A nagy, NaD szó első írott említése nem 1055-ben történt, hanem legalább másfél századdal előbb, amikor a honfoglaláskori temetőből előkerült a Nagymácsédi Kereszt – rótt fölirattal. Igazán kár, hogy a kereszt valódi koráról a Szlovák Nemzeti Múzeum nem közölt semmit.
A szlovákiai Tatran kiadó 1980-ban jelentette meg Ján Dekan Moravia Magna – A Nagymorva Birodalom – kora és művészete c. albumát. A szép kiállítású kötet bevezető tanulmánya a két részes kegyszertartó (kaptorga) hátsó oldala díszének nevezi és nagyra becsüli a 127. sz. színes műmellékletén látható keresztet. A Nagymorva Birodalom hagyatékaként ünnepli, de úgy bánik vele, mint általában a bemutatott műtárgyakkal: alapvető adatokat sem közöl róluk, így például méretüket, vagy múzeumi lelőhelyüket sem tudatja.
A szerző a 902-ben, vagy 907-ben összeomlott Nagymorva Birodalom föltételezett területén talált valamennyi leletet morvának tekinti. Föl se merül benne, hogy némelyiket esetleg más, a Kárpátok alatt élt nép mesterei készíthették, esetleg kereskedők hozták valahonnan. Talán éppen ezért nem írja a képeken ábrázolt tárgyak valószínű keletkezési idejét sem.
A ma is túlnyomórészt magyar lakosságú Nagymácséd (Veľká Mača) község területén végzett ásatás során X. századi eleji magyar temetőt tártak föl. A temetőben 48 sírt találtak, nőket és gyermekeket, valamint hét lóval, szablyával, nyílvesszőkkel, Dél- és Nyugat európai dénárokkal eltemetett vitézt. A pénzek keltezéséről nincs adatunk. Közismert azonban, hogy eleink már a honfogalás előtt portyáztak a későbbi történelmi Magyarország területén túl is, elsősorban földerítés céljából. Nemkülönben az is, hogy a római eredetű ezüstdénár igen elterjedt pénz volt Európa-szerte a középkorban is.
Itt lelte az említett keresztet egy nem hivatásos régész, ezért a megtalálás körülményei sajnos ismeretlenek. A temetőnél nyilván öregebb kereszt annak tanúja, hogy az elhunytak közt lehettek keresztények is. Ha már keresztünk koránál tartunk, megjegyzendő, hogy eredetileg ún. kaptorga, kegyszertartó doboz előrészét díszíthette. Erre vall a kereszt aljánál a két bronzcsökevény, melyek talán a rögzítésre szolgáltak.
Miután a kereszt letöltötte idejét a kegyszertartón, valakinek a nyakában lóghatott, erre vall fölső részén a szabálytalan és ügyetlenül elhelyezett lyuk, s csak utána került a temető földjébe. Nem határozható meg, hogy elkészülte és elhantolása között mennyit töltött a szabad ég alatt. Csupán annyi bizonyos, hogy a Nagymácsédi kereszt öregebb a falu honfoglaláskori temetőjénél.
Rákerült a 10 koronás szlovák pénzérme előlapjára.
Varga Géza íráskutató úgy tudja, hogy az érmét kibocsátó Szlovák Nemzeti Bank szerint „a galántai járásban előkerült nagymácsédi kereszt X-XI. századi. A kereszt felülete „vésett szimbólumokkal és figurális ábrázolással díszített.” A kereszt szemmel láthatóan öntvény, tehát nem véséssel készült, ezért emelhette ki a két első szót Varga Géza. Kétségtelen, hogy a tárgy – Krisztus felől nézve – jobb alsó részén – akadnak apró vésésnyomok, ám eredetük ismeretlen. Meglehet, hogy öntési hiba eltüntetése során kerültek oda. Mindennek különösebb jelentősége nincs. Egyelőre.
Varga Géza szerint „a ”vésett szimbólumok“ a székely rovásírás N, D és N, R jeleivel azonosak. A betűket páronként összefogja egy-egy föléjük rótt, szóhatárt jelölő vízszintes vonás. A mássalhangzókat magánhangzókkal kiegészítve a NaD iNRi (mai írásmóddal a „Nagy INRI“ szöveget kapjuk.”
A feszületeken az INRI latin rövidítés – Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum: ’Názáreti Jézus a zsidók királya’ – föltüntetése általános jelenség, ám az kevésbé, hogy a mű alkotója a latin betűszót magyarosan, rovásbetűkkel, és a rovásban szokásos hangugratásos módon, a rövid magánhangzókat – mind az! – kihagyva adta vissza.
A fölirat rovása egyértelműen igazolja, hogy a kereszt nem nagymorva alkotás, hanem magyar. Ráadásul nyelvemlékünk!
„Nagy szavunkat ma nem „d“-vel, hanem „gy“-vel írjuk és ejtjük, de hogy ez nem volt mindig így, azt nádor ’nagyúr’ szavunk is alátámasztja. A „gy“ hang egyébként nem a „g“, hanem a „d“ lágy párja, amit a rovásírásos szöveg (amely a nádor előtagjához hasonló, még lágyulás nélküli alakot rögzít) helyesen érzékeltet.” (Varga)
A kutatás mai állása szerint rovásírásunkban a gy betű a XIV. században jelent meg, d hangunk jésülése folytán. Ez a d és a j hang összeolvadását jelenti gy-vé, hangban és rovásban. Róva tehát a gy kettőskereszt alakú, ám a mi keresztünk és fölirata X. századi, amikor a későbbi gy-t még d-nek ejtettük és írtuk. A Nagymácsédi kereszt még erre a nyelvi állapotra emlékeztet.
A gy>d átalakulásra örökös tanú a mindenkori gyermeknyelv, amely ezernyi nemzedék óta ismétli önmagát: Gyula>Dula, gyere>dele, nagyanyó>nadanyó stb. A g>gy-re pedig Gimes – Gyimes, a d~g-gy-re Deicsa-Gyeicsa>Géza>Decs.
Nagy Isten szólásunk közismert. Károli Gáspár bibliafordításában kilencszer fordul elő, pl. a „Nagy Isten vacsorája” kifejezésben (Jel 18,17). Azonban nem használjuk a nagy jelzőt sem Jézusra, sem Szentlélekre. Egyedül az Atyára? Vagy Őrá sem? Így volt-e ezer éve is?
Nagy szavunk (1055) állítólag bizonytalan eredetű. Etimológiai szótárunk szerint ősi fgr. kori szó, vö. zürjén naǯ ’büszke’, nać ’egészen, teljesen’, melyek előzménye a kikövetkeztetett finnugor *nȣńćɜ ’erős, kemény’ lehetett.
Az egyszerű ember örül és bámul, ha ki lehet következtetni egy szó hajdani hangalakját, de hogy a jelentését is! Ettől már leesik az álla. „A magyarázatot a zürjén szóvégi mássalhangzó teszi bizonytalanná.” Ha csak az nem! Köztudomású, hogy a kikövetkeztetetett fgr. szavak végén kötelezően ott kéne lennie egy magánhangzónak. Márpedig a naǯ és a nać végéről hiányzik. Elfelejtettek kikövetkeztetni legalább egy ɜ-t? Egy bármilyen magánhangzót? Mitől féltek? A finnugrás határtalan önbizalom!
Lássuk a Czuczor-Fogarasit! „Ha a nagy szóban alapfogalomul a magasságot, vagyis fölfelé terjedést vesszük, úgy legközelebb rokonai nád, és magas, magasztal, máglya gyökei. (…) Ugyanezen alapértelem rejlik a magyar felható on, en, ön ragban, pl. házon, kerten, csöbrön.” L. még hadnagy, őrnagy, tábornagy, nagyuram, karnagy, stb., vagy a felnőtt jelentését.
Mindent egybevetve nagy ’magasat, más fölött lévőt’ jelent. Eredete a hivatalosság szemében bizonytalan, Czuczorék számára világos.
A két rótt mássalhangzó: ND és köztük az a/á éppen a nad-nád szót adja, utóbbit egy ékezet sem választja el a nádtól. Tehát megerősíti Czuczorék véleményét. A nád lényegéhez tartozik magas, nad, azaz nagy mivolta. A d~gy átalakulásra l. még: adjon – aggyon, hadjon – haggyon stb.
Valószínűleg nem tévedünk, ha az ND rovásban nagy szavunk régi alakját olvassuk.
Eszerint a nagy, NaD szó első írott említése nem 1055-ben történt, hanem legalább másfél századdal előbb, amikor az ásatás során föltárt honfoglaláskori temetőből előkerült a Nagymácsédi Kereszt – rótt fölirattal. Vagy még korábban.
Igazán kár, hogy a kereszt valódi koráról mai tulajdonosa, a Szlovák Nemzeti Múzeum nem közölt semmit.
Térjünk vissza nagy szavunk elemzésére. Hivatalos álláspont szerint nád szavunk is bizonytalan eredetű, de nem finnugor, hanem jövevény egy óiráni nyelvből, vö. óiráni; *nada, ’cső, nád’, no, megint egy kikövetkeztetett szó… A magyarba föltehetően a szarmatából került. (…) elég későn, kb. a 11-12. században.
Hanem ez a képzet ici-picit megbukott, ha magyarban jóval korábban, már 900 körüli nyelvemlékben kimutatható.
Folytassuk Varga Gézával: „Nagy szavunk nad alakját a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1372-ből említi. Bár erre vonatkozó konkrét adatom nincs, feltételezem, hogy ez a rovásírásos kereszt a honfoglaláskori magyar temetők egy részének besorolásával kapcsolatos véleményeltérések és a rovásírás kutatásának elhanyagolása miatt véletlenül került az éremre. Mivel a köztudomás szerint Árpád magyarjai pogányok voltak, ezért kézenfekvőnek látszhatott a keresztet valamivel későbbre keltezve, szláv emléknek tekinteni.”
Amióta a pók is eleshet, azóta a köztudomás is tévedhet: Árpád magyarjai nem voltak úgy általában „pogányok”. Sőt, a már régebben itt élő és velük egy nyelvet és írást használó avarok közt is akadtak Krisztus-követők. Kereszténységüket ugyan nem bizonyítja, de egyistenhitüket sejteti jelenleg legrégibb nyelvemlékünk, a szarvasi tűtartó szövegét (VIII. sz.) záró fohász: „én Istenem!”
Ismeretes, hogy a salzburgi érsek hatásköre kiterjedt a Nyugat-Dunántúlra, ahol az érsek által küldött ún. vándor püspökök térítettek, s végezték híveik lelki gondozását a IX. században. Háromnak a nevét is ismerjük Váczy Péter történész jóvoltából: Theoderik, Ottó, Osbaldus.
A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, tartja a közmondás. Nos, a Szlovák Nemzeti Bankkal is megesett ez, amikor kibocsátotta a tíz koronás pénzérmét.
Czakó Gábor
RovArt archívum
Forrás: Czakó Gábor Nyelvédesanyánk c. könyve