Átkelés – az életmű, amely reflexióra, belső értékelésre hív, s már kirajzolja a megtett utat, a honnan-hova irányát. Az Átkelés pillanatai, mozzanatai, élménnyé vált eseményei, keresései és a megtalált ösvények, utak, révek, kapuk tárulnak fel a szemlélőnek.

Nagy Gábor Munkácsy-díjas festőművész életmű-kiállítása

Szeged, Reök Palota

Az egész Reök Palota egyetlen Nagy Gábor-üzenet, 350 alkotással. A covidos idők miatt 2020 októberétől várják az alkotások a befogadókat, elhúzódó szünettel, s csak most nyílt meg újra a tárlat. Ezalatt a hosszú idő alatt a képek, grafikák, kisplasztikák belakták a palota belső terét, szinte már odatartoznak, otthonosan érzik magukat, s a látogatót is hazaérkezés-élmény fogadja. Így nem csak az alkotások érzik jól magukat a kivételesen szép belső térben, hanem teremről-teremre vándorolva, vissza-vissza fordulva, befogadódva, egyre inkább bevonódva léphet be bárki Nagy Gábor majd fél évszázad alatt született műveinek világába.

Nagy Gábor tárlatvezetésével jártuk be ezt a sajátosan otthonos, tiszta, szeretettel láttatott világot. Az ő gondolatait idézem fel a következőkben.

Az embernek csak néhány, egy pár meghatározó élménye van – s idővel ez tisztul, van, ami elmarad, más fölerősödik. A döntő a gyermekkor: nekem a nagyszüleim s Csongrád. E két élmény kibontása ez az életműkiállítás. A nagyszülők az emberi szeretetre, a kapcsolódásra és szakma, az anyag, a szerszám iránti szeretetre tanítottak meg. Csongrád horizontális osztású világ: ég, föld, víz, gát. S az itt, ebben a térben zajló emberi történetek, pl. az a tiszagáti történet, amikor tanúja voltam, amint egy házaspár biciklin vitt egy szekrényt. Hiszek abban, hogy az élményeknek hihetetlen nagy formateremtő szerepük van, s minél személyesebbek, annál jobb. Az én utam a rajzolás: ahogy a beszéd is a megismerés egy formája, úgy a rajz is, én ezen keresztül közelítem meg a világot. A rajz a legalapvetőbb gondolkodási folyamat számomra, ahogy nagyapámmal is úgy beszélgettünk, hogy közben rajzoltunk is egymásnak.

Átkelés – az életmű, amely reflexióra, belső értékelésre hív, s már kirajzolja a megtett utat, a honnan-hova irányát. Az Átkelés pillanatai, mozzanatai, élménnyé vált eseményei, keresései és a megtalált ösvények, utak, révek, kapuk tárulnak fel a szemlélőnek.

Néhány megtalált fókusz, amely kiviláglik, felfénylik a megtett úton:

1. Elfelejtett portrék. Jegyzetek. Emberek, akik voltak, nyomot hagytak, eltűntek. Arcok, mozdulatok. Beépültek és elő-előbukkannak, váratlanul. Titkosan létezők, elmúltak és jelenvalók. Az egész életmű alapjai, egy kisebb teremben összegyűjtve. Ez a forrás, az alap.
2. Angyalok, szárnyas emberek. Mindennapi munka közben, sötétlő férfialakok, akiknek szárnya van, suta mozdulatú bolond, hatalmas szárnnyal… Az Angyal a szabadság és a felfénylő jelenlét, tisztaság, igaziság alakja, s közben „küldött” is, képviselő, közvetítő. S bárkiben felragyoghat egy pillanatra a jelenléte – ahogy azután hirtelen és nyom nélkül, a találkozás, a megpillantás jóérzésének mentén el is tűnik (mint minden becsületes angyal a Bibliában).
3. Fűkatedrálisok. Egy ásónyomnyi földminta, metszet, rejtettségből feltáruló struktúrák. Az ellentétek: az elvont és a konkrét, az absztrakt és a tárgyiasan olvasható világ határa, találkozása, ütköztetése – „az elvont és a konkrét határmezsgyéjén egyensúlyozva”, a transzcendens jelenléte az anyagi világ (sötét) rétegeiben, annak a meghökkenésével, amit János apostol így fogalmaz: „és az Ige testté lett”.
4. Fűcsapdák, tájcsapdák, angyalcsapdák, csapdák. Tájsebek. Az emberiség történelme és saját tapasztalatunk: „bitang jól tudunk csapdákat állítani”, hamisítani, fenyegetni, fenyegetődni. Tévutaink, önbecsapásaink, együtt, egyénileg, az eredendően ártatlan, szép és igaz természet, a táj (oktalan) megsebzése.
5. Állatok. Lovacska, bárányok. Ők is átkelőben, vagy álldogálva, várakozva, figyelve. Egyedüli imádkozóként egy Úti kápolnánál. Csónakban, kiszolgáltatottan, csoportosan, magányosan. Szomjazva, itatás előtt. Ők is átkelnek, rájuk is hull a fény, vagy eső, finom pásztákban. Védtelenek, ártatlanok, törékenyek.
6. Átlényegülő tárgyak. Felismerhető vagy nem azonosítható régi faelemek, magukkal hozzák a történetüket. Hogyan kapcsolódik egyik anyag a másikhoz? Fa és fém, fa és fa, fa és festék. „Nagyapám 100 éves árja, amellyel a szíjat varrta, lyukasztotta, nyelén a tű okozta sebek”. A szerszám tisztelete, a munka tisztelete, az egyszerű tárgyak oltárrá válása. Ugyanaz az Átkelés az emberi munka mindennapisága és szakrális mivolta között.

Az egész teremtett világ – emberek, angyalok, állatok, tájak – és az emberi alkotások, „az emberi munka gyümölcse” is – megjelenik a maga konkrét és valóságos, úton lévő, megsebzett és átlényegülő mivoltában. Néha a három dimenzió: ég/menny-föld-alvilág/pokol világosan kirajzolódik, mint az Átjáró (2013) című festményen.  

A kiállítás egésze, mint egy hatalmas középkori szárnyasoltár: felvonultatja és értelmezi a mindenséget, s nem nevet ad minden létezőnek, mint Ádám, hanem időt, teret, figyelmet – tiszteletet és méltóságot – adva jeleníti meg a maga átkelő mivoltában.

Nagy Gábor festőművész egyben révész is, aki ismeri az utat, és vezet másokat is. Beállt Mesternek a keresők-tanítványok számára legfontosabb munkába: biztosan vezet, gondos, figyelmes, szelíd és erős kézzel, ahogy a mezőtúri révészek is irányítják a mai napig a révet – akár naponta százszor is. Ők otthon vannak az átkelés súlyosan fontos ügyében: ismerik az innenső és túlpartot is, a veszélyeket, a lehetőségeket, a vizek mélységét és az ég szeleit, fényeit, viharait. Az útjelző, feltűnő/eltűnő angyalokat.

Ilyenek a révészek.

Ihletett igeként a Bölcsesség Könyve 7,15-21 szavai álljanak itt végül, Nagy Gábor köszöntéseként is.

Adja meg nekem az Isten, hogy bölcsen beszéljek és ahhoz méltóan gondolkodjam, aminek részese lettem! Mert ő irányítja a bölcsességet és vezeti a bölcset. Hiszen a kezében vagyunk mi magunk, a szavaink, egész értelmünk és minden ügyességünk. Mert ő adta nekem a dolgok biztos ismeretét, hogy értsem a világmindenség szerkezetét és az elemek működését, az idők elejét, végét és közepét, a napfordulat változását és az évszakok váltakozását, az év lefolyását és a csillagok állását, az állatok természetét és a vadállatok indulatait, a szellemvilág hatalmát és az emberek gondolkodását, a növények különbségeit és a gyökerek gyógyító erejét.

Mindent megismertem, ami el volt rejtve s ami látható volt; mert a mindeneket művészien alakító bölcsesség megtanított rá.

Így van, így legyen. Amen.

Tornay Krisztina