Quattrocento (négyszázat jelent): az 1400-as évek neve olaszul.

Sokféleképpen tekinthetünk a múltba, különböző szemszögekből és befolyás alatt, elfogultan vagy hiányos információk miatt félrevezetetten, ideológiák és világképek miatt torzult előítéletekkel, hazugságok és csalások által korlátozva nézhetjük a megtörténteket, megkérdőjelezhetünk történelemkönyveket és hazudhatunk is akár múltat magunknak... Közvetlen környezetünkben láthatjuk mindezeket és bosszankodhatunk rajta, vagy nevethetünk. Megszépítik a múltat vagy dramatizálják, sőt, legújabban ismét eltörölni akarják olyan, magukat progresszív értelmiségnek tartó senkiháziak, akiknek semmilyen történelmük nincsen. Vagy ha van, az inkább szégyelleni való. Volt már ilyen: „... a múltat végkép eltörölni, rabszolgahad, indulj velünk...“. Majd maguk ismerik be a lényeget: „semmik vagyunk, s minden leszünk...“.

Mi már tudjuk, hogy miből lesz a cserebogár, nem kell nekünk magyarázni, hiába hát ékes angolsággal elfröcsögni a hazug utópiát a brüsszeli EU-Tanácsban...

De nem akarok politizálni, sem reneszánsz szakértő nem vagyok – mindezeket leszögezem itt, az elején. Művész vagyok, egy alkotó, aki keresi a nyomait a Szörnyetegnek. Keresem a múltban és keresem a jelenben. Felhívni a figyelmet az összefüggésekre – csak ezt szeretném.

A reneszánsz (1. rész)

A reneszánsz kialakulása akár folyamatos visszarendeződés eredményének is tekinthető, ha abból a szemszögből néznétek a képet, ahonnan én... Mintha a Római Birodalom bukását követő anarchiából és pusztulásból lassan térne magához az itáliai félsziget... Mintha hosszú kómából ébredne a beteg, akinek újra kell tanulnia járni, beszélni és fogalmazni...

Eleinte nem érti, hová tűnt az a világ, amelyben ép volt és egészséges, majd megpróbál visszaemlékezni... És bizony, vissza kell emlékeznie olyan dolgokra is, amelyeket épp csak megfigyelt, amiket hallott pusztán, de nem ő élt át..., amelyeket látott ugyan, de nem ő talált ki... Vagy fel... Meg...

A reneszánsz kezdetét Észak-Itáliához kötik a tankönyvek, külön kiemelve Firenze városát. Az itáliai Firenzében született, ahol virágzott az ipar, a bankok és a kereskedelem. Vagyonos családok, köztük a Medici-család városfejlesztésbe kezdtek és támogatták a kor művészetét. És a köztudatban úgy szerepel, hogy a gótika után következik.

Nem feltétlenül. Inkább egy időben vele. Vagy: az is elképzelhető, hogy már a Rómáról románnak nevezett korszak tekinthető a kezdetének... Ezt az előző előadásomban már elemeztem volt. Mindenesetre tény, hogy a 14-15. században Észak-Itália egymással állandóan harcban álló városállamokból állt. A legerősebbek ezek közül Firenze, Milánó, Genova, Velence, Pisa, Siena, Padova és Ferrara voltak. Ráadásul a pápa és a Német-római Birodalom közötti hatalmi harcok is dúlták. A városok, akár a magyarországi főúri ligák, belülről is megosztottak voltak. A kisebb városállamokat a nagyobbak rángatták bele az egymás elleni konfliktusaikba, az állandó viszálykodás volt a jellemző. És akkor még nem is beszéltünk a törökökről...

Az Oszmán Birodalom nemcsak megosztotta a keleti világot, de el is vágta a kereskedelmi útvonalakat, ami jókora zavart keltett a korszak bankházai között: a két legnagyobb itáliai bank, a Bardi- és a Peruzzi-bankok tönkrementek, gazdasági válság alakult ki – viszont mindezek hozzájárultak a Mediciek felemelkedéséhez. 

Az Oszmán Birodalom Bizánc elfoglalásával (1453) hatalmas menekülthullámot idézett elő, hasonló események játszódtak le a Közel-Keleten, akárcsak napjainkban. Az Itáliába menekülő görögök hozták magukkal az ókori görög tudást, ismereteket és kultúrát: tehát, hogy Toscana földjéből újra kikelt és virágba borult volna az antik szellemiség, ez egy zengzetes féligazság.

És jött az akkori Covid is, vagyis a fekete halál, amely elpusztította Európa lakosságának egyharmadát. Akik életben maradtak, azokra viszont jólét köszöntött (elképzelhető, hogy most is ez a cél), üres volt a pálya, esélyt kaphattak olyanok, akiknek korábban korlátozott lehetőségeik voltak. Általános fellendülést hozott az újjáépítés, az életben maradtak előtt kinyílt a világ: új nevek tűnnek fel a mélyből, hogy aztán új családok szövetkeznek a régiek ellen, kereskedjenek és ármánykodjanak, gazdagodjanak és még inkább gazdagodjanak. Értéktöbblet jött létre, amely módot adott a költekezésre.

A férfiak ölnek, harcolnak és halnak, az asszonyok pedig ismét férjhez mennek. Vagy templomokat és kápolnákat építtetnek fiaik és férjeik bűneinek kompenzálása végett. Az egyház is ráérez a lehetőségre, ők is támogatják a művészeteket, kultúrára, építészetre, festményekre, szobrokra költik a hadjáratokból befolyó pénzeket. A harcolóknak dicsőséget hoz a háború, a bankároknak pedig még több pénzt, és az egyház is megkapja a maga tizedét. Vagy még többet. „Mert sok vér kellett akkor a pápának. Ugyanis őszentsége szította ezeket a harcokat, s hogy egy akó török vér öntődjék, egy fél akó keresztény vér ment rá“ – mondja Mikszáth a Szelistyei asszonyok-ban. „A pápa azt tartotta, hogy ez jó üzlet az Isten számára. Hogy az Isten mit tartott róla, azt ...“ sosem tudjuk meg. Lehet, hogy Ő is jó üzletnek tartotta, mert ma sincs ez másképp. Azt a borzalmat, ami a Közel-Keleten és Észak Afrikában zajlik – Európába importálni másképp miért kellene? Szerintetek, testvéreim?

A járvány után, a 15. század elején Nyugat-Európa népessége újra növekedésnek indult, a bankok és a kereskedők megerősödtek, a szolgáltatások iránti igény miatt kialakult és fölöttébb megbecsült szerepet kapott a kisiparosok rétege.

Nem így Magyarországon, amely saját testével tartotta fel a török terjeszkedést és védte meg a máig hálátlan Nyugatot a veszedelemtől. Egy ismerősömtől tudom, aki turkológiát tanult és módjában állt török levéltárakban is tanulmányozni a kétarcú múltat (több arcú az, megjegyzem), hogy a törökök (I. Szulejmán) átvonulási engedélyt kértek II. Lajostól, nem akarták Madzsarisztánt bántani, testvérként tekintettek a magyarokra és felajánlottak 20 000 szpáhit királyi testőrség gyanánt, tudva-tudván, hogy mennyire nincs a királynak támogatottsága... És egy másik ismerősöm marokkói barátja egy beszélgetésünkkor mindezeket alá is támasztotta. Igen, őkis így tanulták... De, akárcsak most is és mindig, a magyar ellenáll. Pláne, ha erősebb ellenfélről van szó, akkor van igazán értelme az egésznek... Ha veszteni lehet...

„...bizonyos, hogy ebből a tömérdek kiontott vérből, mely oroszlánrészben a magyaroké volt, nem származott egyéb észlelhető eredmény, csak az, hogy azóta déli tizenkét órakor a világ minden keresztény tornyában meghúzzák a harangokat, amint azt a pápa őszentsége a nándorfejérvári győzelem emlékére elrendelte...“ És vajon „ki tudja azt most már idegen világrészekben vagy itthon – a gyalázatos Budapesten (teszem Mikszáthoz én, méltatlan) – ha mélán megkondul délben a nagy harang, hogy abból a magyarok lelke sír elesett ősapákért?“

Rinascere, vagyis újjászületés, megújulás. A kifejezés francia viszont, és a 19. századi nagy vehemencia idejéről való. De nevezik ezt a kort kétarcú kornak is, mivel a középkorból fejlődött ki, mégis az ókort utánozta. Úgy lépett előre, hogy visszalépett kettőt. Hármat...

Szellemi irányzata a humanizmus, amely a reformációban teljesedik ki. A humanisták körében fontos az általános műveltség és a latin nyelv ismerete – ma az angol nyelv van ebben a pozícióban, és minduntalan a humanizmust és a korrektséget hánytorgatják fel, ha a zsigereiben ellenállónak született magyar nem hajlandó átengedni a muzulmán felsőbbrendűeket. A reformáció hívei a hitújításra törekedtek, a tudós humanisták számára pedig a filozófiai és irodalmi műveltség lett a legfontosabb érték, beszélni az ókori nyelveket, jártasnak lenni a filológiában, archeológiában, érzékenynek lenni a másságra – mint manapság.

Ne gondoljuk azonban, hogy a korszak átlagembere ilyen. Ahogyan ma sem olyan... izé, a többség...

Azon kevesek, akiknek megadatott az a tehetség, akik polihisztorként tanulmányozhatták a természeti erők hatásait, akik a csillagok mozgásából rájöhettek, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű és hogy nem is a Föld áll a bolygómozgások középpontjában, akik a makrokozmosz és a mikrokozmosz között összefüggéseket felfedezni vélték, akik tudatosították, hogy nem kellene az Isten dicsőségét azzal az arannyal alátámasztani, amit Latin-Amerika népének kirablása és legyilkolása által szerzett a kereszténység – szóval azon kevesek, akiknek megadatott, hogy lássanak, és ne csak nézzenek: örök boldogtalanságra, magányra és  számkivetettségre vannak ítélve. Vagy ki sem merik mondani, amire rájöttek, vagy kimondják – de akkor megégetik őket a Campo de Fiorin.

A reformációnak köszönhetően feltámad az igény a biblia lefordítására, így járul hozzá az egyes nemzeti irodalmi nyelvek fejlődésnek indulásához. A művészetekben a legfontosabbá válik az arányosság, a szimmetria és a harmónia. A korai reneszánsz irodalom kiválósága Dante, aki a reneszánsz szellemiség első igazi megtestesítője. Petrarca a másik, aki azt hirdette, hogy az emberiség a Római Birodalom idején elérte teljesítőképessége csúcsát, amely aztán átbillent a társadalmi pusztulás korába, amely megérdemeli a sötét középkor elnevezést.

A középkort, medium aevum latinul, 313-tól a milánói ediktumtól számították, amely 1453-ban, Konstantinápoly bevételével ért véget. Később úgy gondolták, hogy a Római Birodalom „bukásától” (476) kell számítani és a végét Amerika felfedezéséhez (1492), mások a reformáció 1517-es kezdetéhez kötötték. A magyarok a mohácsi csatavesztéshez (1526), angolok a bosworthi csatához (1485).

A reneszánsz műveltség legfontosabb központja Firenze volt. Később terjedt dél felé, hogy Rómát is teljesen újjá formálja, a város teljesen újjáépült. Fokozatosan elterjedt Európa többi országába, így Mátyás királyunk Visegrádja is a reneszánsz szellemiség egyik európai központjának tekinthető.

A képzőművészetek közül először a festészet területén születtek említésre méltó alkotások Giotto által, a szobrászatban igazán reneszánsz vonásokkal Donatello jelentkezik először Dávid című szobrával, aki a meztelen emberi test szépségét énekelte meg nagyszerű bronzszobrával. Körülbelül egy évszázaddal később Michelangelo is egy meztelen Dávid-szobrral fejezte ki a szabadság iránti vágyat, a harcot, amelyben a gyengébb kerekedik felül az erősebben, Firenze város szabadságának szimbólumaként egy olyan maradandó alkotást hozva létre, amely túlmutat időn és téren, történelmen és politikán. Mindkét szobor, akárcsak Polykleitos dárdavivője, kontraposztban áll, amikor a test súlya az egyik lábra nehezedik, míg a másik láb, felszabadulva a terhelés alól, lazán behajlik.

A reneszánsz festészet a térbeli rövidülések és a tömeg ábrázolására, a fény-árnyék játék és a magasröptű gondolatiság kifejezésére törekszik. Eltávolodik a vallási témáktól, de nem szakít velük teljesen. Dávid mellett kedvelt téma Szent Sebestyén nyilakkal összelövöldözött fiatal, meztelen teste – ő a homoszexuálisnak akkor még nem nevezett másság védőszentje (ez a másság fölöttébb jellemző a reneszánsz ismert alkotóira).

A reneszánsz legismertebb festői Botticelli, a feltalálóként is ismert Leonardo, az ugyancsak sokoldalú Raffaello, a szobrászként, építészként és festőként egyaránt zseniális Michelangelo, alkotásaik nem egy korszak vagy egy stílus gyümölcsei, hanem az egész emberiség büszkeségei.

Néhány mondat Leonardóról. Miközben nem tekintem magam sem Leonardo-szakértőnek, sem esztétának, sem művészettörténésznek. Leonardóval először elemista koromban találkoztam, életéről akkoriban ment egy sorozat, amelyet rossz minőségben, fekete-fehérben láttam, az antenna kábelen folyamatosan tologatva fel-alá karácsonyi szaloncukor alufólia csomagolópapírját – a jobb képminőség végett. Elég pointilista képminőség volt jellemző a sorozatra, de bennem mély nyomokat hagyott. Még abban az évben kaptam egy könyvet karácsonyra, az Így élt sorozatból, és eldöntöttem, hogy festő leszek.

Leonardó a megtestesítője A Művésznek, elhivatottsága, örök kíváncsisága, kísérletező kedve, de főleg a tehetsége felül emelte mindenféle szakmai és formabeli korlátokon, vallási és erkölcsi normákon, a törvény rácsain, falakon és akadályokon.

A Mona Lisa-t és titokzatos mosolyát tartottam sokáig a legnagyszerűbb alkotásának – amíg nem láttam a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor falán az Utolsó vacsorát. Leírni sem tudom a hatását, magával ragadott, lenyűgözött, kábult lettem tőle. Ahogy ott álltam a szerzetesek hajdani étkezőjében és láttam az ecset nyelének hegyével bekarcolt vonalakat, a barna szénnel felvitt vonalrajz imprimitúrát és az egész freskó titokzatos kompozícióját... Hihetetlen élmény volt.

Benne volt minden, ami hit és minden, ami kétség, egyszerre és egyidejűleg minden kérdés és minden lehetőség. Benne volt a Mester és ott voltam én.

Angyali üdvözlet (1472–1475 körül – Firenze, Uffizi képtár)

Madonna virággal (1475–1478 – Szentpétervár, Ermitázs)

Háromkirályok imádása (1481(80?)–82 – Firenze, Uffizi képtár)

Szent Jeromos (1480 körül, befejezetlen – Róma, Vatikáni Képtár)

Sziklás Madonna – első változat (1483–1486 – Párizs, Louvre)

Sziklás Madonna – második változat (1503–1506 – London, National Gallery)

Hölgy hermelinnel  (1485–1490 – Krakkó, Czartoryski Múzeum) 

Az utolsó vacsora (1495–1497 – a Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának faliképe)

Salvator Mundi (1500 körül, Louvre Abu Dhabi) – minden idők legdrágább festménye

Mona Lisa (1503–1506 – Párizs, Louvre)

Szent Anna harmadmagával  (1508–1510 – Párizs, Louvre)

Keresztelő Szent János (1513–1516)

A reneszánsz építészetet legelső, jellegzetességeikben is határozottan nem középkori példái Firenzében találhatóak, pl. a Filippo Brunelleschi által tervezett San Lorenzo templom és a Pazzi-kápolna vagy a Santo Spirito: világosság és a tisztaság jellemzi (1400-as évek közepétől át a cinquecentoba).

A reneszánsz stílus csúcsát képezi a Szent Péter-bazilika Rómában, amelyet Donato Bramante tervei alapján kezdtek építeni (1500), a kupoláját Michelangelo tervezte, de dolgozott az épületen Raffaelo Santi is.

A késő reneszánszra jellemző a Kolosszeum-motívum (kb. 1550), amikor is az épület homlokzatát két vagy több emelet magasan díszítik az oszlopok (akár a Colosseumon, dór, ión és korinthoszi).

Benvenuto Cellini keresztneve azt hiszem, jókívánságot jelent olaszul. Érdekes név, amolyan sorsformáló jel. Nomen est omen. Ha életrajzába tekintünk, mondhatnánk akár azt is, hogy nem hozott szerencsét neki. Mondhatjuk viszont azt is, hogy mégis szerencséje volt.

Érdekes élete lehetett. Ha a fele igaz annak, amit állítanak róla, már elmondható, hogy nem unatkozott...

Akár a cinquecento nagy egyéniségei, ő is univerzális elme, igazi polihisztor. Viszont nem csak a könyveit bújó és a rajzai fölött virrasztó sápadt és beteges tudós, hanem életerős, indulatos, tipikusan latin temperamentumú ember. Nem egy Leonardo-féle visszahúzódó, finom és halk szavú entellektüel, nem is egy arrogáns, durva és magányos, örökkön elégedetlen, morózus Michelangelo... Raffaellóra sem hasonlít.

Caravaggio! Ez az. Ez vele rokon.

1500. november 1-jén látta meg a napvilágot, ismert, mint szobrász, ötvös, éremvéső, bélyegmetsző - és íróként is számontartják. Firenze szülötte. Tizenhat évesen valamiféle verekedés miatt száműzték szülővárosából, majd 1519-ben Rómában kötött ki. 1523-ban egy újabb, tragikus kimenetelű verekedésbe keveredett, ami miatt Firenzében halálra ítélték.
Rómába menekült, ahol 1527-ben érdemeket szerzett a város védelmében. 1529-ben kinevezték a pápai pénzverde tervező-mesterének. Dolgozott Salamanca püspökének és VII. Kelemen pápának is, aki számára megalkotta a pápai palást híres csatját.
Egy újabb bűntény kapcsán tűnik fel ismét a neve - egy vetélytárs aranyműves meggyilkolása kapcsán perbe fogják, de III. Pál pápa feloldozta őt.

És még távolról sincs vége.

Egy újabb véres összetűzése miatt Rómából menekülni kényszerült.
Ekkor Firenze fogadta be, ahol számos érmét készített a Medicieknek.
Hogy innen miért ment Franciaországba, nem tudni. Valami miatt megint menekült.
Visszatért Rómába, ahol rövidesen sikkasztással vádolták meg, bebörtönözték, megszökött, majd újra lecsukták. A ferrarai d'Este bíboros közbenjárására szabadult ki, ezután neki dolgozott.
1540-ben ismét Franciaországba utazott, ahol I. Ferenc király szolgálatába állt. 1542-ben francia alattvaló lett. 1543-44-ben készítette a fontainebleau-i kastély bejárata fölé a vadászó Dianát ábrázoló bronz lunettát - Diana de Poitiers, a király kegyencnője tiszteletére (állítólag).
1545-ben újra Firenzében dolgozott Cosimo de Medici megbízásából. A legismertebb szobra itt születik - Perseus, aki magasra tartja a Gorgó levágott fejét. Csúcsalkotása ez a mű. Mesterségbeli tudása, manierista stílusa e technikailag oly bravúrosan kivitelezett alkotásában érvényesült a legjobban. Ha ez előtt a szobor előtt állunk, jó tudni a fentebb vázolt hátteret, akkor a műalkotás szellemisége még inkább a hatása alá von. Először, mikor láttam e csodás alkotást, annyit tudtam a műről és alkotójáról, amennyit a művészettörténettel foglalkozó könyvek általában megemlítenek. Szinte semmit. Hat mondatot.

A második találkozás már nagyobb élmény volt.

Elkészítette a nagyherceg mellszobrát is. Apolló, Hyacinthus és Narcissuss című három márványszobra Firenzében látható. 1558 és 62 között megírta önéletrajzát, amelynek hírnevét köszönhette. Az írás 1728-ban jelent meg olaszul, majd számos más nyelvre is lefordították. Szinte hétköznapi, minden irodalmiaskodást mellőző őszinte hangvételének köszönhetően igencsak népszerű lett. Túlzásait és hetvenkedéseit leszámítva hiteles dokumentumnak tekinthető, bár ismertem én már jó pár olyan embert, akik nagyon tudtak mesélni, de mondandójuknak a fele sem volt igaz.

1957-ben jelent meg először magyarul, Füsi József fordításában.

Olvastam.
Volt tanáromtól, Karol Ondreičkától kaptam anno. Úgy adta át, hogy ő úgysem tud magyarul, lehet, hogy majd én hasznát veszem. Akkoriban én eléggé mozgalmas és sok részletében hasonló életet éltem, mint Cellini vagy Caravaggio. Nem, nem hasonlítom magamat hozzájuk, de nem hiszem el, hogy Ondreička nem tudott volna magyarul.

Az a könyv...

Érdekes olvasmány. Ajánlom figyelmetekbe.

Szabó Ottó