a Rovás művészeti, kulturális
és művelődési lapja

 
 

Van egy olyan kép a kiállításon, amely másként nyílik rá a valóságra. Ez a Krisztus Pilátus előtt tábla, amely nem a Világ Urát, hanem a történeti Jézust állítja központba. És itt egy egészen más Bosch-t tapasztalhatunk meg.

Gúny és megrendülés közé szorulva

A stilisztikai alakzatok közt a hiperbola, túlzás egyik fajtája a gúny: az értéktelennek vélt jelenségek elutasítása. Habár valamilyen érték, sőt, eszmény védelmében szólal meg, de sajátossága a leleplezés kaján öröme, az átlátás, megnevezés felsőbbrendűségi tudatával. A gúny gyilkos jellege éppen a kigúnyolt tárgy iránti gátlástalan megvetésből fakad, a megértés, együttérzés, elfogadás (lehetőségének) teljes hiányából, elutasításából. Van ennek a jelenségnek – a gúnyolódásnak – holmi küldetéses indulata: a szellemi fölény, erkölcsi öntudattal, s a hamis/hibás/téves elleni kíméletlenséggel párosulva. Talán minden gúnyolódó rendet szeretne tenni e rendetlen világban, olyan módon, hogy maga kimarad belőle: van valami „istenkedő” gesztus a gúnyban. Isten helyébe lépni, és amit Ő elrontott, vagy csak hagyta, hogy elromoljon, azt helyre pattintani, s nyilvánvalóan felette-kívüle maradni, érinthetetlenül – ez a gúnyolódás lényege. Mint Isten kihívója, ellenfele és alternatívája, Madách Lucifere is gyakran él ezzel az eszközzel.

Tulajdonképpen a gúny védi is a gúnyolódót, agresszív voltával távol tartja a valódi válasz, a dialógus lehetőségét, s csak a háborúra nyit ablakot, győzelemre vagy vereségre, győztesre és vesztesre. Leegyszerűsíti az összetettet, élesít, sarkít, túloz.

A gúny kihívó: védekezésre vagy támadásra indít és ezzel bebizonyítja, hogy igaza van, igaza volt: hiszen a másik fél találva érzi magát és ezért védekezik/támad. Éppen azzal gyűri maga alá a másikat, hogy reakcióra készteti: aki reagál, az beismer, aki beismer, az mindent megérdemel. S utólag igazolja a gúnyt, s emeli maga fölé a gúnyolódót, uralmat enged neki magán.

Nézzük Boscht, a nagy Gúnyolódót! Ha csak a Szépművészetiben most látható képeket vesszük alapul, a Bolondok hajóját, a Kőoperációt, az Utolsó Ítélet kicsiny szerencsétlen alakjait, az ostobák, képmutatók és hamis csalók lelepleződését szemlélhetjük. A Bolondok hajóján ott vannak az iszákos részegek, torkosok: tivornyázó egyháziak és világiak duhajkodnak, gátlástalan és nevetséges gesztusok tűnnek elő. Hányó-öklendező férfi, magában kuporgó bolondruhás, talán fogyatékos személy, ordítozó-hadonászó figura, évődő, kapaszkodó figurák s a rájuk felülről, visszahúzódva figyelő bagoly, aki ugyanúgy, mint mi, a nézők, kívülről s felülről lát rá az aprócska emberkékre.  Részvét nélküli elkülönültségben és a szemlélés adta nyugalommal és felsőbbrendűséggel.

Egyetlen ostoba jelenetet nagyít ki a Kőoperáció, bohózat-szerűen, s itt is látunk egy figyelő, okos, részvétlen arcot: a könyvet fején viselő idősebb nő szemléli rezzenéstelenül a képtelen jelenetet.

A bruggei Utolsó Ítélet aránytalanul túlterjengő pokolbeli jelenetein az emberi kiszolgáltatottság, esetlenség, válogatott és gátlástalan fantáziával ábrázolt, ámde az Ítélet Ura által szentesített/megérdemelt szenvedések tobzódása borzaszt és vonz: egyértelműen érdekes, bámulandó, szórakoztató, miközben riasztó és meghökkentő is. Vonz és taszít: mint a súlyos bűnök megérdemelt büntetései, a kegyetlen jelenetek helyeslendők, igazságosak, joggal elvártak egy igazságos történetben. Mindeközben mindez tagadhatatlanul élvezetes, kajánul figyelten nyomorult, nevetséges.

Önmagában az is felveti a méltóság, komolyság, megrendült tisztelet teljes hiányának kérdését, hogy egy pokolbeli jelenetsor fölött uralkodik az Utolsó Ítélet Ura, elkülönülten, mandorla-gömbbe-záródva, s a jobboldali, paradicsomi állapot megjelenítését célzó tábla sem egyensúlyoz, inkább bizarr, mint derűs.

Úgy tűnik, ha a történelem, a társadalom, a közélet, egyház szempontjából közelít Bosch az élet alapvető dilemmáinak bemutatásához, nemigen jut túl az elutasításon, kinevettetésen, gúnyon, ennek tkp. nem tud és nem akar határt szabni. Van azonban egy olyan kép a kiállításon, amely másként nyílik rá a valóságra. Ez a Krisztus Pilátus előtt tábla, amely nem a Világ Urát, hanem a történeti Jézust állítja központba.

És itt egy egészen más Bosch-t tapasztalhatunk meg. A kép baloldalán, az épület emelvényén áll a megostorozott, kék köpenybe öltöztetett Emberfia, megtört, kiszolgáltatott, védtelen. Alakja esetlen, nem védekezik és nem támad, bántható, elítélhető, megölhető.

És körülötte mindenki más: az emelvényen Pilátus, a katonák, a téren a nép, zsidó papok, mindenki támadja, gúnyolja, mulatnak rajta, kinevetik. Olyan összecsapás ez, Jézus és a vádlói között, ahol a gúny agressziója gyilkos támadásként eluralkodik, védekezés és ellentámadás pedig nem jelenik meg. Az egyetlen, aki kívül áll a gúny-áradaton, az áldozat, Jézus, aki e képen még erőt, bátorságot vagy méltóságot sem mutat: meggyötört, emberi, suta mozdulatú. A kövön, amelyen áll, véres lábnyoma is látszik, s mintha megcsúszott volna saját vérén… A kigúnyolt, aki egyre nevetségesebb lesz megalázottságában.

Lehetséges, hogy Jézus szánalmas alakjának megejtő volta csak annak tárul fel, aki ismeri Bosch mélyen spirituális, a devotio moderna jámbor lelkiségében otthonos belső életét? Lehetséges, hogy aki nem ismeri a szent történetet, annak Jézus esetlen alakja is gúnnyal ábrázoltnak tűnik?

S megfordítom a kérdést: lehetséges, hogy a gúnnyal és elutasító fölénnyel megjelenített sok-sok ostoba emberi alak ábrázolásában valahol mégis megjelenik az együttérzés, szolidaritás, egység-érzet? A teremtett embervolt mindegyikünkre érvényes lehatároltsága, szabadságunk, tehetségeink, okosságunk végessége, s az ebben való közös vergődés, kudarcok és tapasztalatok minden embert összekapcsoló története?

Ahogy Lucifer mondja Ádámnak, a fáraónak, mikor azt megérinti a szerelem:

Ez ismét a szálaknak egyike,

Melyekkel gúnyul vett körül urad,

Eszedbe hozni hernyó voltodat,

Ha önhitedben lepkeként csapongsz.

E vékony szál, láttad már, mily erős,

Kisiklik ujjainkból, és azért

Nem téphetem szét.

Persze, a megfestett kép saját életet él, már önmagáért áll ki, a háttérinformációk voltaképpen szinte csak saját biztonságunkat hivatottak erősíteni.

A kép központi alakja a magányos Jézus: miközben minden szem ráirányul, ő egy porondra kényszerítve egyedül, elhagyatva hordozza sebeit, megvertségét. Keze tehetetlenül összebilincselve, félig meztelen, köntösénél fogva rángatják, alakja meghajlik: nem a személyek előtt, hanem a gyötrelem súlya alatt. A képen a fönt és lent kettőssége uralkodik: két szintet ábrázol, élesen elkülönítve. A nép felnéz Jézusra, Pilátus és egy főpap lenéz rá, a fent és lent ridegen elkülönül a kőépítmény peremével hangsúlyozva.

A Krisztus Pilátus előtt tábla olyan Bosch alkotás, ahol a gyilkos gúny összecsap az áldozattal és győz felette, miközben az áldozat győz valójában, azzal, hogy nem válik a gúnyolódás részesévé: nem védekezik.

Mint a leölésre vitt bárány, nem nyitja ki száját…

Az a bárány, akit Bosch Szent János képén láthatunk, s okos emberi szemmel néz ránk.

A gúny áldozata a maga ártatlanságában jelenik meg és így mondatik ki/iratik a falra aranybetűkkel róla:

Íme, az ember.

És az már egy újabb csavar, a kereszténység csavara, hogy mi, akik a gúnyolódó népet szemléljük e képen, torz orcákkal és vigyorgó szájjal, és mint olyanokat, elítéljük, magunk is e tömeg részeivé válunk, s mi leszünk a gyilkos csapat, míg a Jézust elítélők a mi áldozatunkká válnak. És ez Jézus tanításának és életének lényege: véget vetett a játszmának, nem ítélt és támadott, nem védekezett, hanem „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”, mindenkivel közösséget vállalt, miközben szenvedett.

Tornay Krisztina