ez lett keservem! Mesterem, én nem ezt érdemeltem!

 

Dr. Bubó – két rendelés között, kissé feszült állapotban:

Kérem a következőt! Ursula, üres a rendelő? No jó, akkor elhuhogom a véleményemet. Fogjam fel humorosan, hogy huzamos erőfeszítéseim ellenére hú, de megjárja minden betegem, mikor huzavonák után kezelni engedi magát, és végül huncut mód mégse távozik gyógyultan? Hullámokban tör rám a kétségbeesés, az orvosi begyetem húsz tanára sem tudna kihúzni belőle. Én humánus doktor vagyok, segíteni akarok! Nem jut annyi hurka a huszároknak, amennyi elmés orvosi megállapítás nekem, kész hurrikán ez, agyamat egyre huzatosabbá teszi! Na, húzzanak innen, nem akarom én Romhányit hurrázni. 

Ursula: No de doktorka, drága!

 

Frédi, az egyik kőkorszaki szaki – vacsora előtt:

Vilma kedves, kellene egy csülök! Én addig az asztalhoz csücsülök. Kérdezhet, ha akar, de ennem kell hamar, ruhám bár nem pazar, éhes bendőt takar. Az életem csupa kín. Minden sorom vége rím. Neki köszönhetem: nincsen egy jó hetem. Nyálamat nyelhetem, azt is versben tegyem. Ilyen az életem. Szavalok végtelen, dühöngök éktelen, ordítok féktelen: Vilmaaaa! Engedj beeee!

   

Lúdas Matyi – a második náspángolás után:

Romhányi uramat kérdi? Dicső mesteremet? Én a tanítást köszönöm neki. Ha Isten megtart, meg is hálálom. Furfangért a szomszédba nem megyek, hanem tőle tanultam a nyelveket. Tanulni talján, építeni castelli, kicsi, vékony, kevés, sovány, kelleni uno grandiozo maestro gerendo. Én vagyom doktor Dutz! Hexenschutz generális hadi seborvosa. Was? Vinni el, haramia?  Mind lógni fox! Mein general téged felakaszt! De ne kérdezzen, néném, mert mennem kell a harmadik részlet dolgában…

 

A Mézga család – kicsit (hang)zavarosan:  

Paula: Géza! Te szóba állsz egy ilyen jöttmenttel? Egy ismeretlennel? Pont olyan tudálékos a képe, mint Máris szomszédé. 

Géza: Paula, izé… én most épp a világhír felé lépek egy nagyot. Mit is akartam?  (csatttt…) Ja, ablakot nyitni. Na! Látja, milyen jó herkentyűt küldött megint az Öcsi? Tudja, az emzéperiksz. Inkább erről kérdezzen, ne a Romhányiról. Majd Aladár egy forintért megmondja, hogy működik ez az izé.

Aladár: Egy forintért? Papa! A mai világban?

Paula: Aladár, kisfiam, ne szólj bele a felnőttek dolgába.

Aladár: Jól van, majd szóljatok, ha elbaltáztátok…

Kriszta: Iiiii, Aladár, a baltajavító!

Aladár: Tudja, a nővérem kissé gyagya, üres az agya.

Kriszta (nyelvet nyújtva): Be-e-e!

Paula: Géza, mért nem csinálsz valamit? Hagyod, hogy a gyerekek veszekedjenek egy idegen előtt?

Géza: Aladár! Kriszta! Csend legyen! Na, szóval a Romhányi… hát szóval… ő egy olyan érdekes egyén… 

Paula: Géza! Fizet neked valamit ez az illető a beszélgetésért? Persze nem! Istenem, mért nem inkább a Hufnágel Pistihez mentem feleségül!

Dr. Máris (Mézgáéktól való távozásomkor utánam loholva): Ha megengedi, miszisz, majd én elmondom szép szabatos magyarossággal a véleményemet az alkotóról, talán fáradjon át hozzám...

 

Romhányi emlékére

Romhányi József: Ez Opusz? 

(részletek)

 

Borz

A büszke borzanya összetoborzott

néhány csellengő borzot,

hogy szívének féltett kincsét,

hat kicsinyét megtekintsék.

– Nézzetek! Ez itt a mennyország! –

mondta dédelgetve hat egyszülött borzát.

Ám a bámészkodók formátlannak, torznak

találták a sok torzonborz borzat.

Szólt az egyik, egy értelmesforma,

kinek kedélyét e látvány felborzolta:

– Érdekes! Ha belülről, elfogultan nézed,

ez az alom meleg kis családi fészek.

Ha kívülről, s nem vakít el vonzalom:

...egyszerűen borz-alom...

 

Egy boldogtalan sünnek panaszai a halovány holdnál

– Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat,

céltábláját az emberek gúnyának.

Engem senki sem cirógat, becézget,

mert a bőröm egy kicsikét recézett.

Hogy irigylem a nercet, a hódokat!

Nekik kijár elismerés, hódolat.

Hányszor kértem a bennfentes rókától,

hogy legyen az én ügyemben prókátor.

Könyörögtem: "Szólj a szűcsnek, bátyuska,

protezsálj be prémesállat státusba!"

Vagy vegyen be legalábbis bélésnek...

De hiába! Nem enged a kérésnek.

Értékemért agyon sose csapnának,

nem kellek én se muffnak, se sapkának...

Így kesergett sündörögve, bujkálva,

Míg egy fakír nem került az útjába.

Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:

– Jössz a szögeságyamra, te kispárna!

 

Kanszonett

Oh, mint imádlak, bájpofájú süldő;

te konda dísze, sertésól csodája!

Hogy vonz e gonddal mocskolt szép tokácska

s e sárfüggőkkel ékesített fültő.

Még vályút álmodsz, henteregve koszban.

Nem sejted tán, hisz kis disznó vagy most még,

hogy más is van e földön, mint a moslék,

hogy súghatsz-búghatsz nászkanoddal hosszan.

Hússzék elé míg nem szólít a böllér,

míg végröföm az égre fel nem hangzik,

egy hizlaldáért el nem válnék tőled.

De jaj, te engem százszor is megölnél,

ha ülnél orvul mesterséges lagzit,

igent rebegve álnok fecskendőnek.

 

Tücsökdal

–  Ön művész?! – fitymálta a tücsköt a hangya.

– Hisz mint az ökörnyál, leng, lebeg a hangja.

Dalában nyoma sincs vérmes szenvedélynek,

sőt ha Ön szól, még az esti csend is mélyebb.

Mily csekély eszköztár, mily szűk formakészlet!

Csoda, hogy Ön mégis figyelemre késztet.

Szólt a tücsök halkan:

– Gondgyomláló dalban

épp ez a művészet.

Kozsár Zsuzsanna

RovArt archívum