Az ötvenes-hatvanas években a Gadányival rokon kutató-szellemű művészet föld alá került. Az egymást követő generációk nem vagy rendkívül nehézkesen ismerhették meg egymást. Ez fokozta a szellemi izoláltságot.
Már a cím is jelzi, hogy nem egy Gadányi Jenő művészetét taglaló tanulmányt fognak hallani, hanem egy festő személyes visszaemlékezését, melynek alapját élmények, töprengések, párhuzam teremtések és egy a 60-as évek közepén (pontosan 1964-ben) írt szakdolgozat jelenti. Címe: „A magyar konstruktivizmus és Gadányi Jenő művészete.”
Az első rácsodálkozásom 1957-ben volt, amikor Gadányinak az Ernst Múzeumban volt tárlata, a második, a döntő, 1963-ban, amikor Gadányi a Magyar Nemzeti Galériában állított ki, amely arra késztetett, hogy szakdolgozatom témájául válasszam.
Ezek a rácsodálkozások be voltak ágyazva a korba és saját életembe. Meghatározó élmény volt és számos töprengés elindítója bennem mindkét esemény. Ekkor már ismertem Kassák Lajost, akivel személyes kapcsolatba az ötvenes évek végén kerültem – pontosan 1959-ben – az ún. „összeÁLLÍTás” kapcsán. Ez az „újság”, amely időnként elérte a hihetetlenül komoly 12-es példány-számot is – ami ma már különösen humoros, de az elvtársak ezt sem tűrték, – szellemében abból az éhségből született, mely elzártságunk következtében egyre erőteljesebbé vált. Erre az újságra majd később visszatérek.
Az elzártság egy központi akarat következménye volt a kommunizmus építésének velejárójaként. Hermetikus zártság nincs. Egy olyan destruktív társadalomban is, mely a 40-es évek végén ránk szakadt, akadtak olyanok, akik kitűnő intellektusuk, művészi tehetségük ellenére elmentek hajószakácsnak, vagy epret árultak a szentendrei piacon, segédmunkásnak egy gumigyárba, vagy raktárosnak, de nem hódoltak be gátlástalanul. Szellemi függetlenségüket védték és ugyan szűk körben, de ezt sugározták maguk körül. Nem a „más is kurva, nemcsak én” önfelmentő, közhelyszerű világlátás megtestesítői voltak. Ez a réteg elenyésző kisebbség volt, de ők voltak az élhető élet csirájának hordozói. Kassák is ilyen volt, de környezetemben több ember, apámat és barátait is beleértve.
Gadányival személyesen soha nem találkoztam. Feleségével és munkáival, többször. A rácsodálkozás munkájára és lényére a kiállításain történt, majd – szakdolgozatomat írva, felesége és Körner Éva segítő jóakaratát élvezve – visszatérően a műtermében. Mi volt az, ami elsősorban megragadott művészetében, annyira, hogy kiállításán úgy éreztem ez az az ember, ez az a festő, akit mesteremnek szívesen elfogadnék?
Elsősorban képei rendjéből sugárzó világlátás. Az a generáció, amihez tartozom, 1956 generációja. A szabadság élménye és a vágy a szabadság után alapélmény volt – de egy kérlelhetetlen rend destruktív élménye úgyszintén.
Úgy éreztem Gadányi képeiből a lobogás és az intellektuális fegyelem küzdelme árad. Az a rend, ami képeiben megszületik, nem csontváz, kényszerzubbony, hanem a sugárzóvá tett anyag lényével átitatott életereje. Egy küzdelmes élet belső szabadságának rendje. Ernst Múzeumbeli kiállítását követte a kor társadalmának jutalma: az elbocsájtás tanári állásából, az Iparművészeti Főiskoláról. De ez művészileg nem törte össze. A belső szabadság apró őrtüzei az 50-es évek legsötétebb időszakaiban is, izoláltan ugyan, de tovább lobogtak. Gadányi műtermében is.
Erre volt szükségünk fiatalabbaknak és idősebbeknek egyaránt: a belső szabadság lehetőségének az erősítésére. Ezt az igényt sugározta számomra Gadányi rendje. Nem formailag akartam követni Gadányi Jenőt, hanem megélni ezt a belső szabadságot, és teremtés erejével látható valósággá tenni.
Azért, hogy ez a rácsodálkozás elhelyezhetőbb legyen életemben, ki kell térni egy akkor (50-es évek vége-60-as évek eleje) már visszaszoruló, már-már el-elhaló, szálra, mely festői előéletemben éveken keresztül egyik meghatározó kapcsolat volt.
Ezt a szálat döntően egy festő jelentette, aki Hollósy tanítvány volt, s később Csontvárynak barátja, sok tekintetben tanítványa, szellemiségének őrzője. Éveken keresztül jártam Zajti Ferenc Aréna úti (később Dózsa György út lett) műtermébe. nem elsősorban festői nagysága ragadott magával, hanem a feladat-vállalás teljes embert követelő elszántsága. Zajti jóvoltából gyerekként magyar és indiai népmesék között nőttem fel – s kamasz ifjúként csodálkoztam rá a keleti filozófiákra, s közben szívtam fel Zajtitól, Idrányi bácsitól a restaurátortól, a mesterségbeli tudás apró titkait. A felszabadult maszatolástól – XVII. századi németalföldi mesterek tájainak másolásáig, és festék kémiáig sok minden belefért ezekbe a délutánokba. Zajti is festett tájat Hollósy, s részben Nagybánya szellemében. Még régebben, Kassáról való kitelepítésünket megelőző években Csordák Lajos. Mednyánszky László tájai. Jakoby Gyula, Kolinászi képei vettek körül anyai nagyapám szepsi házában is, szecessziós bútorok között, és élvezettel és gyermeki érdeklődéssel néztem e festményeket, mint Hollandiában töltött (szintén gyerekkori) évem alatt azokat a tájképeket, amelyekkel Minie van der Horst, hollandiai családom festőnek tanuló lánya Driebergenben, Utrechtben, Hágában megismertetett.
De mennyivel mások voltak azok a tájak amelyekre rácsodálkoztam Gadányi Jenő kiállításain. A lovak, az asszonyok mellett Gadányi motívum világának, tematikájának meghatározó elemei voltak a tájak. Különösen békásmegyeri időszakában, amikor szinte kolostori magányában művészete kiteljesedett. Ezt a magányt oldotta Kassák Lajoshoz fűződött barátságának kiteljesedése. A békásmegyeri időszak művészetének talán legkiemelkedőbb időszaka.
Gadányi tájait konvencionális értelemben talán nem is nevezhetjük tájaknak. A természetnek Gadányis átírása ez a képivilág. Ez az értelmezés teszi lehetővé, hogy az egyedi létezés, a gyümölcsfák, tüskék, kórók, bozótok mögött felfedezze a formák tovább alakításával a lényegi kohéziót, s feltárja köztük a rend harmóniáját, és ezáltal képein vizuális valósággá váljon egy sajátosan mai szellemi világrend.
Gadányi írja a következőket:
„Magam is mindig szerettem, csodáltam és tanulmányoztam a természetet, de mint festő, azért óvakodtam tőle sokáig, mert felszínének rengeteg optikai véletlenen forduló, káprázatos gazdagságával nemcsak gyönyörködtetett, de el is kábított és zavarba ejtett. Akkor eszméltem rá, hogy először is a képszerűség alapvető tényezőit … kell tisztáznom … kerülő úton, fáradságosan jutottam el ahhoz a meglátáshoz, mely a természeti jelenségek felszíne alól a nemcsak érzékeinkhez, de lelkünkhöz és értelmünkhöz szóló lényeget kívánja kihámozni és formába önteni.”
Sokszor visszatér írásaiban arra a szoros kapcsolatra, mely a természethez fűzi. De erről a viszonyról a XX. század második felében élő ember szellemiségével vall: annak az embernek a szellemiségével, aki mélyen átélte a századközép társadalmi, történelmi kataklizmáit, s ugyanakkor a tudományok specializálódásával és példátlan arányú fejlődésével együtt, s ennek következtében a dolgok, jelenségek kényszerű átértékelésével világképe kozmikussá tágult. Az újszerű, pár évtizeddel ezelőtt még egymást kizárónak látszó összefüggések feltárása magának az életérzésnek is nagymérvű átalakításával járt.
Hogy az emberiség valóban új érába lépett, az a köztudatban csupán a második világháború, Hirosima, a világrészek gyökeres társadalmi, strukturális átalakulása stb. után kezdett tudatosodni. A művészek az átalakulás előszelét már jóval előbb érezték. Lényegileg ez a folyamat indította meg a századelő művészeti forradalmait, melyeknek kiterebélyesedése: az új, sokrétű, a természethez más szemszögből közeledő szellemiség kialakulása, a századközépre – a gáncsok ellenére – egyre teljesebben realizálódott.
Ez az átalakult, kibővült, bonyolultabb és egyben hajlékonyabb világkép nyert igen magas kvalitatív kifejezést Gadányi piktúrájában. Gadányi Jenő a II. Világháborút követő időszak egyik legfontosabb művészeti csoportosulásának az Európai Iskolának is tagja volt. Az Európai Iskola alapítóinak egyik meghatározó gondolata a következő: "Európa s a régi európai eszmény romokban hever... Az új Európa csak Nyugat és Kelet szintéziséből épülhet fel... Meg kell teremtenünk az élő európai iskolát, amely megfogalmazza az élet, ember, közösség új kapcsolatát!"
Az új Európa csak nyugat és kelet szintéziséből épülhet fel. Ezt az alapelvet képviselte magas szinten Gadányi Jenő festészete is, egy sötét korszakban.
Induló festő korában, a Szinyei Társaság ösztöndíja lehetővé tette, hogy Párizsban töltsön hosszabb időt. Az 1900-as évek első évtizedei a francia főváros művészekre gyakorolt évszázados mítikus vonzásának csúcsidőszaka volt. Gadányi nyitott volt az új kezdeményezésekre, de hiányzott belőle minden szolgalelkűség. Ahogy maga írja „minden vágyam belső világom konstruktív felépítése és kifejezése volt.” Párizs szellemi kohója csak felhevítette, de nem olvasztotta öntőformáiba. Az izmusok felfogását gazdagították, de belső iránytűje megóvta attól, hogy epigonná zülljön, s kiteljesedő világlátása, szemléletének eredetisége hozzájárult ahhoz, hogy vizuális világunkat maradandó értékekkel gazdagítsa. Belső iránytűje által vezérelve már ifjú korában azt az elvet képviselte, amit küzdelmes művészi pályáján végig követett, amit az Európai Iskola ideológusai alapelvként rögzítettek: nem az elvtelen, szolgalelkű behódolás a feladat, hanem kelet és nyugat szintézisének elősegítése.
Az ötvenes-hatvanas években a Gadányival rokon kutató-szellemű művészet föld alá került. Az egymást követő generációk nem vagy rendkívül nehézkesen ismerhették meg egymást. Ez fokozta a szellemi izoláltságot. A szocialista-realizmus torzító egyeduralma fojtogató volt. A kultúrpolitika hivatalos képviselőinek figyelme még az olyan kezdeményezésekre, mint az előadás elején említett „összeÁLLÍTás” is hisztérikusan durva volt. Ennek az írógéppel néhány példányszámban sokszorosított avantgárd szelleműnek tekintett „újságnak” – mely szellemében korántsem volt jelentéktelen, hiszen olyan cikkek jelenhettek meg benne, mint a konstruktivizmus szellemét taglaló írás, vagy „A lírai absztrakció Aristotelestől Mathieu-ig”, és hasonlók, de hatósugara minimális volt már a kopírpapírral való sokszorosítása miatt is – tehát ennek az újságnak alig nevezhető kiadványnak is az összeállítása és terjesztése főbenjáró bűnnek számított. Következménye Schubert Ernő, az Iparművészeti Főiskola akkori párttitkára követelése szerint, az ország összes egyetemeiről és főiskoláiról való kizárás lehetett. Arról a főiskoláról, ahol jó tíz évvel azelőtt Gadányi Jenő is tanított. Ha nincsenek olyan tanárok, mint Z.Gács György vagy Jakuba János ez lett volna az én sorsom is – mivel ezeknek a kiadványoknak szerkesztője én voltam.
Évtizedekkel később, amikor az Iparművészeti Főiskolán Kárpáti Andrea és Köves Szilvia Juveniliák címen kiállítást és könyvet szerkesztett, amelyben kortárs magyar képzőművészek, (Bak Imre, Barabás Márton, Csáji Attila, Keserű Ilona, Lantos Ferenc, Schéner Mihály, Sinkó István, Szabados Árpád és Szirtes János) gyermek és ifjúkori munkáit állították ki és velük-velünk készített riportokat közöltek – az „összeÁLLÍTás” néhány még felelhető darabjáról is fénymásolatot készítettek, mint a kor egyik különösen jellemző „underground” termékéről. Ezzel a kiadvánnyal kerestem fel Kassák Lajost, s kapcsolatunk ezzel indult meg. Az Európai Iskola néhány tagját a kiadvány kapcsán ismertem meg, mint Mezei Árpádot is, aki később egyik jelentős kiállításomat – melyen az Üzeneteket-Jelrácsokat mutattam be – is megnyitotta, vagy Gyarmathy Tihamért, akivel kitűnő szervezői munka kapcsolat és barátság alakult ki. Schubert Ernő is tagja volt az Európai Iskolának, sőt egykor Kassák Munka körének, de míg Gadányit félresodorták, magányosságba kényszerítették, Schubert hajdani avantgárd múltja ellenére a hatalom egyik elkötelezett kiszolgálójává vált.
Még egyetlen dologra szeretnék utalni Gadányival és az Európai Iskolával kapcsolatban: Vajda Lajos elementáris erejű művészete, akire joggal hivatkoznak vissza az alapítók, mint egy alapgondolat megtestesítőjére, valóban nyugat és kelet művészetének a szintézisét sugározta. Az Európai Iskola tagjait még nem fogta görcsbe a lemaradás komplexus, mint a későbbi un. neo-avantgárd generációk jó néhány tagját. A neo-avantgárdban kifejtett tevékenység értékei mellett, ez a görcs komoly értékrendi torzulást is eredményezett. Ennek a torzulásnak az egész kortárs magyar művészet feldolgozása és bemutatása a kiszolgáltatottja. Ennek egyik legsiralmasabb megnyilvánulása a Magyar Nemzeti Galéria kortárs művészetet bemutató „Lépésváltás” c. állandónak szánt kiállítása. Annak a Nemzeti Galériának, mely az állandó kiállítások sokrétűen átgondolt tálalásán túl, kitűnő ideiglenes kiállítások sorával, mint pl. „Nagybánya művészeté”-nek vagy „Erdély magyar művészeté”-nek a komolyan átgondolt megszervezésével a helyi értékek bemutatását méltóan teljesítette. Ez a kiállítás nem öregbítette a Nemzeti Galéria hírnevét. A lemaradás komplexus görcsével terhelt rendezés az utolsó fél évszázad magyar művészetének sokszínűségét képtelen visszaadni, értékeit, történetiségét hitelesen bemutatni. Az hogy ez tájékozatlanságból, tudatlanságból, értelmezési szubjektívizmusból vagy másból fakad, kétségtelenül nem mellékes. A kiállításról egyébként hamar kiderült, hogy ez a válogatás messze nem lehet állandó, s joggal került kritikák kereszttüzébe. Ez a szemléleti torzulás nem pusztán ennek a kiállításnak a hibája, ennek az értékrendi torzulásnak a megtárgyalása egy külön konferenciát igényelne. Sok egyéb mellett, melyre most nem térhetek ki, a kiállítás-rendezés koncepciójának egyik komoly hiányossága pont az Európai Iskolához kapcsolódik. Célját: a kelet és nyugat szintézisével kapcsolatos kezdeményezés igényét, – mely máig aktuális, s melyet brutálisan szakított meg a negyvenes évek végén kezdődő s az ötvenes években eluralkodó diktatórikus rendszerváltás – , meg sem említi. Képviselőinek, mint Gadányi Jenőnek, az elszigetelése, a föld alá kényszerítése, ha nem is lehetetlenítette el a gondolat további kifejtését, de az organikus kapcsolódást rendkívül megnehezítette. A hajdani fiatalember Gadányi Jenőre való rácsodálkozásában az organikus kapcsolódás igénye is benne rejlett.
A helyi értékek megbecsülésének, amivel a mi kultúránk járult hozzá a világ kultúrájához, egyik meggyőző példája ez a konferencia és Gadányi Jenő művészete.
Köszönöm türelmüket, hogy ezt az előadást, „egy hajdani fiatalember rácsodálkozását ” az Európai Iskola egyik kiemelkedő festőjére, meghallgatták.
Csáji Attila
/Az előadás a Gadányi Jenő konferencián hangzott el az esztergomi Vármúzeumban, 2016. november 11-én/