Elhunyt Böszörményi Gyula író. A József Attila-díjas sci-fi- és fantasy írót, a Gergő és az álomfogók, valamint az Ambrózy báró esetei sorozat szerzőjét 57 éves korában, június 29-én érte a halál. Regényét 2013-ban Kassán is bemutatta.

Újra olvasva Böszörményi Gyula Gergő- és Zsófi-könyveit, hamar rájöttem, hogy túl nagy fába vágnám a fejszém, ha valami teljeskörű ismertetést, elemzést próbálnék kicsiholni az agyamból. Maga a Gergő-regényfolyam öt kötete (Gergő és az álomfogók, Gergő és a bűbájketrec, Gergő és a táltosviadal, Gergő és az álomvámpírok 1-2) hatalmas terjedelmű, kiegészítve a szorosan hozzá kapcsolódó három Zsófi-kisregénnyel (Zsófi és az elnévtelenedett falu, Zsófi és a Boszorkány-pláza, Zsófi és a Dalnok – közös kötetben a három mű: Zsófi és az ősboszorkány) bizony többezer oldalnyi lebilincselő történet. A teljesség igénye nélkül arra kerestem inkább a választ, miben rejlik a könyvek titka, miért jó olvasni őket felnőttfejjel (is), mit tud Böszörményi, amit más nem. Talán nem meglepő, ha azt mondom, varázslatok nyomára bukkantam a történetekben, ezeket próbálom most feltárni, bemutatni.

 

Első varázslat: a magyar ősvallás

A Gergő-regényfolyam legnagyobb sajátossága, hogy a magyar ősvallás elemeit próbálja átadni az olvasónak. A legősibb népmeséinkben ábrázolt világfa (tetejetlen fa, égig érő fa) válik a regények helyszínévé, gyökérszintjén a holtakkal és különböző sötét lényekkel, alvilági gonosz figurákkal, törzsszintjén a varázsmentes valósággal, valamint az álmok világával, lombszintjén a mesékkel, magasabb rendű szellemekkel és a révülők világával. A sámánok és táltosok világába vezetnek a könyvek, a táltosok elhivatásától kezdve a világfa megmászásán át a táltosviadalig.

Egy olyan világba csöppenünk, ahol megtanulhatjuk, s egy idő után már teljesen természetes számunkra, hogy a táltos foggal, fölös csonttal, vagy burokban születik, dobja segítségével révülni képes, azaz lelke más világokban csatangol, szellemekkel beszél, a táltos megmássza a világfát, mivel ez a fő próbatétele, és időről időre bika képében megküzd saját gonosz felével egy-egy táltosviadal során. Megtanulhatjuk azt is, mi a garabonciás vagy a vajákos feladata, elképzelhetjük, milyen egy-egy jurta, találkozhatunk a csodaszarvas-mondában szereplő Hunorral és Magorral, vagy az Ipolyi Arnold Magyar mithologiájában is említett Lúdvérccel, a gonosz boszorkánnyal. Megelevenedik előttünk a Hadak útja, hallhatunk Kampó és Göncöl táltosokról (mindketten történelmi alakok). Mindezt Böszörményi valóban varázslatosan vegyíti a jelennel, a metró, számítógép, mobiltelefonok, budapesti bérházak, tévémániás szomszédok mai világával, melyet éberek világának nevez, szemben a „varázstudó” révülőkkel, ami a táltosok, sámánok, vajákosok, garabonciások, boszorkányok gyűjtőneve. Egyik legismertebb táltosmesénk, a Fehérlófia válik a harmadik Zsófi-kisregény magjává, ezzel is közelítve a múltat a jelenhez.

Kicsit zavaró a nagyívű regényekben az, hogy más „sámános” népek és népcsoportok is fel-felbukkannak a cselekményben, indiánok, eszkimók, ausztrál bennszülöttek, így a magyar őshit és egyéb hasonló sámánvallások elemei alaposan összekeverednek a történetben. Ezzel egyetemessé válik a könyvsorozat, ám ugyanakkor meginoghat a magyar ősvallásról szerzett fogalmi tudás is. 

Emellett szerepel számos olyan lény is Böszörményi világában, melynek valószínűleg nincs semmilyen mitológiai alapja: galetkik, álomfogók, masinalidércek, álomvarangyok, infarktust okozó rémtündérek; ráadásul hébe-hóba odavetődik egy-egy „vendégszereplő” a Harry Potter-regényekből – általában ugyan nem azonosítható be a személye, talán Percy Weasly és Rémszem Mordon kivételével – ám ez a néhány figura valahogy kevésbé egyeztethető össze a magyar varázsregényekkel. Szintén zavaró a bűbájostor, mely igencsak emlékeztet a „nyugati” varázspálcára. 

De mivel varázslatokról beszélünk és nem gyengeségekről, felejtsük is el az előbbi bekezdést. Fontosabb a táltosviadal érzékletes leírása, a világfa szintjei, a sámándob avatásának csodálatos szertartása. Fontosabb a csodaszarvas és a két régi-régi vitéz, Csaba királyfi harcosai, az erdélyi havasok és Torda átka. Ami első jogon és utolsó vérig a miénk.

 

Második varázslat: a család összetartó ereje, az emberi kapcsolatok

Az én-keresés minden történet szerves része, mely gyakran társul egy-egy megrongált szülő-gyermek viszony helyreállításával vagy legalább annak vágyával. Monyákos Klotild, a boszorkány „elpotyogtatott” lidérc-csemetéje, Monyákos Tuba például céltudatosan keresi anyját, hogy számonkérje rajta gyermekkori árvaságát, s ez a számonkérés végül béküléssel zárul. Botlik Zsófit, a regények egyik főszereplőjét édesanyja hároméves korában hagyja el, és kamaszként újra találkozva, egymással szembesülve nehéz utat kell végig járniuk, hogy őszintén elfogadhassák egymást. Maga Zsófi anyja, Ködkergető Zsuzsanna is rádöbben, hogy amit nevelőanyja szeretetének vélt, csupán számítás, manipuláció volt, nem őszinte érzés – épp ennek felismerésétől mond végül nemet a gonoszra, és válik addigi tetteiért vezeklő egyszerű emberré, ugyanakkor szerethető, tisztelhető anyává, akit Zsófi végre gyanakvás nélkül elfogadhat, és aki nem veszélyezteti már megszokott, új családját és nevelőanyja, Réti Boglárka szerepét sem, melyet ő Zsófi életében betölt.

Legszebb példája a családi összetartásnak, elfogadásnak, szeretetnek azonban Gergő sorsában található: már az első könyv, a Gergő és az álomfogók is az apa-fiú kapcsolat körül bonyolódik. Gergő kisgyerekként veszti el édesapját, és megfutamodik a végső kórházi búcsú elől, nem mer lesoványodott, haldokló apjához belépni a kórterembe. Kamaszodása, érése és persze sámánná válása során ezzel a legnagyobb félelemmel kell megküzdenie, ezt az emléket kell önmagában tisztáznia, „újra élnie”, legyűrni a rettegést a betegségtől és haláltól, elviselni a közeli hozzátartozó elvesztésének fájdalmát, megtalálni önmagában újra a saját édesapját. A könyvnek talán legszebb jelenete ez a „nagy beszélgetés”, a régi gyerekkori félelem elsöprése. A fiú sorsában azonban számos más példája is akad a családi összetartozásnak: ha nagy a baj, anyja, Boglárka és nevelőapja, Dénes, valamint fogadott húga, Zsófi azonnal megmentésére siet. Ám a szülők azt is tudják, hol a határ, meddig lehet óvni-segíteni a kamaszodó gyermeket, és mikor kell hagyni, hogy a saját útját járja. 

„– Tisztában vagyunk azzal, hogy mi űz téged, de azzal is, hogy hiába indulsz útnak. A kérdések benned merültek fel, ott izzanak a lelkedben, s rájuk válasz szintén csakis benned található. Ezer és ezer kilométert vándorolhatsz, de mikor rájuk találsz, ki fog derülni, hogy mindvégig magaddal hurcoltad őket. (…)

– Azt akarjátok mondani, hogy ne menjek sehova? – kérdezte Gergő, s láttam, két keze megmarkolja a szék szélét.

– Azt akarjuk mondani, hogy minden lépésnél légy óvatos – mondta Dénes.

– Meg azt, hogy jó utat kívánunk neked – tette hozzá Bogi. – Amikor pedig rájöttél, hogy nekünk volt igazunk, vagyis rátalálsz a válaszaidra önmagadban, akkor gyere haza. Mi itt várunk téged.” (Gergő és az álomvámpírok 1)

A végleg, jóvátehetetlenül elromlott szülő-gyermek kapcsolat és gyerekkori traumák ijesztő ábrázolását szintén az előbbi kötetben találjuk, egy olyan álomvilágban, ahol hőseink sírva játszó gyerekekkel találkoznak. 

„– Mi a baj, kicsikém? – kérdezte halkan.

– Anyu soha nem szeretett – felelt a kislány. – Mindig azt mondta, hogy tönkretettem az életét azzal, hogy megszülettem. Híres balerina szeretett volna lenni, de a terhesség alatt elhízott, és többé nem léphetett színpadra. (…)

– Mi csak játszani szeretnénk. Az én apám nadrágszíjjal vert, mikor azon kapott, hogy házi feladat helyett repülőt rajzoltam a füzetembe. Úgyhogy hagyjanak minket békén! (…)

– Most kell játszanunk! – kiáltott a harangszoknyás kislányok közül valamelyik. A hangja érett, keserű asszonybeszéd volt. – Mikor ekkora voltam, mint amilyennek látnak, sokszor bámultam a játékbolt kirakatában ezt a teáskészletet. Meg is kaptam volna hanukára, de aztán jöttek az acélsisakos katonák, és felraktak minket a vonatokra. (…)

– Hallottam már erről az álomvilágról. Ezek itt éberek, akiktől elrabolták a gyermekkorukat.”

A felnőtthangon beszélő gyerekek, akik a valóságban már felnőttek, álmukban az elveszett gyerekkort pótolják. Százával vannak köztük olyanok, akiknek sosem olvastak mesét, és olyanok is, akiket az anyjuk sosem csókolt meg…  Ám szerencsénkre a fullasztó jelenetet az író némi reménysugárral oldja fel: akik rátalálnak a valóságban a boldogságra, a második gyermekkorra, azok ebből az álomvilágból örökre eltűnnek.  

 

Harmadik varázslat: a mai hamis értékek elleni tiltakozás

A pláza-kultúra, internetes akciójátékok, teleshopping és agymosó valóságshow-k elítélése legmarkánsabban a Zsófi-kisregényekben jelenik meg. A Zsófi és az elnévtelenedett falu című történetben először szerepel a regények során Lúdvérc, az ősboszorkány, aki megfogyatkozott erejét az éberek termékeiből nyeri.

„– Az éberek számítógépes játékaiban olyan sok elemi erejű erőszak van, hogy arról te álmodni sem mersz – gurgulázta elégedetten a pöcegödör-hangú révülő. – Nem is szólva a rajzfilmjeikről! Ezt nézd!

Fémes kattanás hallatszott, majd halk zizegés kíséretében bemelegedett egy tévéképernyő.

– Rakétaököl! Rajta, gyerekek, kiáltsátok velem: lézerszem! Égessük szénné őket! (…) 

– Láthatod, Bábolna, az éber gyerekekre zúdított műsorok és játékok szinte felrobbannak az erőszaktól. Éppen erre van szükségem! Még néhány hétig nézem őket, teljesítek két tucat pályát zombi-irtásból, s úgy feltöltődöm sötét varázserővel, hogy Kende sem áll meg előttem.”

A második Zsófi-regény (ezek időrendben, illetve a cselekmény sorrendjében az egyes Gergő-regények közé ékelődnek) a bevásárlási őrületet, plázák világát mutatja be, ahol javarészt giccseket árulnak, de ugyanilyen giccsekkel találkozhatunk a Gergő-sorozatban is, ahol egy rontás alatt álló sámán jóvoltából a régi szokások, a sámános múlt is turistalátványossággá válik, és műanyag mütyürkéket árulnak igazi népművészet helyett. A teleshopping riasztó példája a Nemcsók-házaspár, ez a két állandó mellékszereplő azzal tölti napjait (ha nem a szomszédokat lesi), hogy tévét bámul, és tárcsázza a megadott számot, majd leadja rendelését egy-egy újabb hyper-szuper kacatra. 

Az agymosó „beszélgetős” tévéműsorok egyik sztárja a maga valós alakjában tűnik fel a Zsófi és a Boszorkány-pláza című kötetben, mint rémtündér:

„– Nagyon csücsörítsed ám az agyadat, Farkas, mert csak egyszer mondom el! A Várlabirintusi Tündérhercegség aprónépe uralja a budai vár alatt húzódó kazamatákat. A fejedelmük pedig én vagyok, a Sanyi, akit odafönn tévésztárként ismernek a hibbant éberek. Láttad már a műsoromat?

Gergő helyett Botlik Dénes bólintott, sőt válaszolt is.

– Mindjárt gondoltam, mikor a képernyőn először megláttam, hogy bűbájjal varázsolja a magas nézettséget.”

Nem véletlen, hogy modern világunk említett jelenségei a Böszörményi-könyvekben mindig a gonosz szolgálatában állnak, egyértelműen jelezve ezzel a szerző véleményét. Hadd álljon itt még egy nagyon jellemző epizód.

„A kézikocsin olyan holmik hevertek, amik látványa Zsófit kellemes borzongással töltötte el. Akadtak ott kézzel faragott állatszobrok, indiai füstölők, rézveretes tálak és edények, tíkfából tákolt, gyönyörű díszdobozkák. Zsú éppen egy csodálatos kidolgozású álomfogót csippentett két ujja közé, mintha undorodna az érintésétől.

– Mi ez az ócskaság? – kérdezte a lányoktól. – Madzag, fa és madártoll. Ha legalább kagyló helyett gyémánt, a zsinórok helyett aranyszál futna benne! De ki venne meg ilyen tákolmányokat?

– Elnézést, asszonyom – sütötte le szemét az egyik lány. Zsófinak összeszorult a szíve attól a szomorúságtól, ami felőlük áradt.

– Tűnjetek el innen, de nagyon gyorsan! – lépett oldalra Zsú, visszadobva a halom tetejére az álomfogót. – Ostoba libák. A végén még kitalálják, hogy könyvesbolt is legyen nálunk. Ezek képtelenek haladni a korral. Borzalom!” (Zsófi és a Boszorkány-pláza)

A Böszörményi-mesevilágban jelen van a politikai tapasztalat is. Két rémtündér, aki eleinte még csak bajkeverő, politikai vezérré növi ki magát, és egy alkalmas pillanatban – mikor az új főtáltos keresése miatt nagy a felfordulás – magához ragadja a hatalmat.  Nevük is önmagáért beszél: Aritmia Orbánc és Szíriza Dancs (ez utóbbi családneve a szívritmus-zavar rövidítéséből keletkezett) egyaránt a szívbajt okozó rémtündérek közül származik, keresztnevük pedig nem szorul további magyarázatra.

„– Mindig is be akarták sározni a nevem, pedig én csupán az igazságért küzdöttem – folytatta szónoklatát Orbánc. A torkára harsány-bűbájt olvasott, így az immár többezres tömeg legmesszebb álló tagjai is tisztán hallhatták a szavait. – Soha nem vágytam hatalomra, sem hírnévre. Ahogy itt állok előttetek, pirul az orcám, hisz a barátaim megmondhatják: mindig is szerény álomlény voltam, aki még a boltban sem meri hangosan kimondani, mit kér. De eljött a nap, mikor tudomásomra jutott, hogy Böffegék eltitkolják előttetek az új főtáltos nevét, mert maguknak akarják a hatalmat. Láttam, hogy a révülők népe évről évre rosszabbul él, mert a Hetek mindenünkből kiforgatnak minket. S akkor elindultam szerény kis lakom csendességéből ide, hozzátok, hisz a révülők boldogsága az én leghőbb vágyam. Tudjátok hát meg: elhoztam közétek az új, igaz főtáltost, akit az avatás reggelén bemutatok nektek!

Hódfarok néne ekkor értette meg végre, hogy elkésett minden intézkedés. Mialatt ő a varázsszemét sorsával piszmogott, Aritmia Orbánc maga mellé állította az elkeseredett révülők tömegeit, akik pusztán azért hittek neki, mert hamis reményt adott. A vajákos asszony megpróbált csendben kisurranni az őrjöngve ünneplők közül, de a rémtündérnek esze ágában sem volt futni hagyni azt, aki még mindig veszélyeztette új hatalmát.

– Az eljövendő főtáltos nevében, mint az ő előhírnöke, megparancsolom, hogy tartóztassátok le azt a némbert! – mutatott gyíkkarmos kezével Hódfarok nénére, akit néhány megvadult vadász nyomban lefogott. – Vigyétek a Gubbasztó-dombra, s tegyétek bűbájkalodába, hogy mindenki lássa: vége a Hetek átokverte hatalmának!” (Gergő és az álomvámpírok 2)

A dolgok rendbehozatala természetesen újra az időközben táltossá vált Gergőre vár, ám a végkifejlet meglehetősen szokatlan: Orbánc seregét szétzúzzák, de a várva várt új főtáltos nem a mi jól ismert regényhősünk, hanem a gyerekek. A valóságban élő, bűbájra, mesére nyitott gyerekek – vagyis az olvasók.

„– Kende (…) a Valóságba költözött, s figyelte az éberek világát. Látta, mennyire megváltozott minden odaát. Azt, hogy milyen gyors, kapkodó, színes, kegyetlen és mégis szívszaggatóan üres lett a Valóság. Az éberek az álmaik helyett a zajládáikra figyelnek, az ősi regéket sutba dobják és kinevetik, viszont egekig magasztalják az ostoba, sorozatgyártott rémtörténeteket. Közben pedig a Világfa sorvad, levelei összepöndörödnek, a Sártengerbe hullnak, mert egyetlen főtáltos már nem elég ahhoz, hogy óvja az Álomvilágot. (…) Kende rájött, miért nem látta tisztán az utána következő főtáltos arcát, alakját. Elérkezett a Táltosok Korának ideje, mikor a bűvös erővel rendelkező éber gyerekeken múlik, hogy a Világfa gyökere, törzse és lombja élni fog-e még holnap. (…) Ők azok, akiknek kezébe a főtáltos botját tennetek kell, mert csakis ők tudják rávenni az ébereket, hogy ostoba közönyükkel, önzésükkel és mohóságukkal ne pusztítsák el a mesék, mondák, regék és álmok világát” – mondja ki Gergő az összegyűlt révülők előtt az igazságot. (Gergő és az álomvámpírok 2)

 

Negyedik varázslat: a meseirodalom és meseírók jelenléte

Ahogy láttuk, a világfán helye van mindennek. A meséknek is. Nemcsak a népmeséknek, hanem a meseírók által teremtett világoknak is. Ám ezekben a világokban óvatosan kell járni, szereplőiket nem szabad megzavarni. Gergő így pihen meg utazásai során a négyszögletű kerek erdőben, ám az ott élő mesehősök nem válnak a Gergő-regények részévé, a mesehelyszín csupán az említés szintjén szerepel néhány mondat erejéig az egyik fejezetben.

Ahol viszont a mese (és a Gergő-Zsófi világ) rendje teljesen felborul, az a Zsófi és a Dalnok című kisregény. A Fehérlófia című ősrégi népmese egyszerűen eltűnik a valóságban létező könyvek lapjairól – mint utóbb kiderül, főhősét elrabolta valaki. Zsófi és segítőtársa a mesehős felkutatására indul: a nyomok egy tévéstúdióba vezetnek, ahol „mai ízlésre” próbálják szabni a régi meséket.

„– Szó sem lehet róla, hogy Hófehérke újra hosszú szoknyában szerepeljen! A felmérések azt mutatják, hogy az álomvetítők közönsége miniben szeretné látni a csajt, mikor összejön a törpékkel. És több smink legyen rajta. Sokkal több! Meg műkörmök! (…) A sárkány pedig piros legyen, mert a támogatónk hirdetése piros alapon látszik a legjobban!”

Zsófi és a Dalnok történetében nem egyértelmű, hogy az „újraszabás” egy mesehős számára jó vagy rossz esemény-e. Fehérlófia nyomainak követése közben a lány egy ingerült különccel is találkozik, aki egész más szögből világít rá a mesékre, mint amihez szokva vagyunk: egy mesehős folyton ismétlődő történetének belső nézőpontjából. 

„– Első oldal: megismerjük a főhőst. Tizedik oldal: kezdetét veszi a kalamajka. Ötvenedik oldal: a baj tetőfokára hág. Százhuszadik oldal: a hős barátokra lel, barátokat veszít el, és főleg ellenségeket szerez. Kétszáznegyvenedik oldal: felcsillan a reménysugár. Kétszázkilencvenedik oldal: a nagy összecsapás, melynek során a gonosz és a jó mind megkapja, amit a szófaragó szerint érdemel. És kopp, ránk csukódik ismét a hátsó borító, míg aztán másnap újra kezdődik minden elölről. Úgy ismered a történetet, mint a saját tenyeredet, sőt, annál ezerszer jobban. És unod! Rettenetesen, halálosan, gyűlöletesen unod!”

A felajzott meseszereplő kis híján magával viszi Zsófit, hogy új színt vigyen a saját történetébe, merthogy szerinte az átélt sors annyiszor ismétlődik, ahányszor a könyvet elolvassák. Bizonyos szempontból – ha mélyebben belegondolunk – ez így is van. Szerencsére Böszörményi ezt a csapdát kikerülte, és nem kezdett a történeten belüli újabb történetbe, amivel csak agyonbonyolította volna az amúgy sem egyszerű dolgokat.

Hiszen eleve bonyolult a Fehérlófia-mese helyzete is a Zsófi-kisregényen belül. Mivel a főszereplő eltűnik, az egész mese értelmetlenné válik, a többi szereplőnek más „megélhetés” után kell néznie. Ezzel, mintegy kilépve a saját történetükből, a királylányok, sárkányok vagy a kacifántos nevű „ürdüng”, Hétszűnyű Kapanyányimonyók egyazon történetbe kerülnek a révülőkkel és Zsófival. Hogy ennyire azért ne legyen egyszerű, az a bizonyos megélhetési forrás egy-egy televíziós reklám vagy rajzfilm lehetne, felcsillantva ezzel egy újabb szintjét, világát a történetnek. És ha még mindig nem tévedtünk el, akkor jöhet a hab a tortán: három szökésben lévő meseíró bukkan fel a cselekményben. Mindhármukat olyan mesék írására akarták kényszeríteni, ahol a gonosz győz, és az erőszak dominál. „Azt mondták, írjak nekik mesét, de olyat, hogy az egyfejű sárkányok népe leigázza az embereket, véres háborúba taszítva a világot. Micsoda ostobaság! Hisz mindenki tudja, hogy az egyfejű sárkányok a legtisztább szívű teremtményei a Világfának. Legalábbis az az egy, akit én ismerek, ilyen” – mondja egyikük, akinek sárkánybarátja hosszú időn át a magyar gyerekek egyik kedvenc bábfigurája volt.  „Az öltönyösök olyan mesét követeltek tőlem, amiben az ügyetlenségéről elhíresült varázsló megőrül, és a pálcáját lézerkardra cserélve lemészárolja a mágustanácsot” – sorolja a Kétbalkezes varázsló írója. A harmadiknak – aki, miután meghallotta Zsófiék mocorgását, így kiáltott: "Ki kecmereg ott? Álljon nekünk dideki!" – a kezét bűvölték meg, és a gondolatait zavarták össze, aztán megfelelő feltételek mellett „meggyógyították” volna.

A „Valóság éber szófaragói” is összefognak hőseinkkel a Világfa meséinek megmentésére. Mivel Böszörményi Gyula nem nevezi meg e három figurát, írói akaratát tiszteletben tartva én sem teszem. Ám ahogy ő is mankót nyújt a kisregény ajánlásában, ahol igenis felsorol minden „vendégszereplőt”, én is hasonlóképp cselekszem: az én mankóm azonban a képgalériában található. Mivel ott Böszörményi Gyulán kívül nem három, hanem öt további ember képe szerepel, folytatnunk kell a mesebonyolítást ebben a tanulmány-félében is. A három szófaragó mester segítsége ugyanis kevés ahhoz, hogy Lúdvérc (hát persze, hogy ő, ki más?) filmgyárát és élő álomközvetítését meggátolják, megmentve a fogoly Fehérlófiát és Zsófi anyját, Ködkergető Zsuzsannát, aki szintén a banya fogságába esett, és az élő adás folyamán kell meghalnia. Szükség van még a Dalnokra is, aki Lúdvérc erőszak-műsora helyett a banya igaz történetét regéli el a nézőknek. És még valakire, aki az eléneklendő dalt megírja, és akit Böszörményi nemes egyszerűséggel Gézának nevez.

Hogy a Zsófi és a Dalnok című kisregényben a jók végül sikerrel járnak, az olvasó pedig nem veszti el a fonalat, az már valóban nagy írói varázslat. 

 

Ötödik varázslat: ízes nyelvezet, ősi kifejezések

Mivel a regényfolyam számos világot ötvöz, a régmúltat a jelennel vegyítve, a szókincse is többrétegű. A mai magyar nyelv, a kamaszos szófordulatok használata mellett a téma lehetővé teszi a régies kifejezések alkalmazását is. Ezekre elsősorban a révülők világában bukkanhatunk, például a mágikus parancsszavaknál (ostorpozdorja; bágyatagló; darvadozz; taszajtalak; bűvháló, bogozódj; rontás foga, csorbulj ki), köszönéseknél és egyéb szófordulatoknál (rontás kerüljön; átok térüljön előled; csituljon a szíved; hőköltesd meg a járgányt). 

Előfordulnak a szövegben érdekes hasonlatok  (üresnek érzem magam, mint a macskakölykök között felejtett juhtúrós bögre), cifra káromkodások (Hogy a gólyalábon szaladgáló, hétkarmantyús, négyherkentyűs táltos nyilának tollazatával bodorított, egyenes ágú leszármazottakat ficerélő ficere mérgezze mosollyal minden békaporontyok harmadik szeméből áradó ében sugarát a jó, édes rokonlelked széltől nyomott, huzatos fülcimpája által pittyentett rókafutásának!), sőt akad remekbe szabott varázsvers is (Fekete táncos fekete lépte árnytócsába csattan, fekete légbe, fekete égbe árnyékfarkas vakkan, fekete üstben fekete láva, árnyékod már nincsen, fekete sáska fekete nyála árnylelkedre fröccsen.)

Igazi ínyencfalatok a tulajdonnevek, a Rontórovás Könyvtár, a Fogadó az Ezüst Körte Gyémánt Kukucához (nem elírás, valóban kukuc és nem kukac), a Banyatekergető című, boszorkányok elleni varázslatokról szóló szakkönyv, az érdekes helységnevek (Egybetanya, Csallókapu, Magyalbütyök, Erdők atyja, Vaslapály, Álomfölde) vagy a különböző epizódszereplők nevei (Rosszfű Róna, Lucaszéki Regehű, Völgyszakajtó Zalán, Őzbűvölő Emese, Böffeg sámán, Tűzugró Vazul, Hold Dühe, Illangó tündérkirálynő, Toportyán, a segítő farkas). Ide kívánkozik, hogy dallamossága miatt megemlítsem az egyik főhős, Zsófi „révülő nevét” is: Büvellő – azaz „bűvös erőkkel könnyeden játszó leány”.  

Egyes epizódszereplők karakterét is erősíti az egyedi szófűzés. Az egyszerű Vackor néne például így beszél: „Éppeg seprűfű kóróját keresném, mer gyöhet akármikor a rossznyavalyás asszony, akkor meg jó, ha kezembe van.” (Gergő és az álomfogók). Podóka Fájint, a tündérkocsis így fakad ki: „Hej, a tesze-tosza léhűtő bagázsát neki, hát semmi dolgotok, hogy itt cafrangoljátok fecsegéssel a szátokat? (…) Na, eridjetek a selyemágyatok függönye mögé, hengeredjetek a párnáitok árnyékába, különben Podóka Fájint mond nektek jó éjszakát, hogy nyomban a hegyek mögé bukik a nap, bár még dél sincsen!” (Gergő és a táltosviadal). Egy körülményeskedő hivatalnok pedig így fontoskodik: „Javallanám, nehogy több legyen a kár, mint a haszon, hogy egyenest az őstermelőtől kuncsorogjon tündérportékát, mivel az ár csekély, az elégedettség viszont kék eget derít fölénk (…) Az én édes kis unokaöcsém, kinek Égi Atyácska bőviben mérte a tehetségességet, történetesen porcelántündérek rittyentésével múlatja értékes mindennapjait.” (Gergő és az álomvámpírok 1.) Evlija Cselebi, a rég megholt török utazó, aki kísértetként bolyong a budai várban, még mindig töri a magyart: „Evlija Cselebi vagyok, szolgálatra neked, ifjú. Sajna Buda Vára most rossz, de én így is szeret. Engemet rabol el valami varázsos vihar, és pottyant bele ide. Ez a Vár hasonlít én otthonom, de mégse az.” (Gergő és az álomvámpírok 2.)

A sor szinte végtelenségig folytatható, ám hagyjunk némi felfedezni való szóvarázst más olvasóknak is. 

 

Hatodik varázslat: a másság elfogadása

A megszámlálhatatlanul sok szereplőből, a regények változó helyszíneiből és a bonyolult cselekményszövésből adódóan számtalan lehetőség nyílik a másság elfogadására. Ebben a sorozatban az ébereknek és révülőknek egyenrangú társai a különböző lidércek, tündérek, álomlények. Gergő egyik állandó vándortársa Tanarilla, az alig húszcentis repülő tündér. Soha egyetlen becsmérlő szó sem hangzik el például apró termetét illetően, a másféleséget nemcsak elfogadják, hanem az ebből származó különleges adottságokat ki is használják – például Tanarilla befér olyan helyekre, ahová más nem, vagy repülve jobban szemrevételezheti a terepet a magasból. Ugyanígy nincs versengés, felsőbbrendűségi érzés az egyes révülők között sem, a boszorkány nem nézi le a vadászt, sem a sámán a vajákost, tudják egymásról, hogy mind hasznos szerepet töltenek be, mindannyian számos jó tulajdonsággal bírnak, ám természetesen vannak jellemhibáik is. A szereplők inkább próbálják megérteni a másságot, Zsófi például kitartóan faggatja a galetkiket, hogy megtapasztalhassa, milyen világban élnek, Gergő elfogadja az álomfogók különcségét és egyedi álomviláguk autonómiáját. 

Legjobb példa a toleranciára azonban Monyákos Tuba dohánylidérc sorsának fejlődése. A lidércek, mivel boszorkány anyjuk megszületésük után többet nem törődik velük, közös neveldében nőnek fel, ahol a gondoskodás netovábbja az, hogy a fülüknél fogva felcsipeszelik őket egy szárítókötélre, hogy jó helyen legyenek, és ne keveredjenek bajba. Lidércként aztán felnőtt korukban leginkább arra jók, hogy bosszúságot okozzanak, elrontsák a gépeket, tönkretegyék a pipákat vagy nedvessé a dohányt, megrepesszék a vízvezetékcsövet, ijesztgessék az ébereket, és hasonló csínytevésekkel múlassák idejüket. Monyákos Tuba összefog Zsófival és társaival a gonosz Holló legyőzésére, és ettől fogva az Álomfelügyelet (amolyan rendőrség-féle) egyik elismert munkatársa, a révülő társadalom megbecsült tagja lesz, aki végül a nagy táltoskereső expedíción is részt vehet. Két lidérctársa, Pisla és Repesztő egyfajta javítóintézetet hoz létre, ahol a kirekesztett lidérceket próbálja jobb útra terelni, akik számára a boldogulás jó példája már adott. 

Ugyanígy a befogadásról szól a tündérek története is, akik évtizedeken vagy századokon át rejtve éltek egy ősi átok miatt, létezésüket pedig a révülők letagadták. Az átok azonban Gergőnek köszönhetően megtörik, a tündérek egyenrangú társakká válnak a Jurták Szövetségében. A múltat lezárják, az elkövetett hibákat megbocsátják, a kölcsönös sérelmeket elfelejtik. 

Ebben Böszörményi szereplői messze felülmúlják a valóságot, és szomorkásan sóhajthatunk: kár, hogy csak mese!

 

Hetedik varázslat: a jó győzelme viszonylagos

A Gergő- és Zsófi-regények azonban mégsem „csak mesék”. Bár a mese alapszabálya – győzzön a jó, vesszen a gonosz – itt is érvényesül, mégis messze túlmutat a mesék „valószerűtlenségén”. A jó valóban győz a történetekben, ám ezért a győzelemért mindig nagy árat fizet. Egy-egy szereplő örökös eltűnésével, „gyökérszintre költözésével” (azaz halálával) kell számolni minden nagy győzelemnél. Gergő végleg elveszti alig ismert édesapját, Zsófi pedig újra megtalált édesanyját, s mindketten végső búcsút vehetnek legnagyobb támogatójuktól, Kende táltostól is. A rossz pedig nem semmisül meg véglegesen, csak eltűnik, legyengül egy időre. Akad példája annak, hogy a gonosz jóvá szelídül (Zsófi anyja, Ködkergető Zsuzsanna), vagy megfosztják őt varázserejétől (a Gergő és a bűbájketrec című regénybeli titokzatos Megbízó), de az esetek többségében azért a gonosz megmarad gonosznak. A rosszat pedig sosem lehet végérvényesen legyőzni, a gonosz is természetünk, világunk része, az egyensúly egyik eleme. 

„Lúdvércnek léteznie kell, különben a Tetejetlen Fa gyökerétől a lombjáig kiszárad. Ahol fény van, ott árnyék is létezik. Ha az ősbanya elpusztul, a teremtményei vele halnak, s akkor a legtöbb rege, monda és történet szintén szétporlad, a jó szereplőkkel együtt” – tanulja meg Zsófi az alapvető igazságot (Zsófi és a Dalnok). És a jó pusztulására más epizód is akad: Kende táltos viadala, ahol nem csupán megsebesíti, hanem végleg legyőzi gonosz felét, mely fekete bika képében testesült meg, ám ezzel együtt ő is meghal, hiszen saját árnyéka nélkül nem létezhet (Gergő és a táltosviadal). 

Magának Gergőnek is le kell győznie önnön gonosz énjét.  A fiú, aki a révülők között a Farkas nevet kapta, a lelkek labirintusában néz szembe saját „fekete” énjével, aki tőle különválva Lupa néven válik önálló személlyé. 

„– Mindig tudtam, hogy valahol lakozik bennem egy hatalomra éhes, önző, kegyetlen révülő, de eddig sikerült őt csendre intenem – Gergő tekintette a múltba révedt. – Mikor Ágas valódi nevét leolvastam az agancsáról, s enyém lett a Világfa leghatalmasabb bűvereje, megkísértett a vágy, hogy táltoskirállyá legyek. Ha akkor apám szelleme nem jelenik meg, a Valóság Budapestje már ilyenné vált volna, mint ez itt. Én formáltam volna át. Vagyis inkább a bennem rejtőző Lupa, aki ebben a rémes álomvilágban elhagyta a családját. Oh, ha láttad volna őket, Tanarilla! Ebben a világban Zsófi soha nem vált révülővé, csupán egy szerencsétlen kislány volt, akit felváltva pofoztak a szülei. Botlik Dénes sem lehetett boldog okleveles cipőpucoló. Helyette inni kezdett, ordítozott, a szemében ostoba homály ült. És anyu… Réti Boglárka mocskos kis lakásában patkányok rohangáltak a szemétben, a virágoknak pedig nyoma sem látszott. S mindez azért, mert Lupa… Mert én hatalomra vágytam, és a bűvös erőmet rosszra használtam.

– Amit látsz, az csupán lelked rossz felének álma – szólt figyelmeztetően Cselebi, mielőtt teljesen elnyelt volna minket a bánat. – De lehet belőle valóság, ha szíved most megfonnyad, mint füge, és karod lekornyad, mint döglött teve farka. (…)

– Induljunk – mondta a sámánfi. – Nem szeretnék késni, ha már saját magammal van találkám.” (Gergő és az álomvámpírok 2.) 

Gergő ebben a viadalban Farkasként győz, azaz lényének jó oldala elnyomja a rosszat, mely az elkövetkezendő kilenc évben csupán szunnyadni fog – és ebben megint fontos segítő szerepe van az erős érzelmi kapcsolatoknak, szerelemnek, családi összetartásnak, barátságnak is.  

A gonosz egészen különleges figurái az utolsó két Gergő-regényben felbukkanó álomvámpírok, akik hátborzongató rémségeket elkövető éberek voltak egykor – a szerző itt Auschwitzot és a Ku-Klux-Klant említi –, és lelkük súlyos terheket hordoz a halál után. Az a feladatuk, hogy a lelkifurdalást terjesszék, kiszíva más gonosz éberek álmából az életerőt. Ezért nem szabad őket irtani, varázstörvény védi őket. A rossz, mely másnak rosszat okozva végül jót eredményez – talán így fogalmazhatnánk meg ezt a különös felfogást.

Ezzel az arányossággal, a jó és rossz egyensúlyával megakadályozza a szerző, hogy valami hamis ábrándba ringassuk magunkat az olvasás folyamán, így valóban jó szórakozásban lehet részünk anélkül, hogy tanulságok bosszantó didaktikussága rontaná el az örömünket. És ettől szépek ezek a történetek.

Természetesen akadnának még más varázsok is a nyolc kötetben, ám kár lenne mindent tálcán nyújtani azoknak, akik még nem fedezhették fel a Gergő- és Zsófi-történetek világát.

Kozsár Zsuzsanna