Rovás Akadémia, Kassa, Kmeť utca 34.
A hiány rutinos túlélő, de a boldogságot még hírből sem ismeri. A hiány hiánya a teljesség, ami ritkán – sokak szerint sohasem – elérhető állapot. A hiány tejtestvére a magány – a másik/mások hiánya. A választás szabad: egyedüli, páros vagy társas legyen a magány. Legyen a hattyú magánya a kacsák tavában, egy törpe számkivetettsége az óriások földjén, a néma megváltó magánya a vakok birodalmában, vagy az a tehetetlen dühös magány, amit a mit sem sejtő választópolgár érez, amikor a tömeg Barabbást kiállt, és a szelíd beszéd egy csapásra hangorkánná fajul.
Engedjék meg, hogy elöljáróban mondjak néhány személyesebb mondatot. Hasonlóra még soha nem vetemedtem, bár már vagy kéttucat Szurcsik-kiállítást nyitottam meg az elmúlt negyedszázadban.
A Mesterrel 38 éve, 1979-ben ismerkedtünk meg, azóta élesen követem művészi pályáját. Akkor még a Képző előkészítőjére járt, és mivel a főiskola fura ura nem nézte jó szemmel az úgynevezett művészdinasztiákat, még kétséges volt, lehet-e a kisebbik Szurcsik fiúból valaha passzussal igazolható művész. Bár nem a festő szakra, de végül sikerült bekerülnie. Először a Főiskola kapujában találkoztunk, majd egy pinceborozóban cseréltünk eszmét, már akkor is főként az egyén és a hatalom viszonyáról és morális alapvetésekről, vagyis azokról a dolgokról, amelyeket akkor mindketten kardinális kérdéseknek tekintettünk, és tekintünk ma is – és attól tartok, ez már így is marad. Ebből a találkozásból nem csupán magánbarátság lett, a megnyitószövegeken kívül is sokszor dolgoztunk együtt. Először 1992-ben nyitottam meg egy kiállítását a Stúdió Galériában, Békeharcbékeharc címmel, mi másról, mint az egyén és a hatalom viszonyáról. Írtam róla többször, több orgánumban, sokszor illusztrálta írásaimat, mint ahogy szövegekkel próbáltam megközelíteni az ő képeit. Például a jellegzetes marcona „szurcsiki arcélek” tudomásom szerint 1986-ban egy általam Amszterdamban szerkesztett kazetta-folyóirat borítóján jelentek meg először. Az idei évben pedig barátságunk egy „újabb mérföldkőhöz” érkezett: megjelent egy közös kötetünk Budapesten, Nyolckéznyolcláb címmel az Ab Ovo kiadó gondozásában, amelynek képanyagát 125 „grafirkát” a Szurcsik mester a kötethez készített mintegy 200 alkotásából válogatta ki. A könyv minden oldalát Szurcsik Józsi „kézműves módon”, oldalról oldalra saját maga tervezte meg. Ennyit mondanék arról, hogyan kerültem ma este ide, a Rovás Galériába, és miért osztom meg néhány olyan kép szöveges lenyomatát, amelyeket a művész itt is látható alkotásai varázsoltak a fejembe.
A kiállítás címe: A hiány természete, de mi is a hiány?
Nemlét; egy személy, tárgy, dolog nem ott léte, ahol lennie kellene; egy esemény, tett, jelenség meg nem történése, holott meg kellene történnie. Rés, űr; egy dolog egységét, összefüggését megszakító, teljességét megcsonkító hézag. Értékbeli fogyatkozás, hiányosság; befejezetlen, nem tökéletes állapot; hiba, gyengeség.
Milyen a hiány természete?
Valljuk be, a hiány nemszeretem állapot. Rajongója kevés akad, legyen az bármelyik válfaja: hiánygazdaság, élelmiszer-, avagy bizalomhiány. A hiány jele a hiányjel, ami kimondottan szomorú írásjel. Groteszk látványt is nyújtana egy mosolygó, boldog hiányjel. A hiány rutinos túlélő, de a boldogságot még hírből sem ismeri. A hiány hiánya a teljesség, ami ritkán – sokak szerint sohasem – elérhető állapot.
A hiány tejtestvére a magány – a másik/mások hiánya. A választás szabad: egyedüli, páros vagy társas legyen a magány. Legyen a hattyú magánya a kacsák tavában, egy törpe számkivetettsége az óriások földjén, a néma megváltó magánya a vakok birodalmában, vagy az a tehetetlen dühös magány, amit a mit sem sejtő választópolgár érez, amikor a tömeg Barabbást kiállt, és a szelíd beszéd egy csapásra hangorkánná fajul. Nem vitás, a Szurcsik képek nememberei otthon vannak mindenféle magányban.
Antihősök állnak nála lecövekelve egy bolond világban, ahol térfelet cserélt a reális és a szürreális, a morális és az amorális, ahol a hősök ingyenkonyhán várnak sorukra, ahol a farkas farkasnak embere, a lélekőrök nem vigyázzák, hanem elveszejtik a lelkeket, ahol a vájtfülűek fülébe forró ólmot öntenek, a lánglelkűek pedig kétségbeesetten a kardjukban dőlnek.
Hiányoznak ebből a világból a hősök, akik maradtak közülük, csökkent értékűek, leárazottak. Megrágta őket a moly, megkurtították, feldarabolták, leszalámizták, elhasználták törlőrongynak őket. Fékezett habzású interakcióikat a külvilággal ma már kizárólag a maguk köré emelt fal hiátusain keresztül bonyolítják.
Hiányzik innen a béke, az egyéniség, a szabadság méltósága. A hatalom vagy valami egyéb kór a lelkekkel együtt felfalta ezeket is. A gyűlöletipar napszámosai önnön diadalíveik alatt masíroznak, saját talapzataikba kapaszkodnak, istenfélét keresnek vakon – felfújhatót, kíméletlent, imádnivalót, fénylő zsíros bőrűt, dagadt nagyhasút. Képzelt démonok ellen valós szörnyeket teremtenek, követik a vad vuduvezért. Panteon kápók integetnek a dísztribünről, csokornyakkendős martalócok. Kopasz verőlegények harcolnak életre-halálra a nagy fésűért.
…és a küzdelem maga
A szakadatlan küzdelem, az visz a sírba minket. A túlélésért meg kell szenvedni. A globális békeindex ma rosszul áll. Boldogok a kíméletlenek. A küzdelemnek megszámlálhatatlan fegyverneme van. Igen, a küzdelem, a küzdők, a küzdés maga, a küzdve küzdj parancsa. Küzd egymással a csíkos és pepita, a trapéz és a kör, az igék és a tárgyak, alanyok és az állítmányok. Bujkálj, tévessz meg, ügyeskedj! A minden áron győzni akarás. Viselkedni? Ennek megfelelően. Holtukiglan, majd holtukban is hisznek halhatatlanságukban. A legyőzött győzők. Figyelmeztess, ijesztgess, tarts fogva! A túlélőmaraton a fináléhoz közeledik. Besúgásverseny zajlik a bűnök fala előtt. A küzdőtér zsúfolásig megtelt, a lelátó üresen kong, csupán néhány bámészkodó belső hajléktalan, a háború perzekutoros tébolyban szenvedő civiljei téblábolnak arrafelé. Az arénában a szeretet nem rúg labdába. Az élet harc, küzdő benne minden férfi és nő. Mindenki mindenki ellen, lincselésre folyvást készen. Kételkedj, tétovázz, óvatoskodj. Az sem igaz, ami igaz. Minden más, mint aminek látszik. Aki hangosan beszél, az hazudik. Aki halkan, az is. Nem fejti meg senki, az igazság és a gazság miért ugyanazokból a betűkből áll. A farok csóválja a kutyát, a magánnyomor közröhej. A veteránotthon homlokzatán lőrések, időtlen idétlenség, hamis próféciák. A törperezervázumban hősfosztás zajlik. Törpenézőpontból csodált törpealternatíva, törpeenergiával táplált törpeerőmű. Légy jóhiszemű, ügyetlenkedj, érezz végtelen szégyent. Egyensúlyozz vagy lógj a kötélen, szendvicsember leszel, nem botlókő a bulváron.
… és a dobozba zártak
Szurcsik emberféléi magányos, reménytelenül önmagukba zárt lények. Eszkimó turistaként idegenül a sivatagban, mélyhűtött érzelmekkel, az olvadás legcsekélyebb esélye nélkül. Hiába vannak dobozba zárva, felesleges a kukucskálóablak, magányosak és kiszolgáltatottak, mint hullámpapír vackában a hajléktalan, védtelenek a védettség szánalmas és hamis tudatával. Befalazva, semmitől sem védő védőruhában, álarcban és papírpajzzsal. Némelyikük lárvaarcán könnyek csorognak, tán épp most döbbentek rá, hogy két hiányjel alkalmi együttlétéből sohasem születhet jelenlét. Önnön totemoszlopaik ők szkafanderükben – statiszták és vendégművészek, beugrók egymás színjátékában, egészen a nagy vasfüggönyig. Érzékeny sérülékeny és nagyon törékeny lények. Egymás és saját áldozataik, és persze nagy álcázók, mert az álcázásnak millió módja van, és a művészet ezek közül mindössze egy.
Császár László
Elhangzott 2017. október 5-én, a Rovás Galériában.
