A kassai MaJel Rovás Központban tartották a Versforraló ifjúsági irodalmi pályázat 2022-es évfolyamának díjátadóját. A három díjazott mellett további hárman különdíjat kaptak, s a legjobb alkotások egy kiadványban is megjelentek.

A zsűri az első helyet Veréb Fanninak ítélte oda. Íme a díjnyertes versek:

Valami

Idő-relatív.

Benne állok,

őt várom.

Vele várok.

Kattogás-

hangja is,

szüntelen.

Megállna,

de nem teszi.

Idejét ő

el nem

vesztegeti.

Magából

lassan kifut.

Messze a

szürkeségbe.

Kiért? Érte.

Minden

perce vége

az ő saját

végzete.

 

T/1.

Én szeretlek.

Te félsz.

Ő szeret.

Mi félünk.

Ti szerettek.

Ők élnek.

 

Külön-külön

Állok egy

helyben.

Várok egy

személyt,

ki majd

azt mondja

megért.

Érez, éltet

s cserébe

egyet kér:

Létet.

Dühöng s

közben

sikolt a

messzeségbe –

miért kellett

éreztetned

velem az

életet?!

Kérdés,

válasz –

mint innen

oda egy kék

szempár

úgy jár.

Nem együtt,

csak vonzzák

egymást.

S mikor célt

értek; ők

már többé

nem léteztek

 

A második helyezett Keszi Kíra lett: 

25 nap elteltével

És megint csak várok. Várok arra, hogy el tudjalak felejteni. Elmerülni

kínjaim közt, melyeket Ti okoztok, Nekem. Megfelelési kényszer, teher,

fáradtság, haszontalanság.

Korántsem vagyok tökéletes.

Én sem felejtem el.

Jelenleg nem vágyom semmire se jobban, mint szeretetre,

vagy legalább egy ölelésre.

Elfelejtkezem;

Azon kapom magam, hogy megint kint ülök és azt az átkozott cigarettát

szívom. Nem tudok beletörődni ebbe az egészbe. Hiányzol. Hiányoztok

mind. Hiányzok magamnak Én is.

Boldoggá akarlak tenni, de Istenem. Téged nem lehet.

Szerelmesnek kéne lennem; csak nem beléd.

Nagyon nem. Fáradt vagyok már attól, hogy el.akarlak.felejteni.és.nem.

Téged.szeretni.

– Lélegezz mélyen. Szóltál.

Azokban a percekben csak próbálom kizárni a külvilágot. Legalábbis

próbálnám, ehelyett inkább csak az összes múltbeli hibám rám zúdul.

Felnézek, ott guggolsz előttem, látom, hogy mozognak ajkaid, de a hang

nem jön át.

Majd betorpantok Ti is. Pont Ti? Nem is kértem, hogy gyertek, ne

szeressetek. Így ne. Ne is érdeklődjetek. Miért beszéltek? Vagy inkább

miről beszéltek? Figyelnem kéne most?

Összpontosíts már. Suttogom magam elé. Térdeimbe fúrom arcom.

Hallom, hallom amit mondtok.

~ Mi van vele?

– Rosszul lett.

~ Mi történt?

• Jól vagy?

Hagyjatok végre magamra. Gondoltam. Rád néztem, és értetted. Nem

tudom, hogy hogyan értetted meg. Pedig nem is említettem. Kiterelted

őket; Végre.

– Majd ha jól leszel, gyere. Mosolyogtál rám. Elmentél. Otthagytál. Bár

csakis rád vágytam leginkább.

Karjaidban megnő a biztonságérzetem. Egyszerűen csak értelmet talál

az életem. Bezzeg amikor azt hallom, hogy az én soraimat mondogatod.

Amiket csak neked szántam. Félek megosztani veled, látom, hogy tudod,

hogy akarok valamit mondani. Megzsarolsz, manipulálsz és, hogy boldoggá

tegyelek, végül elmondom. Majd Te, továbbadod.

Saját elmém a börtönöm. Hangyából csinálok elefántot. Tanulni is

tudnék belőlük, felszólalni, megmondani, hogy Ne; ehelyett inkább csak

elkussolok. Abból viszont tanultam, hogy inkább bezárom azt a fehér,

rozoga ajtót. Kényelem-félelem.

Hátam a csempének támasztva. Remegés-félelem.

Lejárt a szünetem.

Remegő kézzel megnyitom a csapot, leöblíttem a karom. Az átlátszó, tiszta

víz helyett, vérvörös szín csepereg. És ekkor feleszméltem. Olyannyira

elmerültem elmémben, hogy elfelejtkeztem. Jópár nap elteltével

újrakezdtem. És megint elcsesztem. Nem véreztem el. Most sem.

Megkérlek;

Gyújts fel lángra kedvesem.

 

Húsz:tizenegy

Kint ücsörgök, féligszítt cigarettát szívok. Elfelejtem gondolataim és csak

fázok.

Minden egyes lépessel csak elhomályosodom.

Segítségért kiáltok.

Tudom, nem hallod.

Szenvedek. Kívül-belül.

Mit kéne tennem?

El akarok tűnni, ki akarok lépni az univerzumból, elmenekülni az effajta

magányból.

Fázom.

Fázik a lelkem, nincs ki felmelegítsen.

Nincsen már meg a boldogságforrásom.

Te is csak összegyűröd egyben maradt emlékem, már Beléd sem tudok

kapaszkodni.

De Istenem, miért?

Miért nem tudlak elengedni?

Mégis miért kapaszkodom ennyire beléd?

Nem is téged kéne szeresselek.

Ez így nem is helyes.

El sem hiszem, nem ismerek magamra.

Vagy mindig is ilyen lettem volna?

Ekkora elnyomásban élnék?

Küzdenem kéne.

Vagy magányba fulladni?

Beléd kapaszkodni.

Vagy új reményt találni?

Fázni.

Elhalálozni.

Nem ezeket az idétlen csillagokat nézni.

Hideg van, fázom.

Fázik lelkem is.

Nem is akarok itt lenni.

Nem akarlak téged ismerni.

El akarlak felejteni.

Nem reménykedni.

Abbahagyni a kínlódást és szenvedést.

Véget vetni az egésznek.

Elmenekülni.

Fázom. Húsz:huszonhárom.

 

A remény kudarca

Azt hiszem, kezdem megérteni, amikor azt mondtad, kezd tönkretenni.

A világ összes pénzéért sem kívántam volna Neked ezt az érzést.

Egyszerűen nem hittem el, hiszen olyan elbűvölően beszélt Rólad.

Érdeklődött, halogatott más témákat, csak Rólad beszélt; úgy általában.

Már akkor is reméltem, hogy lehetnék a Helyedben.

Titkoltam.

Titkoltam, mert azt akartam, hogy végre boldog légy. Az is voltál, egy

szempillantásig. Megértem, hogy miért. Pazar emberek vagyunk és

azt hiszem, nem is törődünk mások életével, simán meglehet, nem?

Hidd el, nem akartalak bántani, de mégis így alakult. A testem összes

porcikája a maradék ép elmémmel küszködik, Téged hibáztattalak, amiért

bemocskolt szavakat köptem Eléd. Bár ne így lenne. Most nem kéne

szégyenkeznem.

De szeretem.

Fülig szerelmes lettem Belé, neki adnám a kakaós csigám közepét. Két

szép szemében ahogy megcsillan a remény, elképesztő. Több, mint

varázslat. Szerettem volna, ha úgy néz Rám, ahogyan Te néztél Rá.

Nem jött össze.

Legalábbis nem erre az időre, és gondolom továbbra sem fog. Ez van.

Ezt is el kéne fogadnom? Továbblépnem, mintha mi sem történt volna?

De hiszen most olyan, mintha érdekelnék Őt kicsiny kis vágyaim, amiket

oly szívesen megosztanék Vele, és azt hiszem, Veled is.

Nem lehet.

Nem szabad újra ebbe keverednem. Egy méreg Vagy, halálosabb mint Ő.

Kihúztad belőlem a maradék életet.

Szerettelek, de már nem tehetem. Elvesztem az elmémben, lecseréltelek,

talán életem szerelmére. Nem hiszem, hogy ezt valaha is megbocsátod

nekem. Mindegy, majd elfelejtem. Megszerettem, de hiányoznak az

emlékek, az értelmes beszélgetések, amikor az Ő szemeiben is a

ragyogást látom. Mégis közeledik, lehet csak képzelem? Gúnyolódnom

kéne? Visszatérnem régi énemhez?

Nehéz, elhiheted

 

A harmadik díjat Vitálos Etelka szerezte meg:

Egy agy keresztmetszete

Villanydrótokon egyensúlyozott

a Nap, s mikor leesett,

narancssárgán felhorzsolta az eget

Engem a konyhában ülve értek

az utolsó fénynyalábok.

Az a valami pedig csak mászott.

Felém.

Lábam addig rágta, míg fel nem

tettem az etetőszékbe, s amint

hozzáértem, a fekete kátrány

rám csorgott belőle, szépen,

cseppenként borított be, én pedig

odaragadtam a székhez, többé el

nem mozdulva mellőle. A kis

test nyitott szájából nyál folyt,

s ez a nyál beszivárgott az elmémbe,

minden gondolatom elködösítve.

Mégis, szinte nyugtatóan ismerős

volt az érzés, hiszen ennek a

csúszó-mászó valaminek az anyja

vagyok. De az is lehet, hogy én vagyok

ez a csúszó-mászó valami.

Elvérzett az idő, s a szótlanság a

néma térbe lyukakat vájt, miket

átmosott a feltörő talajvíz. Káosz

volt a konyha, és káosz voltam én is,

a nyál és kátrány alatt kuporogva, mert

a talajvíz szagától émelyegtem, és

nem értettem, hogy ő csak a részem,

vagy én vagyok ő teljes egészemben

vagy vagyok-e még egyáltalán?

Hangtalan kétségbeesésben

kerestem a választ, hogy miért jön

fel a víz most és mi ez a förtelem

az etetőszékben, de az idő csak

vérzett tovább, már a víz szagát sem

éreztem, és tulajdonképpen beláttam,

hogy a rám nehezedő szennytől

mennyire elfáradtam. Talán ha

elég erősen behunyom a szemem,

minden rémség eltűnik innen.

De ezt még én sem tudtam elhinni.

Talán majd holnap. Talán majd végre

nem lesz holnap.

 

Söpredék

Minden fészekben van egy fióka,

ami kiesik, mielőtt repülni

megtanulna,

minden dobozban van egy szál

gyufa, mi eltörik, mielőtt lángra

gyúlna,

minden kertben van egy fa,

mi soha nem fog termést hozni,

minden háznak van egy olyan

ajtaja, ami sose fog kinyílni,

minden alomban van egy kölyök,

mire az anyja ráfekszik, ezzel

megfojtva azt,

mindig marad egy doboz festék,

ami sose fog a vászonra kerülni,

mindig lesz egy selejt, amit nem

visz el senki,

minden csoportban van valaki,

aki, ha eltűnne, nem hiányozna,

mindig mindegy lesz, épp minek

nevezem magam, a létezésem

értelme mindig csak az, hogy

a másikat bántsam,

mindig lesz olyan, ki bármennyire

törtet, örökké utolsó marad,

minden utcában van egy lámpa,

miben a fény már csupán halványan

pislákol,

mindig lesz valaki, akinek nem

jut hely, s

minden asztal körül lesz egy szék,

melyet senki se foglal el,

minden kiejtett szóra jut még

legalább három, ami sosem lesz

kimondva, mindenki tudja, hogy léteznek

olyanok, kikben a néma üresség

lyukakat égetve lappang, mert

minden emberben van egy kicsi én,

de bennem csak én van.

 

Iszonyat

Én mindent láttam a fürdőszoba

mocskos tükrében.

Láttam, hogy az életem olyan,

akár a papírvirágoké, láttam

magam ugyanúgy szállni,

mint a műanyag flamingók,

éreztem a félelmet, hogy mi

lesz, ha a vegyszerek elhagyják

a testem,

Hogy nem tudom, mi következik,

miután a csempékből kiveszik

a fertőtlenítő szaga

Láttam a szemem színében

a kifakult képeslapokon lévő

ég kékjét A mesterséges fényt a

PVC mezők felett

a zümmögő hűtősort s a

hentespultot benne a sok-sok

nyers hússal, kiterítve, összevagdalva

a pult aljában gyűlő, lecsöpögő vér

az a cafat akár én is lehetnék

Egy maszatos gömbakváriumban

körözve, üres kincsesládák és szintetikus

kavicsok között nem is tűnt már

fel az a pár buborék, ami elszökött

és én látom, látom, hogy a könny

ugyanúgy megtelepszik a

műszempillámon.

Bár látná más is ezt a sok

kőolaj alapú csodát

ahogy én látom, hogy olyan

hideg vagyok, mint a hógömbökben

kavargó hó

rozsdás ezüst fülbevalókat és

akkumulátorsavat gennyedző tévéket,

miknek statikus zöreje az én

utolsó üvöltésem is egyben

Láttam az elhaló fénycsöveket s

a kiégett színésznőket drága

cukor karkötőkkel és olcsó aranylánccal

Némán síró lépcsőházakat összekötni

egy lakást, egy boltot és egy fodrászatot

a kínt, azt a hangtalan terrort, nem tudva,

hogy kapkodásom közepette miért

is nyúlok,

Láttam a lila páráját a félig üres parfümös

üvegekből kiszivárgó benzinnek

Láttam a fülemre tapasztott kezem,

mert már nem bírtam elviselni a

zuhanyfüggönyt

tartó karikák csikorgását

a díszes, tengeri kagylókat, miknek

darabja öt cent, és a címke a hátulján

azt mondja: MADE IN CHINA

Láttam visszabámulni a tükör

túloldaláról minden idők

legtökéletesebb műanyagát, a nejlon

anyaméhből szülve, neon ködtől

elborult tudattal,

s mikor üvegszeme találkozott

az enyémmel

nem akartam már többet látni ezzel

a tükörrel.

 

Magyarország kassai főkonzulátusának különdíját Képes Lóránt kapta:

Zöld levelek

Zöld.

E szó környékez, ha pillantást vetek

a világra körülöttem, melyben teszek.

Föld.

Magából ad a lágy életnek egy darabot,

s tetején a szín felénk kíván szép napot.

Levelek.

A városi park virágait a szél máshogy zörgeti,

szapora suhogás, őket millió lény pörgeti.

Szerepek.

Előfordul, hogy mást akarunk e zöldességben,

kell a kék, a piros, álmokban várnak az égen.

Gondolatok.

Szinte tűzként égetik agyam minden kérgét,

egy álomba burkolózom, nem lelem a végét.

Rombolt dalok.

A vágy és ötlet így nyilvánult meg hirtelen,

de egytől-egyig rühelli őket a félelem.

Szörp.

De jól esne az enyhülést adó játék,

kiszáradt kezem, amit kér csak egy árnyék.

Törp.

Kicsi léptek a betondzsungel falán,

riasztó szelet az életkocka asztalán.

Köd.

Olyan kilátástalan minden a kertben,

s az élénk, nekem sárgát vetít szemben.

Föd.

Nyomaimat szőnyeggel takarom ismét,

elbújok a fecskék elől, s érzem más lelkét.

Dallam.

Csalogatja fülem egy kósza szerelmesség,

de ülőhelyem a magánybéli terebélyes rét.

Halkan.

Suttogok magamnak emlékeimből szavakat,

őket ölelem közel, s csillan bennem az akarat.

Ütem.

Szívem ritmusa a Tiédet akarja ismerni,

titkokat lopva Rólad, bátran szeretni.

Ültem.

Órák után buszom ablakából látott lemenő nap,

szerette volna, ha a holnap bizalmas esélyt kap.

Úr.

szelíd dombok fölött magasztos fény szava

olyan közeli, szívem dobbanásaiban Őt hallja.

Út.

Kísér, simogat e szent szeretet lágy keze,

mégis eltaszítom, úgy fáj hiányának helye.

Szín.

Milyen élet az, amit élek, tapasztalok?

Fontolgatás kottaíve, egyszer úgyis meghalok.

Ív.

Az az út a gyönyör mellett olyan szürke,

a másik viszont túl színes, nagyon fürge.

Kérdés.

Mégis miért oly nehéz életünk ügyeiről dönteni?

Reménykedve a pohárba tiszta vizet önteni?

Lépés.

Ifjúságom nyitott delén állok egy cérnán,

ölelem kis zöld leveleim, mosolyognak énrám.

 

Kártyapakli

Kártyák hátán kékkel mívelt minta,

nem áztatja őket többé semmi tinta,

haladnak, ím, ők az egység titka.

Nem esik szét a sok tagot fogó csapat,

fej-fej mellett pörög mind, szépen halad,

s a különlét képét látva mindegyik tagad.

Mi csak páran vagyunk, élünk, érzünk, látunk,

de számos kezet ölelő létet mind-mind bánunk

nem voltunk mi soha pakli, ez a kárunk…

 

Tudatlan

Én nem tudtam soha, hogy kedvedre

értelmezheted s alakíthatod az Írást

csak, hogy hibád miatt kertedre

ne szálljon rossz, mi okozza a rívást.

Én nem tudtam, hogy nem kell

embernek lenni a szenvedésben

s más törhet, az idő úgyis csak tell‘

s majd gyógyít a sok sebesedésben.

Én nem tudtam, hogy lehet hazudni

csak azért, mert ő félni nem akar.

Egyszerűséggel pléhmaszkot ragadni,

mely lélek-intést vastagon eltakar.

Én nem tudtam, hogy nem szükséges

biztos támaszt nyújtani a betegnek,

s lehet élni tovább életet mi bőséges,

miközben emberi szívek repednek.

Én nem tudtam, hogy aludni szabad

miután egy fecske zöld leveleit eldobva

elköltözött e hideg tájról, mert szavad

kikergette álmaiból, száműzted őt elrontva.

Én nem tudtam, hogy nem muszáj hallgatni

érzéseket, gondot, megbocsátást, irgalmat.

A nyomorult éhezőnek kicsit enni adni,

tartozást hátra hagyni, hisz senki az ki árthat.

Már tudom, lehet csak azért igazat tagadni,

hogy védjem bőröm, leljek önző nyugalmat,

s elfeledni felelősségem, hogy tudjak haladni

messze mástól, s felejtsem el tiszta szavaikat.

 

A Rovás különdíját Godó Fanni vihette el:

 

még mindig

nem tudom

hiányzik a táblán viruló mosolyod

(a fejemből.)

az asztali lámpa fénye pontosan szemből –

- szembe.

a benned lévő alany teste

a nyomás alatt álló,

pohárból üvegbe szálló...

egy sor rege a rablásaidról.

mihez kezdjek velük

és nem mellesleg – Veled?

sorvad a lelke és mélyül a présbe...

miért pont oda?

ami neked ellentét, neki sokat adva;

közétek hull.

hullok és hullasz és hullik meg a hulla.

mi az, ami az embert erre tartja...

de nem a szégyentelent,

kitől a sav a gyomromba pereg,

csak add nekem a gondolatmeneted

ha késik, az idő úgyis múlik,

talán mégis jogunk van tudni,

mi az, ami megéri.

 

2008

gondold meg, mit jelképez a matrica a gyerekkori bútorodon.

mi az, ami régen csak neked volt?

nekem csúszda volt szerelve az ágyamhoz.

van egy kép, ahol narancs kabátban sárkányt eregetek.

még a ház nem volt kész,

hároméves lehettem.

macskánk, kutyánk mindig volt.

képzeld el, hogy laktam Budapesten.

bár nem nagyon emlékszem rá.

játszóterek, sarki bolt, és azóta

mindenki azt mondja, milyen szépen

beszélek magyarul.

már akkor is extrovertált voltam,

és félek, az élet ezt folyamatosan

öli ki belőlem.

 

nem működött

nem működött.

mert nem voltam tisztában

– semmivel.

meg nem értettem magam

– teljesen.

de miattad megérte volna megpróbálni

– eredménytelen.

és miért fáj minden egyes szavad

– kivétel nélkül

(kíméletlenül)

csak azt érzem, hogy haragszol

– szüntelen

pedig nem te vagy az egyetlen, aki nem érzi önmagát

– rendesen, egésznek

és mégse gondolsz bele, mert ők sem gondolnak

– erre? se.

elgondolkozni, miért keresnélek

– nem lehet.

(de ha lehetne.)

egyszer néztem rád nem érezve semmit,

oda akarnék visszamenni

– csak ennyi.

 

A zsűri különdíját Jakab Viktória kapta: 

Torzulat

Az ember lesz minden, Önámító,

Ordító porszem,

mennyiségben messziség

a legtávolabb az emberitől,

az lesz amivé válik

belülről kifordított fajzat,

Belsőségtől külsőségig Felsőségből aljzat

Lesz ő és ő és ő maradék szép őrölő

Magát gáncsoló mozdulat, de az összesből legigazibb Torzulat.

 

Mibenlét

Mennyire félrehallottad az életed,

Elfogadnád ha nem mondaná senki

Mennyire elvesztetted a szemed elől a lényeget, hogy legyél nélküled.

Épphogy csak észrevette létezését

És azóta sem találja a napokban a jelenlétét.

Meghúztam magam e lyukban már túl rég,

Túl rég volt hogy múlnék, Leginkább én is csak nyúlnék.

 

Elégett a világ veled is

Megmaradt a virágom,

megromlott a világom

Romok leszünk, kifosztott házak

Megszaggatott árnyak, lárvái a romlásnak,

Árvái világunknak, árokban futó alak,

Vércseppekből várak.

Megszáradni, virágom megszerettelek.

Szemedbe hullott a por és te még csak észre sem vetted,

nem is pislantottál.

Ami volt sosem kellett igazán.

 

 

A kiadványban a díjazottakon kívül szerepel még Dobročka Zoltán, Estefán Vanda, Ficzu Ferenc és Rácz Barbara alkotása:

 

Dobročka Zoltán 

Csak barátok

Mikor a buszon ülve gondolkodom, és csak bámulok ki az ablakon, mindig

rád gondolok, hisz te vagy az én varázsom. sosem tudtam elképzelni,

milyen szerelmesnek lenni, de most hogy tudom, csak a szemedbe

szeretnék nézni.

Nem tudom, miért nem úgy gondolsz rám, mint én rád, de ha tudnám,

biztosan megváltoznék.

Mondtad nekem, legyünk csak barátok, de én senki mást már nem

kívánok.

Felőled legyünk csak barátok, de így rád nézni már több időt nem szánok.

Mikor szemedbe nézek, mindig elveszek, és biztosan azért, mert még

mindig szeretlek

Irigykedek arra a srácra aki megkap, csak becsüljön is meg, mert ha nem,

a betonba harap.

mindig arra vágyok hogy ajkad az ajkamhoz érjen, de a szíved máshoz húz,

és én ezt elviselem, így a mai naptól legyünk csak barátok, de tudd bármi

van, én melletted állok.

 

Több mint barát

Lett egy barátom, kire számíthatok, nekem szerelem volt, kit annyira

akartam, mikor rá gondolok, néha emlékszem, milyen szépek voltak a

csevegések.

Mindenki mondja, miért érdeklődsz még, beszól, csak barát vagy, elég.

Viszont szívem dobban, ha csak hozzám szól, akár csak rám mosolyog, és

ő a drogom, kiért függővé válok.

Mindenkinek van és lesz is ilyen társa, kiért akár az életét is elássa.

Tehát most kérlek, gondoljunk közösen rá, és legyünk boldogok, mert

lehet egyszer, visszajön hozzánk.

 

Hallgatnék ha tudnék

Mondd, mért hallgassak el, miért fogjam be a szám,

miért ne mondjam ki azt ami a szívembe’ jár.

Csak őszinte akarok lenni, de lehet, nem érdemes,

lehet azt mondod, hogy amit mondok, csupa vétek és ne keress.

A szívem mindig veled lesz, fogadd el kérlek és ne ereszd,

mert ha meghalnék akkor a szívem, tudom, jó helyen lesz.

Bocsáss meg kérlek, hallgass rám, soha ne adjad fel ó babám,

még akkor se, ha nagyon fáj, tudom, szörnyű lesz, ha meghalok, de tudd,

hogy én

 

Estefán Vanda

Gyötrődő vidámság

A lány félénken nézett végig szűzies testén,

mogyoró színű haja leplezetlenül hullott vállára,

s pillantása vándorolt cseresznyepiros csupán épp cserepes szájára.

Meleg lehelete miatt az üveg párás lett enyhén,

kékesen csillogó szeme boldognak tűnhet látásra,

s pillantása vándorolt vékonynak épp nem mondható törékeny lábára.

Könnye kicsordult s orrán végigfolyva csöppent a csempén,

s elszörnyedésének kiváltó oka teste látványa,

néztem a tükörbe’ magam s füzetem visszatettem a táskámba.

 

Néma vágyak

Vágytál rám, kívántál engem s testem minden érintését

Ahogy ajkaink összeértek míg éreztem tested jelenlétét

Szemeidben a fény sötét volt akár a pokol bugyra

S ezt a csodás élményt veled átélnem újra meg újra

Csupán a hold fényében vettem ki arcod vonalait

Ahogy szemeddel követted testemnek idomait

Ahogy szótlanul és némán álltunk egymással szemben

Miközben néztél s én soha nem éreztem magam annál szebben

Ez történt egykoron s nem is biztos hogy valóság volt

Homályos s rejtélyes mint esős időben a kék égbolt

Valahogy így emlékszem vissza erre az éjszakára

S még arra hogy lelkem ezután vonult örök némaságba.

 

Végítélet

Híredet elmondtad s én szavaidat ittam akárcsak folyó a medrét,

csak néztem s lélegeztem de többre nem voltam képes.

Ajkaimon lecsordult s nyelvemen megéreztem érzelmeim cseppjét,

s hogy őseink sírjai mellett éghet még egy mécses.

Hát köszönöm mindenható véglegesen megtanultam a leckét,

de hozd vissza nekem az ő élete nem lehet véges!

Drága vállairól leveszem problémás súlyának összes terhét,

csak hadd érezzem még egyszer ahogy édesanyám csipdes.

 

Ficzu Ferenc

Sötét foltok

Álmos az éj, fáradt már a sötétség,

Érzem már a hideg esőt nyakamon,

Látom, szinte élem, ahogy szabadon

Folyik szét a vásznadon a sötétkék.

Tested tintás, hazád a nagy sötét ég,

Csillagcseppek ragyognak a hajadon,

Mindig itt vagy, fekszel a kék falakon,

Ne menj most, hisz darabos a sötét még.

Titok neved, pokolban a mennyország,

A semmiben minden a szent helyed,

Drága álmom fáradtan megy fel hozzád.

Beléd zuhanok, meglátom a szemed:

„Ne várd, hogy a fényeket majd feloltsák,

Hisz sötét lelkem fogja most a kezed.”

 

Monológ

Nem vagyok én már neked senki,

Csak fúj a szél, és darabokra szakadok.

Majd ha egyszer nem marad más semmi,

Lábad elé szaladnak a darabok.

Nem félek már, nem ijeszt meg semmi,

Mert barátom a sötétség, mi kavarog,

Nem próbálok boldogságért tenni,

Elég, ha a mélyben fekve szavalok.

Ne szólj hozzám, nem akarok lenni,

De itt vagyok, és sehova se haladok.

Nem vagyok én pokoli se fenti,

Hisz érzek még fájdalmat és haragot.

Nem alszom, de felkelek én mindig,

Felkelt minden reggel a nagy Isten,

Az mondták, hogy engem is megtisztít,

Helyette elvette minden kincsem.

Gyűlölj hát, gyűlöltél is mindig!

Én majd nézlek, szavam nekem nincsen,

Lásd, ha kezed újra hadat indít,

A holtakat még sehova se vittem.

Nem látok az árnyékokban színt itt,

Feketék, hisz pont ilyennek hittem.

Elmém is csak buzdítja a kintit,

Hogy legyen véres, mindegy milyen szinten.

Nem küzdök már, elszállok a szépben,

Véres még az összevagdalt szívem,

Minden percben minden részem tétlen,

Csak a szürke, az eső az én színem.

És mi legyek, ha nem lehetek veled?

Mit csináljak, hogyha jön az este?

Mi legyen, ha falra tapad kezem?

Falra, mire mindig fel vagy festve.

 

Szikla-lélekdarabok

Volt egy elefánt, aki elment meghalni,

Lélektelen tetemét elkezdték felfalni

Keselyűk, keserű sikolyú madarak,

Vére vörösre festette a falakat.

Csontváza mára már föld alatt hever,

Nem kérdez semmit, mert senki se felel,

Visszatér lelke, csak a vérét találja,

Visszaemlékszik a bánatos halálra

Vérét, mivel sziklára szavakat festettek,

Csak ez maradt neki, minden mást elvettek,

Lelke hát ebbe a sziklába szökik,

Tudva, egyszer

 

Rácz Barbara 

szerelem

szerelem az mikor úgy érzed szereted őt

mikor boldogan játszanál mellette tiszta szeretőt

vagy csak lennél a bábja, hadd szeressen mást is

a szerelem ilyen, kifejezések nélküli fázis

szerelem az mikor a szíved többet dobban

mikor néhol már úgy érzed lelked kettérobban

de nem szólsz egy szót sem, elviseled ezt is

még a végén a szemedbe mondja, te vagy a hisztis

szerelem az mikor van kihez bújni éjjel

mikor már a sót összekevered a mézzel

hisz az elméd annyira használhatatlan mellette

bár még így is elhiszed hogy van hatalmad felette

szerelem az mikor azt hiszed nem fogsz sírni

mikor úgy érzed vele mindent ki fogsz bírni

arra gondolsz hogy már csak az tud fájni nagyon

hogy lesz olyan, nem vele fogsz ücsörögni a padon

szerelem az mikor elhiszed hogy az életed mese

mikor minden csilli-villi és csecse-becse

fogadnál rá, hogy soha többé nem fog fájni

csak ezt szeretnéd, vele tovább várni és szállni.

 

önálló-e a szív?

bevallom, szívem fáj

szeretnie ugyan nem muszáj

lehet ő akar szeretni

kétségbeesetten igazit keresni

megtalálni, ölni érte

vele sétálni oda, a fénybe

feküdni vele kint a mezőn

csillagokat nézni a legelőn

piknikezni menni

jóízűen enni

csakis vele lenni

egy két csókot csenni

tán megpihenni vele

olyan mint egy mese

kitalált vidám történet

velem ilyen nem történhet

 

élni

Félni, hogy szívünk megsérül.

Hinni, hogy szép lesz végül.

Tudni, hogy lelkünk elfárad.

Látni, hogy szíved bezártad.

Bonyolult, hogy így kell létezni.

Érzelmeket felváltva érezni.

Boldognak lenni, sokat sírni.

Az életbe’ viszont mindig megbízni.

Ücsörögni, másokkal lenni.

Gondolva, könnyű lesz elmenni.

Szemedbe nézni, érted létezni.

Míg itt vagyok, mindent élvezni.

Majd elmenni csendben.

Vagy maradni fejben.

Elveszni egy lélekben,

S tovább hinni az életben.

 

Fotók: Fábián Gergely