Földi Péter finisszázsa Debrecenben

A hetvenéves festőművész tiszteletére szervezett tárlaton maga az alkotó vezetett végig. „Azt hiszik talán, hogy én tettem szívességet, hogy idejöttem és beszéltem, pedig Önök tettek nekem szívességet, mert lehetővé tették, hogy végignézzek az életutamon. Gyónás volt ez valahol… nem tudom, föl tudnak-e menteni. Én köszönöm!”

Már a megnyitón elhangzott, hogy „megint szembesülnöm kell magammal”. A kiállított képek önmagukban és együtt, egymást erősítve-kérdezve meghívtak erre a reflexióra, a művész szavai – helyesebb talán vallomást mondani ezen az úton vezettek-segítettek tovább. Megpróbálom megosztani – azzal a mozdulattal, ahogy kaptam és azzal a szabadsággal, hogy: „kérem, nyugodtan menjenek ki, mikor nem látom, hiszen talán sok is ez, meg talán unják is - elnézést kérek és köszönöm!”

A fanyűvők felesége… „Nálunk szokás a nyírfaágakból seprűket kötni, amivel majd a havat elseperjük… egy egykori tanítványom, ma már fiatalasszony, szemem előtt mászott fel egy kis nyírfára, s hogy meg tudjon maradni rajta, erősen rácsimpaszkodott…” Az alak szorosan öleli a kicsi, súlya alatt ingó fát, s ez felidézi, hogy ő is ölelve volt, a fa tövében ott a férfi. Az asszony kezében a levágott nyírfa ágacskák, lábai alatt ezeknek csonkjai. Életfa ez, az asszonnyal, akinek alakjában, létében az áldozathozatal mindig jelen van.

A Földemlék/Harmadnapon című képpel kezdtük: az MMA ülésén Makovecz Imrétől hallott szavak ihletében született az ötlet: mi történhetett azalatt a három nap alatt, amíg Jézus feltámadása előtt „szálla alá poklokra”? A lilás barnás alapszín a földalatti világ sötétsége, s ott egy csapdába esett vajúdó nyúl – Földi kedves fületlen/ lapulófülű jószágainak egyike – vergődik. Ez a pokol, s a születőt felfalni készülő száj – ami az Apokalipszisben a Fiút szülő Asszonyra leselkedő Sárkányt idézheti , a sötétrózsaszínek tüzes parázslása, a szemlélő részvétlenség, amely maga is lyukba hullva szorong – s az egész reménytelen körbezártsága. A menekülés képtelensége ismétlődik a másik oldalon, egy arc, szemei befelé vagy sehova sem néznek, mert sehonnan nem jön segítség. Vagy mégis, egy Szentlélek-madár-kéz, amely odasimul, emel. Egyedül nem megy, saját erőből nem tud megtörténni a feltámadás. A körív alsó részén egy harapásra nyíló száj látszik. S ugyanez az arc a kör felett jelenik meg, immár visszanézve a Pokolra, azon kívül, azon felül, megszabadulva, harmadnapon feltámadva. A csapda hosszanti függőleges íve az életfa/keresztfa motívum felsejlése is.

A Hangyaboly című kép egy erdélyi kiránduláson látott, esővíztől kimosott, belső szerkezetét feltáró boly látványát őrzi. A hangyák arca közelről riasztóan falánk, ahogy az éhes harkályé is. A bolyon belül lévők és kívülre szorultak, a különböző karakterek, a több képen – itt is - feltűnő állati ürülék felbomlása, a sarjadó növényke, s a hangyatojásokat zsákmányoló harkály, aki maga is éhes, nem gonosz, s a magára maradó királynő az egykori boly mélyén – mind-mind akár aktuál politikailag, akár általános, emberi tapasztalatokkal összekapcsolható módon ismerős. A képen a sok-sok hangyának összesen csak három lába látható – hiszen annyi van nekik, hogy fárasztó lenne mindet megfesteni….

Pacsirtaének – egy éppen kikelő kígyófiókás fészek látomása. A kígyók egymás torkát harapják, s a legfelső kígyószájban egy pacsirta tűnik fel és el. De eltűnése előtt, kígyóharapástól szorongatva felfelé figyel, Istenhez kapcsolódik. S a mennyei Atya a pacsirtanyelvet érti… Ahogy a szemlélők közül is egy beszéli ezt a nyelvet.

Az utolsó kút Kercsegalján egy National Geographic kép nyomán született, amelyen a gémeskút-szerű építmény élőfákon nyugodott. Az egyik ágason látszik is egy-két levélke, a másik már meghalt. S habár a kútágas fordított állású, lefelé álló keresztet idéz, életfa-idézése egyértelmű. A kútban – a művész számára is váratlanul és kissé hihetetlenül felsejlett emberarcból a Megváltó arca lett, s a vizet ivó asszonyalak így egyszerre idézi a szamariai asszony történetét és az élő vízből ivó embert, asszonyt. A szent történet jeleként egy Isten Báránya is odakocorodik a kúthoz, s a szokott szemlélő is, madáralakban. A tiszta fehér háttér talán erősíti-térbe hozza a kútnál történő találkozást.

A kakukkfióka fészke holdárnyékban – a különös cím egy régi sláger szavait idézi, a kép témája az élni akaró kakukkfióka, aki kitúrja a fészekből mindazt, amit a hátát megérinti – tojást, fiókát. Az egyik fióka próbál visszakapaszkodni, más madarak kívülről szemlélik a történést. A kidobott fiókák kívül, halálra vártan jelennek meg. Egy kis, rózsaszín holdalak és annak árnyéka Mike Oldfield: Moonlight Shadow dalát idézi: Carried away by a moonlight shadow… Eredetileg szép, nagy vörös kép volt, de a vörös lassan visszahúzódott, eltűnt…

Az Én Istenem, én Istenem című képet egy barátja felkérésére festette Földi Péter, egy egykori kápolnából átalakított galéria megnyitásra. Végül soha nem adta el, mert édesanyjának nagyon fontossá vált: „ezelőtt a kép előtt tudok imádkozni.” Az ihletet az öltöztetett erdélyi keresztek adták, s egy konkrét kép, ahol a keresztet kacsaürülék vette körül. A kép festése közben a halott Jézus életre kelt: ujjai felfelé görbültek. A felfelé tekintő arc és a kép címében is idézett felkiáltás az Atya keresése: ő, ha akarja, megkímélhette volna a fájdalomtól a Fiát. De ha az áldozatvállalásnak értelme van, mindenféle emberi áldozatnak, nem lehet a fájdalomtól menekülni. Isten számonkérése belefér, de a küldetést mindenféle élethelyzetben hitelesen megélni, a dolgodat elvégezni, átmenteni az emberiséget… akkor nem ok nélkül voltunk a világon. „Ezt festettem és úgy gondoltam, kicsit okosabb lettem.”

Az üstökös – világégés, utolsó idők, pusztulás… és a szurikáták: anya, talán az apa, gyerekek, szemlélők. „Ha a létezés megrendül, összedől- szoptatni akkor is kell…”. Az anya egyik mozdulata óv, a másik hárít, távol tart, ambivalens. A kölykök, bár van elegendő hely, mégis egymásnak feszülnek, talán ez is törvényszerű…

Vigyázómadár a túlfolyónál – az erdélyi Vajdahunyad melletti mangánbányát és a zagy tározására szolgáló tavat idézi a mangánibolya-zöldföld víztükör, körülötte madarakkal. Az őrmadár alakja hosszú évek múlva került a képre: elrontva állott a falnál és kisebb képek támaszkodtak neki, míg egyszerre csak ott maradt pőrén és ekkor került rá a madár-alak. A víz mérgező, s mellette ott költ az anyamadár, éppen kikel egy fióka. A madár óv, az ember csodálkozik: milyen szép, rózsaszín ez… élj te ebben a rózsaszínben! bele lehet halni.

Somosi Betlehem. Sokáig, talán négy évig is készült a kép, s végül „olyan volt, mintha kívülről kaptam volna segítséget, Ő akarta, hogy sikerüljön. Ez is olyan kép, ami tetszett anyukámnak. Az otthoni betlehemezések emléke, egy gyermekkori szabadtéri istálló, benne a fejőszék, amire ráültettem Máriát. Az arca édesanyám esküvői képére emlékeztet, s sikerült a ruhája drapériáját is jól megfesteni... Mögötte ott az életfa-motívum s felsorakoztattam a motívumokat, a királyok kicsit összementek.”

Kútbanézők. Ez az utolsó kép és talán nem is véletlen. A kút eredetileg egy mesterséges víztározó volt, szivattyúval, rajta a szerelékek emléke, ami itt úgy tűnik, mintha kereszt volna.

„Nagyanyámmal nézek le a vízre, az ő arca fölöttem és én alatta. Ez a kép kétszer is meghalt, teljesen elvesztettem. Lakkozás után a csillogás ölte meg, elviselhetetlen lett, kétségbeesésből alakítottam át. Lesmirgliztem: ettől lett ilyen furcsa reves felület. Tkp. egy gödör ez, egy keresztrúddal. Pléh vályú, hulladék. S érezhető benne a mélység.

Ha elvisznek valamit, ezt a mélységet vigyék el, ennek a mélységnek higgyenek, hogy van értelme. nem a látszatról szól. S én a maguk ürügyén is kútba néztem, hogy miről szólt az életem, volt-e érvényes tapasztalata.”

„Azt hiszik talán, hogy én tettem szívességet, hogy idejöttem és beszéltem, pedig Önök tettek nekem szívességet, mert lehetővé tették, hogy végignézzek az életutamon. Gyónás volt ez valahol… nem tudom, föl tudnak-e menteni. Én köszönöm!”

Tornay Krisztina