a Rovás művészeti, kulturális
és művelődési lapja

 
 

FiguratiF Galéria, MaJel Rovás Központ, Kassa, Erzsébet utca 42.

Makai Imrét akár rejtőzködő festőnek is nevezhetnénk, mert természetes szerénységénél, sőt bátortalanságánál fogva soha sem helyezi magát előtérbe. Ezt tetézi még a vidékiség is, ami a jelentősebb művészeti fórumokon való megjelenésnek mindig, minden korban komoly akadálya volt. 

Makai Imrét akár rejtőzködő festőnek is nevezhetnénk, mert természetes szerénységénél, sőt bátortalanságánál fogva soha sem helyezi magát előtérbe. Ezt tetézi még a vidékiség is, ami a jelentősebb művészeti fórumokon való megjelenésnek mindig, minden korban komoly akadálya volt. Ezért is öröm, hogy most ezzel az egyéni kiállításával átlépi az országhatárt is, igaz, pályafutása alatt nem először, és lehetőséget ad Kassa városának is, hogy megismerje a munkásságát reprezentáló tárlat anyagát, művészi világát. Munkái egyszerre mozgalmasak és egyensúlyra törekvők, miközben átsejlik a finom, lírai hangulat.

Festésmódja egyáltalán nem nevezhető hagyományosnak, erősen látszanak azok a hatások, amelyek alatt művészi világa formálódott, miközben mégis elsősorban az egyéni hangvétel jellemző.

A kompozícióban felhasznált elemek általában megtöltik a teret, és képes mindig többet sejtetni az egyszerű látványnál.

Ahogyan a képekből is láthatjuk, a művészt foglalkoztatja a múlt, ez címeiben is tükröződik, a képformálás is, a töredékesség, elmosódottság érzékelteti az idő múlását. Motívumait környezetéből emeli a képeibe, és fantáziája révén elevenséggel telíti figuráit (pl. az Őseink nyomán című képének ló alakjai esetében).

Tájai, városképei meseszerűek. A narratíva is a mesékből, az elmúlt idő történéseiből merít (Mesevilág, Jelenés, Bicikliző angyal), s a nézőnek a képzelőerejére kell hagyatkoznia, hogy a képi elemeket a fő cselekvésre vonatkoztatva tudja értelmezni a történetet (pl. A kútnál). Itt azonban nincsenek bonyolult és sűrített gesztusrendszerek és mozgásformulák, mint a klasszikus festészet narratív vonulataiban, és sokkal több teret hagy a befogadó képzeletének. Tehát inkább csak felkelti, elindítja a történetet (pl. A kútnál). Helyette fokozatosan belép az absztrakcióra és a pontosításra való igény, miközben némely képe a szabad, sőt – mondhatni – csapongó, játékos ecsetmozgástól rendkívül mozgalmassá, dinamikussá válik (Fényözön, Koltón).

Általában is a bátor színhasználat jellemzi, és képes az élénk, rikító rózsaszínjeinek elfogadását elérni a szemlélőben – valahogy mindig megtalálva a színek közötti nagyon kényes egyensúlyt, gyakran a kontrasztok hangsúlyozásának hiánya ellenére (Mesél a múlt). Máskor viszont éppen a kontrasztokra építi fel a kompozíciót (Útkeresők).

A meleg és hideg színek hatásos elegyítését látjuk a nagybányai impresszionistákat is megidéző Parkban c. művén, és úgy tűnik, a chagalli impressziók sem hagyták érintetlenül (Az én városom, Mesevilág).

A 2010-es évektől színhangot vált, és elindul egy absztraktabb megközelítés irányába (Harmónia, Délibáb). Alakjai szabadabban formáltak, nem engedi gúzsba kötni magát a konvenciók által. Az utóbbi időben pedig visszatér a kezdeti, alföldies festészet visszafogottabb színvilága felé. Színválasztása érettebbé, tudatosabbá válik, mondhatni, e téren önmérsékletet tanúsít, ez jól látható volt az idén nyáron a hajdúböszörményi művésztelepen készített alkotásai esetében. Mégsem mondhatjuk, hogy visszafordulás ez az úton! Nem az! Inkább letisztultabb, átgondoltabb alkalmazása a korábbi tapasztalatoknak, arra késztetve a befogadót is, hogy a tartalmi sajátosságokba és a tartalmon túli, mögöttes, érzelmi, misztikus, elvontabb tartományokba is próbáljon behatolni. Az alkotó sajátos, egyéni világába tehát.

Láng Eszter