a Rovás művészeti, kulturális
és művelődési lapja

 
 

FiguratiF Galéria, MaJel Rovás Központ, Kassa, Erzsébet utca 42.

2019. május 2. - 2019. május 23.

Akár a meghívóra nyomtatott neveket olvasva, akár az egyes művészek életrajzát ismerve meglepő, hogy hányféle helyszínt kapcsol össze ez a tárlat. Ezen belül a szobrászok jelenlegi vagy múltbeli Erdély-kötődése láthatóan hangsúlyos. Van, aki nyugat felől, van, aki pedig kelet felől érkezett ide, Kassára.

Kiállítás az Ajkai Grafikai Műhely és a Nemzetközi Bronzöntő és Fafaragó Alkotótábor munkáiból

Kiállító művészek: Magyarországról Bodnár Imre, Bodor Anikó, Csabai Tibor, Deák Németh Mária, Diénes Attila, Diénes Szilárd, Daradics Árpád, Elekes Károly, Fábián László, Ferencz Ernő, Gaál Tamás, Györffy Sándor, Juhos László, Kamper Lajos, Németh Gyula, Nemes László, Pokornyi Attila, Sipos István, Székely János, Szőke György, Tézsla Rebeka Erdélyből Sánta Csaba, Muresan Gheorghe, Ausztriából Ursula Etzlinger-Staff, Koppándi József Szlovákiából Mayer Éva.

A kiállítást Szücs György művészettörténész (Magyar Nemzeti Galéria, Budapest) nyitotta meg:

Kedves Kiállításmegnyitó Közönség!

A kiállítási anyagot szemrevételezve feltűnő, hogy hiányzik a műfajok hierarchiájában – legalábbis a közvélekedés szerint – a máig vezetőnek műfajnak tekintett festészet. A legkülönbözőbb területeken, a művészettörténészeket sem kivéve, gyakorta találkozom fanyalgással, kézlegyintéssel olyankor, amikor csak grafikák vagy csak szobrok kerülnek bemutatásra. Egy konkrét példa: az elmúlt években a Kossuth Kiadó által megjelentetett, magyar klasszikusokat feldolgozó monografikus sorozatban csak festők szerepeltek, miközben azonos szintű grafikai vagy szobrász listát könnyedén össze tudnánk állítani. A kiadó vezetőjének elmondása szerint az előzetes piackutatás azt jelezte, hogy nincs igazán igény rájuk, ahogy fogalmazott: „a magyar közönség még nem érett rá.”

A mostani kassai kiállítás éppen azt bizonyítja, hogy a szikár vonallal, a sík felülettel operáló rajz és sokszorosított grafika mennyire izgalmasan tud párbeszédbe lépni a háromdimenziós szobrokkal, plasztikákkal, térformákkal. Persze, már itt korrigálnom kell magam, hiszen Tézsla Rebeka Möbius szalagja olyan térforma, ami „egyoldalúságával” tüntet. Akik látták – leginkább az itt jelenlévő művészek –, a korábbi ajkai vagy a MaMű Pincében rendezett budapesti válogatást, helyeslően bólogathatnak. Nem műfajokról, hanem gondolkodásmódokról van szó: azt tapasztaljuk, hogy a festészettel nem leterhelt anyag alkalmanként sokkal tisztábban, koncentráltabban képes közvetíteni a tényleges művészi problematikát, az alkotókat foglalkoztató kérdésfelvetéseket, a lehetséges válaszokat. Csak példaként: egy-egy borzolt felület mindkét technika esetében inspiráló, Deák Németh Mária Párhuzamos világok című lapja szinte követeli magának Koppándi József Életcsíra a pusztulásban című művének a közelségét. Juhos László Rácsállapot szobrának árnyékvetülete grafikai hatást eredményez, Sipos István munkáinak viszont plasztikai változata is elképzelhető lenne.

Akár a meghívóra nyomtatott neveket olvasva, akár az egyes művészek életrajzát ismerve meglepő, hogy hányféle helyszínt kapcsol össze ez a tárlat. Ezen belül a szobrászok jelenlegi vagy múltbeli Erdély-kötődése láthatóan hangsúlyos. Van, aki nyugat felől, van, aki pedig kelet felől – mint Sánta Csaba vagy Muresan Gheorghe – érkezett ide, Kassára. Eleve a Magyarpolány–Ajka–Budapest–Kassa pillérek adják a szellemi találkozó fő támasztékait. A hídépítésben, azt hiszem, leginkább Diénes Attilát illeti a köszönet. A kiállítás helyszíne és a megnyitó tehát térben és időben egy olyan sűrűsödést eredményez, ahol lehetőség nyílik a művek között új dinamizmusok, friss összefüggések felfedezésére, amelyhez természetesen a közönség aktív hozzájárulása szükséges. Ezért javaslatom szerint a kiállítás képletes emblémája Pokorny Attilától ne a Bábel tornya, hanem helyette az Összetartás legyen.

rovart