Miért pont a 19. század egyik stílusirányzatát (sorrendben a másodikat) jelöli meghatározó módon? Nos, ez itt a kérdés. Vagy nem is: lenni vagy nem lenni – az itt a kérdés... Az exisztencialista filozófia az, amely szellemi síkon felteszi ezeket a kérdéseket.

A XIX. század művészete (2. rész)

A realizmus

A realizmus gyökerei nagyon mélyre nyúlnak a művészettörténetben, bár általában, mint stílusmeghatározás a XIX. század művészetére illik rá igazán. A barlangrajzoktól napjainkig a realisztikus (vagyis valósághű) ábrázolás egyfajta törekvés a világ jelenségeinek és történéseinek rögzítésére, folyamatosan jelen van a történelemben. Miért pont a 19. század egyik stílusirányzatát (sorrendben a másodikat) jelöli meghatározó módon? Nos, ez itt a kérdés. Vagy nem is: lenni vagy nem lenni – az itt a kérdés... Az exisztencialista filozófia az, amely szellemi síkon felteszi ezeket a kérdéseket, nem én. Kritikusan áll a kor értelmisége a világhoz és megkérdőjelezi a világot összetartó erők létezését, Istent, az értékeket, mindent, ami szent volt, mindent, ami tabunak számított, mindent, amit a polgári kultúra jelentett. Isten sértődötten visszavonult, a modern kor fiatal géniusza duzzog és a játékait dobálja, leveri a madárfészkeket, belerúg a macskába. Kiborul a bili...

Szóval, a realizmust, mint művészeti stílust a 19. század húszas éveiben Franciaországban hirdették meg, mint tudatos, művészeti programot: "őszinteséget a művészetbe" jelszóval.

Valósághű ábrázolás... De mi a valóság? Megismerhető-e a világ és ha igen, közölhető-e a tapasztalat bárkivel? Ha a szubjektív igazságot objektívvé akarjuk erőszakolni, az vajon igaz marad-e?

De vissza a képzőművészethez. Már a XVII.--XVIII. századi képzőművészet esetében beszélhetünk realizmusról, például Caravaggio, Velázquez, Vermeer van Delft kapcsán, valójában azonban a realizmus irányzatába a XIX. században Franciaországban megjelent áramlatot soroljuk. A realista látásmód hatása nagy volt, valóságos világképpé fejlődött, követőket talált szerte Európában. Több helyütt jelentősen keveredett a romantikus gondolkodásmóddal vagy a historizmussal.

A historizmus realista alapokon álló, nagy történelmi jelenetekkel foglalkozó XIX. századi irányzat, általában romantikus hevületű nemzeti értelmezésben. Nem csoda, hiszen ez a nemzetállamok kialakulásának a kora.

A "barbizoni iskola" plain-air festészete, vagyis a valóságot kint, a szabad természetben torzításmentesen megragadni és a pozitivizmus eszméi – hinni a tudományok előre haladásában (előző elmélkedésemben már kitértem erre az ambivalenciára) ihlették Gustave Courbet festészetét. Courbet a legjelentősebb francia realista festőnek tekinthető, főleg a mindennapi élet és a természet varázsa érdekelte. „Műtermem belseje” című képe „Igazi allegória” címen is ismert. A festő a művet a realisták kiáltványának szánta. A kép közepén a festő látható munka közben, mögötte áll a meztelen Valóság. A kép bal oldalán a nyomorúság, szegénység, gazdagság, kizsákmányolás allegorikus alakjai, valamint azok, akik a halálból élnek. A kép jobb oldalán Courbet baráti köre: Baudelaire, Proudhon és mások. Mintha láttam volna már ilyet Velázqueztől – de ne ragadjunk le ennél, legyünk nagylelkűek: nagy ötlet volt, ahogyan a női öl ábrázolása amolyan ginekológus szemszögből. Torzításmentesen..., ugyan, ha ismeitek a képet, úgy merte, hogy mégsem merészkedett odáig... a „L’Origine du monde“ (A világ eredete) című festmény modelljének neve is ismert, de felesleges foglalkoznunk vele. A kép témája egy 34 éves balett táncosnő nemi szerve... Elképzelhetetlen téma akár ezredévekre visszamenőleg is: mint egy tájképet festette meg a Vénusz-dombot. Mi lesz a világból, ahol ezt is lehet?! – tették fel a kérdést a kor kritikusai, a vég kezdete – tették hozzá: és közel álltak az igazsághoz. Pláne, amikor a monoklit feltették, hogy jobban lássanak és kissé előre dőlve tanulmányozni kezdték az ecsetkezelést... Mon amie, hát igen, az eredet...

Rodin műtermében, Gustav Klimt ateliérjében, Egon Schielénél aztán izgatóan és meztelenül tárulkozott ki az igazság.

De mi az igazság?

A valóságot sem tudtuk objektíven meghatározni, az igazsággal is ugyanez a helyzet

Pilátus is ezt kérdezte az Igazságtól: de mi az igazság?

Na, mi...?

Jean-Francois Millet kiváló alkotásai a "Kalásszedők" és "Az Úr Angyala" (vagy "Ima a mezőn"). A "Kalásszedők" egyszerű asszony alakjai a földön elhullatott kalászokat kutatják, összeszedik azt, amit nem ők vetettek, de az aratók széthullattak... Isteni gondviselés az ég madarairól és a föld szegényeiről...

"Az Úr Angyala" ima délidőben. A földművesek, hallva a déli harangszót, egy kis időre megállnak, és fejet hajtva elmondják a déli imát. Mint két félig égett gyufaszál a férfi és a nő alakja. A XX. század nagy szürrealistáját, Salvador Dalit ez a kép annyira megihlette, hogy több variációt is készített e két alak feldolgozásával és tovább gondolásával. Sigmund Freud, az emberi lelket kutató filozófus és pszichiáter tanulmányt írt ezzel a képpel kapcsolatban, beillesztve azt örök emberi bűntudatról alkotott elképzeléseibe.

 
Honoré Daumier grafikáin és karikatúráin maró gúnnyal jellemezte a párizsiakat, papokat, bírákat, ügyvédeket és politikusokat. Emile Zola nyomán a képzőművészetben is kibontakozott a realizmus árnyoldala, a naturalizmus, amelyet a nyomor, az ember testi szenvedései és biológiai funkcióinak riasztó közönyösséggel és aprólékos részletezéssel kidolgozott megjelenítése foglalkoztatott.

 
Daumier festészete a végsőkig leegyszerűsítette a realizmust, példa rá a "Mosónő" című képe. Nem a konkrét ember érdekli, az arcvonások is felismerhetetlenek. Általánosít, és a véleményét mondja el, ami nem biztos, hogy egészen fedi a valóságot.  Hiszen a mosónő sem mos állandóan. Van, amikor főz, van úgy, hogy takarít, vacsorát tálal... A szexualitásból sem lehet általánosítani, következtetni arra, hogy az ember mindig ezt csinálja. Huszonnégy órába sok minden belefér... Hát még egy emberéletbe...

Ha a művész tudományos hitelességgel akarja a valóságot ábrázolni, könnyen bele veszhet annak részleteibe, vagy a társadalmi élet árnyoldalainak túlzó ecsetelésébe.

A realizmust az útvesztőből Eduard Manet művészete vezette vissza a szabadságba. Manet realizmusa felkavaró erejű. "Reggeli a szabadban" című képével Giorgione "Tavaszi hangverseny" néven ismert alkotását akarja újra komponálni, berakva azt a modern életbe. Talán utalni akar arra, hogy csak a külsőségek változnak évszázadokon át, az ember természete marad változatlan.

A kép a konzervatív közönséget felháborította. Nimfákkal és faunokkal az efféle ábrázolás megszokott és elfogadott volt évszázadok óta. Ám itt konkrét és sokak által ismert személyek vannak bemutatva: a művész bátyja, egy szobrász és két ismert nő. Hiába komponálta a csoportot egy mesteri háromszögbe, hiába a távlatok nagyszerű ábrázolása...
Vagy talán mégsem, hiszen a mű kiállta az idő próbáját.

 

Impresszionizmus

Az impresszionisták a XIX. század utolsó harmadában jelentkeztek, új formakincset hozva a művészetbe. Kezdetben realistának tartották magukat. A természet után a szabadban dolgoztak, és a szubjektív benyomás volt számukra elsődleges...

... míg a valóság torzításmentes ábrázolása másodlagos lett.

Bár a valóságot akarták ábrázolni, módszereiket azonban a "látottra" és nem a "tudottra" alapozták, továbbá azt vallották, hogy a természetben a látvány a fényviszonyok hatására pillanatról pillanatra változik. A festő elsődleges feladata pedig e futó benyomások rögzítése (a latin eredetű impresszió szó benyomást jelent).

Azáltal, hogy a szubjektív benyomás lépett előtérbe, megjelent az idő is a festészetben; mindaz, ami változó: az égbolt, a víz, a falomb; mindaz, ami átalakítja a természetet és a dolgokat: fény, időjárás, évszak, napszak; minden, ami átmeneti: havazás, köd, napkelte, szürkület.

Elvetették a körvonalak megrajzolását, valamint a fekete, a szürke és a tiszta fehér színeket. A színes rezdüléseket keresték.

Az egyes színeket nem a palettán keverték ki, hanem optikai keveréssel, a néző szemében álltak össze a megfelelő árnyalatok, néhány méterre eltávolodva a képtől.

Az impresszionizmus volt az első "izmus" – az első szemléleti forradalom a modern festészet történetében. Nem jelent iskolát inkább közös kutatást jelent.

Eduard Manet képezi az átmenetet a realizmus és az impresszionizmus között. Festészeti stílusa bár nem felel meg az impresszionisták követelményeinek, azonban már nem is teljesen realista. A könnyed ecsetkezelése, a színek szabad használata és sajátos értelmezése, valamint a színes árnyék és a fényvisszaverődések alkalmazása az impresszionisták előfutárává tette.

Claude Monet "Impresszió, a felkelő nap" című tengeri tájképe késztette az egyik kritikust arra, hogy az addig névtelen csoportot gúnyból impresszionistáknak nevezze.

Mind a kritika, mind a közönség hosszú ideig bizalmatlansággal övezte az impresszionistákat.

Monet az impresszionisták legmarkánsabb egyénisége – arra törekedett, hogy napszakokkal és az időjárási viszonyokkal állandóan változó látvány egyes pillanatait megörökítse.
Híres képsorozatot készített a roueni katedrálisról. Ugyanaz az épület a különböző napszakokban, más és más színharmóniában. Nem foglalkoztatta a domborműdíszek valósága, hanem a fény és az árnyék játéka. A vastag rétegekben felvitt festék mégis visszaadja az épület látványát. A felületen játszó színeket. Nem az építmény lényege foglalkoztatja és nem is az épület részleteinek hű visszaadása, hanem a felületek. Ehhez hasonló sorozatot készített a londoni parlament épületéről, a Temze túlsó partjáról. A "Saint-Lazare állomás" színfoltjai lenyűgöző képpé állnak össze, ha kicsit összehúzott szemmel vizsgáljuk. Nagyszerű effektus, kitűnő hatás.

Auguste Renoir festészetét főleg a fák lombjain átszűrődő fény inspirálta. Alakjait szinte minden képen elborítja a színzuhatag. "Úgy látszik mintha elvakítaná a szabad levegő" – írta egyik kritikusa. Ismert képe "A hinta" című, dinamikájával kitűnik a "Moulin de la galatte" – táncoskávéház a Mount-Martre-on. Gyönyörűek virágcsendéletei is, színharmóniájuk lenyűgöz.

Edgar Degas főleg a városi élet lüktető mindennapjait szerette. Eleinte, mint portréfestő jeleskedett, később a színház és a balett világa kápráztatta el.

Gyakori témája a lóverseny és a lovak. Degas inkább a műtermében festett, nem a szabad természetben, mint az impresszionisták általában, azonban színhasználata és ecsetkezelése kétségtelenül impresszionista.

A XIX. század szobrászai közül a legeredetibb és művészi gondolkodásában az impresszionisták rokona Auguste Rodin.  Akár a legtöbb egyéniséget, őt sem lehet egyetlen stílus dobozába sem bezárni. Ahogy bronzszobrai felületének fény-árnyék játékát kidolgozza, az impresszionistákkal hozható össze. Művei azonban nemcsak a felületről szólnak, mint az impresszionista festők képei, nemcsak az emberi testen játszó fények és árnyékok érdeklik, hanem saját mondanivalóval bírnak – mély belső történéssel, hiszen a dolgok lényege is érdekli. Így a századforduló szimbolistáival is rokonítható.

A hírnevet számára a "Gondolkodó" hozta meg. Állítólag az alkotás közben a szobrász megpróbálta átélni azokat az érzéseket, amelyeket Isten érezhetett amikor a világot kigondolta. A szobor kifejező ereje lenyűgöző.

Nem állt szándékomban életrajzi adatokat közölni, ki-ki megteheti, hogy utánanéz bármelyik keresőprogram által. Bővebben az impresszionizmus kultúrtörténeti jelentőségét sem akartam taglalni. Olyan sokan foglalkoztak velük és annyiféle megközelítésben, hogy nem állt szándékomban csatlakozni hozzájuk.

Monet képeivel illusztráltam az elmélkedésemet, aki mindig is óriási hatással volt rám. Szeretem lendületes ecsetkezelését, káprázatos színharmóniáit, tetszik az a düh, ahogy nekiesett a vászonnak. Minden képén megfigyelhető, hogy nyoma sincs a művészettörténészek által olyan gyakran hangoztatott "kellő alázatnak". Inkább indulatos és heves, mint amikor a szerelmes férfi képtelen kivárni, amíg szerelme levetkőzi gátlásait és ruháit..., leszaggatja azokat.
Mindenkinek a maga dolga, hogy mit érez egy-egy műalkotás kapcsán; én nem akarok senkit sem befolyásolni.

Ami leginkább lenyűgöz, az a művészi őserő képein.

Érzem, ahogyan harcol a Világgal. A hamis, ellentmondásos, megtévesztő és kegyetlen Valósággal.

Szabó Ottó