FiguratiF és B-Galéria, MaJel Rovás Központ, Kassa, Erzsébet utca 42.
A P’art Műhely elnevezésű művészcsoport tagjainak munkája Sárospatak városához kötődik. Az alkotóközösség közös szándéka az, hogy a különböző műfajokban alkotó emberek olyan csoportot alkossanak, amelyekben a város viszonylatában mérhetik meg önmagukat. Visszajelzést kapjanak munkájukról, olyan művésztársaktól, akikkel egy környezetben élnek, de teljesen más műfajokban alkotnak. A P’art Műhely tehát elsősorban egy olyan művészeti közösség, amelyet a folyamatos interakció jellemez.
Az emberek fejében régóta él az a sztereotípia, hogy a képzőművészet magányos műfaj. Az alkotók visszavonulnak a művészet szent elefántcsonttornyába, és ott megalkotják világraszóló műveiket. Valóban igaz, hogy a műtárgy létrehozásának utolsó fázisa az alkotás magányában történik. Addig azonban egy művésznek el kell jutni. Bizony hosszú utat kell megtennie, míg tárgyiasult művé lényegül az alkotó fejében lévő gondolat. Ez igaz akkor is, ha maga az alkotás hosszú ideig tart, de akkor is, ha csupán néhány perces művészi gesztusról van szó. Az alkotás folyamata nem a vászonra letett első ecsetvonásnál kezdődik és nem akkor, amikor a művészi szándéktól hajtva a rézkarctű elindul a rézlemezen. Sokkal inkább akkor, amikor az alkotó elindul a világhoz való viszony és mesterség különböző fogásainak megismerése felé. Ez pedig a legtöbb esetben közösségekben történik.
A művészettörténet tanulmányozása során azt láthatjuk, hogy – néhány kivételes esettől eltekintve – az alkotók tartoztak valamilyen közösséghez. Nem tudtak létezni anélkül, hogy gondolataikat elképzeléseiket a világról, a mű tárgyáról, a művészeti folyamatokról ne osszák meg valakikkel. Ez a kényszer hajtotta mindig, és hajtja ma is azt a törekvést, hogy a művészetben alkotócsoportokat hozzanak létre.
Ebből következően se szeri, se száma, a különböző rövid vagy hosszú életű művészcsoportok létrejöttének és munkájának. A közös alkotás motivációja sokféle megközelítésben keresendő. Lehetséges, hogy egy-egy művészeti irányzat köti össze a csoport tagjait, esetleg az alkotási módok egységessége az, amely összefűzi az alkotó társaságot. Nyilvánvalóan az egymáshoz való fizikai közelség is lehet ilyen összefűző erő, vagy az egy-egy településen való közös munka is ilyen kovász lehet.
Alapvetően így van ez a P’art Műhely elnevezésű művészcsoporttal is, tagjaik munkája Sárospatak városához kötődik. Az alkotóközösség közös szándéka az, hogy a különböző műfajokban alkotó emberek olyan csoportot alkossanak, amelyekben a város viszonylatában mérhetik meg önmagukat. Visszajelzést kapjanak munkájukról, olyan művésztársaktól, akikkel egy környezetben élnek, de teljesen más műfajokban alkotnak. A P’art Műhely tehát elsősorban egy olyan művészeti közösség, amelyet a folyamatos interakció jellemez.
Engedjenek meg néhány szót a művészekről:
Fazekas Balogh István
1952-ben született Egerben. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerezett diplomát. A Comenius Tanítóképző Főiskola Művészeti Tanszékének nyugalmazott docense.
Zenei és filozófiai inspirációjú, konstruktív elektrografikai műveiben dinamikus szín- és formaképletek élet-analóg viszonyait, továbbá képzetes téri konstrukciók kétdimenziós leképezéseit tálalja a képi dramaturgia hatáseszközeivel.
Alkotásai tíz egyéni és közel százhúsz kollektív tárlaton voltak láthatók Közép-Európában.
A Spanyolnátha művészeti folyóirat rendszeres szerzője, a Magyar Küldeményművészeti Társaság alapító tagja.
feLugossy László
Lassan 21 éve él és dolgozik Sárospatakon, mint képzőművész. A képzőművészet mellett a társművészetekkel is szívesen és aktívan foglalkozik.
A szentendrei Vajda Lajos Képzőművészeti Stúdió tagjaként nagyon sok országos, csoportos és egyéni kiállításon vesz részt. Emellett, természetesen a pataki művészekhez is kapcsolódva, számos országos és külföldi tárlaton sikerült bemutatkoznia.
A Sárospataki Képtárban, részt vesz múzeumpedagógiai munkákban is. Volt kiállítása a pataki Újbástya Rendezvénycentrumban, az Artért Galériában, a Comenius Tanítóképző Főiskola Galériájában, és a Miskolci Galéria kiállításain is gyakran részt vesz.
2012-ben életműkiállításra kaptam lehetőséget a debreceni Modemben. Legutóbbi nagyszabású kiállítása 2017 nyarán volt, Levitáció címen. Közös tárlaton mutatkozott be Bukta Imre és Szirtes János képzőművészekkel együtt a szentendrei Művészet Malomban.
Nagyon aktív és termékeny pataki éveket tudhat magam mögött, mert néhány művészeti és irodalmi jellegű könyve is elkészült és megjelent.
Lenkey-Tóth Péter így foglalta össze festészeti tevékenységének elvi alapjait:
Szemlélődő élet. A lét teljes, a világ egy kerek, zárt egész. A végtelenség pozitív állítmány. Nincs egyedi, csak egyetemes. A végesben nincs mulandó, a végtelenben nincs hiány. Ez az eltűnt hiány foglalkoztat. A festői szándékom minden esetben a hiány jelénlétéből vagy a jelenlét hiányából ered, ezért írom felül a megjelenítendő dolog belső határait. A reprezentált hétköznapi tárgyak súlytalanul lebegnek egy nem meghatározott térben. Ez a lebegés a csend, amely alapot adhat az elmélyülésre, a meditációra és az önreflexióra. Habár vannak segítő koordináták, referenciák vagy allúziók, a pontos források és a konkrét gyökerek hiányoznak. Valami személyesség azonban mindig megjelenik a személytelenben.
Molnár Irén
1954-ben született. A Comenius Tanítóképző főiskola nyugalmazott főiskolai docense. Alkotásai erősen kötődnek Sárospatakhoz. Házakban, utcákban, ablakokban rejlő emberi üzeneteket közvetít a festészet nyelvén úgy, hogy eközben törekszik a körülötte lévő világ szépségeinek a bemutatására, mert reméli, hogy annak átérzése a jó felismerésére ösztökélheti a nézőt.
Sándor Zsuzsa
Festészeti programját az emberek közötti kommunikációs gesztusokból, közeledések és távolodások mozgáskapcsolataiból, a testmozdulatokban megmutatkozó belső rezdülések megragadásából bontakoztatja ki. Figurái beleíródnak a térbe, körbe veszi őket a levegő, ami megfestett anyagként érvényesül.
Az emberi kapcsolatok festészeti kérdésekként érdeklik, bár képterveit mindig rajzos mozdulat- és kompozíciós vázlatokkal kezdi. Festményeit általában egyetlen színcsoportra – sárgákra, kékekre vagy fehérekre – hangolja és ebben a közegben ragyogtat fel kevés komplementer színt. Részben látványok emlék-lenyomatai inspirálják, ilyenek például vonatos utazásban megfáradtan üldögélő emberek, vitatkozva egymásnak feszülők vagy éppen belső vívódással küszködők. Alkotásai azonban nem portrék, nem ismerhetünk fel bennük konkrét személyeket – a látványszerű ábrázolás munkásságának kezdetétől nem kelti fel az érdeklődését. Figurái jelzés-szerű alakok, így nem is igen nevezhetők ábrázolásoknak, inkább fizikai és lelki moccanások érzékleteinek kifejezései...
Stark István így ír jelenlegi művészeti programjáról:
Legfrissebb munkáimnak az Halál komolyan címet adtam.
Heidegger azt mondja, a halál az jó, mert lehetőséget ad arra, hogy az ember a végességével szembenézzen. Ez pedig olyan „erőket” szabadít fel benne, melyek kiragadják a mindennapi átlagosságból.
Viszont nem mindennapi dolog, amikor az embert megközelíti a halál, szembe kell néznie vele. Ekkor elgondolkozik a lét és nemlét kérdéseiről. Az átlagos felfogás az, hogy az élet véges és hogy az ember ezt nehezen veszi tudomásul, ha a természetes vég előtti helyzetben „kopogtatnak”. Tudom, hogy a helyzet komoly, a komolyság tárgyát illetően megjelennek képek, gondolatok, mindenféle viszonylatban, de lényeg, hogy nem engedem magamban szabadjára a haláltól való szorongást. Ellenkezőleg, erőt ad ahhoz, hogy szemébe nevessek, és olyan alkotásokat hozzak létre, amelyeknél azt is megengedem magamnak, hogy onnan nézek vissza. A lét és nemlét kérdéseinek vizuális feldolgozását honnan lehet indítani? Esetemben a világhoz való viszonyulásnak, „beállítódásnak” megváltozása erre a válasz. Egy természetes beállítódásból lépek át a filozófiai beállítódásba, s itt teszek szert egy olyan tudati állapotra, amely felemelkedés a korábbi létem fölé. Amit így a felemelkedés miatt magam mögött hagyok, abban mint pszicho-fizikai lény jelenek meg. Ebből a kontextusból, melyben mindent józanul, komolyan lát az ember, a visszanézés önmagunkra olyan képeket jeleníti meg, amelyek egészen a zsigerekig hatolnak, valós és átvitt értelemben egyaránt. Ezek a képek magukban hordozzák a mi lett volna ha… szorongást, de magát a szorongást gyengeségnek érzem, amelyet a jelenvalóm nem ismerhet meg. Az alkotó folyamat mindig úgy kezdődik, hogy van egy erős belső késztetés, egy erő, számomra ez a szembenézés ereje konvertálódik inspirációvá. Ez viszont már hozzátartozik a mindennapjaimhoz és természetes, a dolgok leegyszerűsödnek.
Hat teljesen különböző műfajban és gondolati háttérrel alkotó művész munkáit láthatják itt ezen a tárlaton. Ennek ellenére, mégis valahogy egységes egésszé áll össze ez a kiállítás. Bemutatja annak a hat művésznek legfrissebb munkáit, akik ma Sárospatak legkiválóbbjai. Méltán büszke rájuk a város. Kérem fogadják szeretettel ezt a tárlatot!
Bordás István kurátor, a Sárospataki Képtár vezetője