Húsz évvel ezelőtt, 2002. november 11-én halt meg tragikus hirtelenséggel Roskoványi István kassai festőművész. Roskoványit november 4-én a saját házának szomszédságában a lépcsőkön eszméletlen állapotban találták. Súlyos fejsérüléssel szállították kórházba. Az orvosok egy héten át küzdöttek az életéért, de a kómából már nem tért magához.

1971 őszén Kassán, a Fábry Zoltán Ifjúsági Klubban találkoztam Roskoványi Istvánnal először. Mindenkit meglepett akkor – de leginkább Szíj Rezső művészettörténészt és a fiatal költőt, Lezsák Sándort, akik Magyarországról vendégként érkeztek hozzánk –, ugyanis egy friss olajképet hozott be, amin a klub névadójának portréját, a stószi Fábry Zoltánt festette meg. Az olajjal festett portrét a klubnak ajándékozta. Ezt a kép aljára oda is írta.

1973-ban, amikor ő már a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, én pedig újságíró gyakornokként kerültem a fővárosba, egész közeli barátságba kerültem vele. A törzshelyünk a Dunához közel eső Krim kávéház volt, ahol az akkor induló költők közül Tóth Lacival, Varga Imrével, Kulcsár Ferivel, az idősebbek közül Keszelivel és Zs. Nagy Lajossal szinte naponta találkoztunk. Ide a Prágai Képzőművészeti Akadémiáról hazalátogató Dúdor Pista is mindig betért. Mindezek ellenére Pozsonyt sem én, sem Roskoványi István nem tudta igazán megszeretni. Én előbb, ő a tanulmányai befejezése után jött vissza Kassára. Festői életművének javarészét már itt alkotta meg. Szerették őt Kassán. Az 50. születésnapja alkalmából a Jakoby Galériában megrendezett jubileumi kiállítására csaknem ötszázan jöttek el, hogy köszöntsék. Én másnap a kedvenc kassai törzshelyünkön, a Carpanoban ültem le vele, hogy olyanokról kérdezzem, amikről eddig nem beszélgettünk.

A megpróbáltatásokból neked már a gyerekkorodban kijutott, mert –  ha jól tudom –, a szüleidet korán elvesztetted…

Igen, anyámat és apámat is. Az egyiket ötvenháromban, a másikat ötvenhatban. A rokonok, mint forró gesztenyét dobáltak engem egyik kézből a másikba.

A rokonaidnál laktál? Ők tartottak el?

Voltak rokonaim. Laktam náluk is, másoknál is. Tizenöt éves koromtól gyermekotthonban nevelkedtem, aztán javítóintézetbe kerültem. Kiszabadulva onnan különböző emberek próbáltak gondoskodni arról, hol tanuljak, mit tanuljak, de azt senki sem kérdezte meg: akarom-e azt tanulni, vagy nem…

Minek szerettek volna kitaníttatni?

Apám példáját követve – mérnöknek. Apám gépész és villamosmérnök volt. Nekem viszont nem volt kedvem a matematikához, a fizikához. Én egyszerűen festeni, rajzolni szerettem. Én, alkotni akartam. Alkotni! Mindig olyan munkakört akartam magamnak, amely kapcsolatban van a kultúrával. Ezt a hajlamomat talán anyámtól örököltem. Ő zeneszerző volt. Lemezei jelentek meg. Anyám Losoncon született, de először Törökországban volt férjnél. Apám Eperjes mellől származik. Hogy hogyan ismerkedtek meg, azt nem tudom. Keveset tudok róluk.

Tényleg nem volt senki, aki megértett volna?

Volt. Egy aranyos tanítónő – Piki néninek hívtuk. Ő tudta, értette, hogy mit szeretnék. Sajnos, szegény már nem él. Fájdalom, de a rendes nevét nem is tudom. Csak azt, hogy Piki néni. Meg volt aztán egy betűfestő is. Takács Lajosnak hívták. Igen értette a szakmáját, és volt vonzalma a művészetekhez. Rendkívül tisztességes ember volt.

Végül is minek tanultál ki?

Hűtőszekrény-szerelőnek, de nem tudtam ezt a munkát csinálni. Később levelező hallgatóként leérettségiztem a magyar gimnáziumban. Sok helyen dolgoztam. Voltam favágó, dolgoztam a városkertészetben. Ez egészen szép volt! Nyesegettem a parkokban a fákat, virágokat ültettem szerte a városban. Dolgoztam aztán az orvosi fakultáson is.

Ott mit csináltál?

Mindent. Aztán a vágóhíd következett. Ott tanultam meg zsíros húst enni!

Közben azért festettél is?

Igen, igen – no, de akkor még naiv elképzeléseim voltak. Azt hittem, hogy kimegyek a Csermely-völgybe, elkezdek festeni – és jönnek majd képet vásárolni tőlem. Hát, ez nem egészen így alakult...

Kassa gazdag képzőművészeti hagyományokkal rendelkezik. Krón Jenő, Kővári Szilárd, Csordák Lajos, Jaszush Antal, Jakoby Gyula – mind-mind olyan nevek, akik jelentős életművet alkottak. Érzel-e szellemi rokonságot velük?

Az első képzőművészeti élményeimet a kassai festőknek köszönhetem. Ha nem szeretném Kassát, akkor is csak azt mondhatnám, hogy itt európai mércével mérhető festők alkottak.

 

A főiskola után, mikor életed nehezebb szakasza lezárult, a kibontakozást Kassa adta meg. Mennyire tartod ezt természetesnek?

Senki sem akart itt engem, de eljöttem ide, mert itt vagyok otthon.

Felmerült más alternatíva is?

Szóba jött, hogy maradjunk Pozsonyban, de én nem akartam.

Itt Kassán viszont felhagytál a tájképek festésével, és áttértél a figurális alkotásokra. Meg kell, hogy mondjam, a nonfiguratív tájaid meglehetősen izgalmas, egyedi alkotások voltak, szinte kár, hogy nem sokáig művelted ezek festését…

Én az életből merítem a témáimat. Itt Kassán az architektúra mellett az emberek voltak és vannak rám a legnagyobb hatással. De nem vagyok szent ember. Iszom, dáridózom, meg mifene – de ebből az egészből mégis mindig tudok valamit meríteni, és számomra ez a legfontosabb! Én élek. Még! Szeretem az életet. Ebből választom azt, amit képpé csinálok.

Kell-e esetleg még valami más is neked az alkotáshoz?

Mikor már festek, akkor a komolyzene! E nélkül nem is tudok dolgozni. De olykor más is. Nekem például fantasztikus jó érzés, hogy most veled itt beszélgethetek. A múltkor egy régi ismerősömmel találkoztam az utcán, és Rákócziról társalogtunk. Az is jó érzés volt! Ezek a dolgok nekem is fontosak, hívnak vissza. Nézd, az embernek vannak olyan nagyon kedves pillanatai is, amikre emlékszik, amik aztán képileg is kikívánkoznak belőlem. A probléma nem is itt van. Ezekhez a bennem kódolt emlékekhez vissza kell jutnom, –  illetve szükségem van olyan ösztönző hatásra, ami újra élővé teszi azt a problémát.

És ha ez már megvan, akkor egy szuszra megfested a képet?

Minden képet úgy kell festeni, hogy egy szuszra majdnem jó legyen!

Hasonlóan vélekedett Jakoby Gyula is. Neked 50 évesen milyen érzés kiállítani a róla elnevezett galériában?

Én a megnyitón úgy éreztem magam, mintha csupaszra vetkőztem volna! Ott van a falakon százhúsz képem. Az életem. Most, hogy ez az egész milyen: jó-e vagy nem? – ez a kérdés…

Nem inkább az, hogy mit teszel ezután?

Az nem érdekel! Minden jön újra. Dolgozni fogok. Itt nem végződött semmi. A kör csak a halállal zárul be.

Szaszák György, 1997

Az interjú az Akiket Kassa megérintett című könyvben jelent meg.