Legutóbb az antik görög kultúra megfakadásának körülményeit vizsgálgattam, ma a szárba-szökkenését próbálom elemezni, elemezgetni.

Ott hagytuk abba, hogy ...a iónok érkezése i. e. 1700 körül valószínűleg még nem rázta meg igazán a Kréta és Mükéné központú pre hellén világot, akikkel közösen vagy többé-kevésbé békésen egymás mellett, kb. 700 évig szervezett társadalomban éltek. A dórok érkezéséig eltelt, hozzávetőlegesen 700 év..., amelyet kötőjellel írtunk hozzá a krétai kultúrához: mükénéi részletként, aztán átsiklunk fölötte, semmi különleges, inkább, csak háborúk. Homéroszi időszaknak is nevezzük, történései homályosak, igazán csak az Iliász áll rendelkezésünkre útmutatóképp. Gondolkodjunk el ismét és napjainktól visszafelé számítsunk le 700 évet. Rálegyinthetünk-e a köztes időre, letudhatjuk egy gondolatjellel? 1321 vagyis a 14. század... Kihal az Árpád-ház. A Német Lovagrend terjeszkedni kezd a Volga irányában, V. Kelemen pápa avignoni fogságának időszaka, általános pestis-járvány üti fel a fejét egész Európában, I. Iván létrehozza a Moszkvai Nagyfejedelemséget, Luxemburgi János cseh király megszerzi Sziléziát, kitör a százéves háború a franciák és Anglia között, összeomlik a Bizánci Birodalom, beindul a török terjeszkedése a Balkánon. Az Anjouk kerülnek a magyar trónra, Károly Róbert és Nagy Lajos... És ez még csak a 14. század. Elemezzük a 15.-et is? A 16.-at is? Minek, elemezzétek magatok, megéri egy kicsit utánanézni, hogy hogyan jutottunk el 700 év alatt a páncélos lovagok korából az Apple világába, az űrhajózás korába. Ha ekkora távlatokba tekintünk, magunk is óriási fejlődést tapasztalhatunk, nem lehet letudni ezt egy kötőjellel. És elnevezni lovag-Apple kornak az időszakot.

Lassabban ment volna az idő akkor? Hogy 700 év alatt még a fegyverzet és a ruházat sem nagyon változott, sem az építészet nem hozott világraszóló fejlesztéseket, a szellem pedig beszorult Homéroszba... – és annyi! Vagy a számításaink fabatkát sem érnek? A hullarabló archeológusaink szénizotópos meséi sem magyaráznak meg semmit...

Nem ezzel akartam foglalkozni eredetileg, legyen ez csak egy kis intermezzo...

Hol is tartottunk?

Ja...

Ott, hogy Héraklész fiainak érkezését már nem tudta feldolgozni és kiheverni a pre hellén világ, de a iónok sem igazán. A dór invázió elől a iónok fejvesztve menekültek, egyedül Attikát és annak központját, Athént kerülte el a dór benyomulás.

A dórok – a hős Héraklész leszármazottainak vallották magukat – azt állították, hogy visszajöttek. Visszatértek atyáik földjére, ahonnan régen a iónok űzték el őket. Pusztítva, rombolva érkeztek, akár a vihar.

Az antik görög kultúra (2. rész)

Mükénét és a körülötte lévő városokat a földig lerombolták; lakói fejvesztve menekültek előlük – Kis-Ázsia partvidéke felé.

A dórok támadása kikerülte Attikát és Athén is érintetlen maradt.
A iónok vándorlása valószínűleg az achájok megjelenésével kezdődött, Héraklész fiai csak betetézték a dolgot. A dórok elfoglalták a Peloponnészoszi-félszigetet, itt alapították legendás városukat, Spártát. A dór-ión ellentétből Spárta-Athén ellentét kerekedett hosszú évszázadokra.

A görög kultúra második korszakában – az archaikus korban (i. e. VII. - VI. század) – kialakulnak a városállamok, a poliszok. Csaknem minden poliszra más és más társadalmi berendezkedés lett jellemző.

Mindent elölről kellett kezdeni a dór betörés után. Maguk a görögök is a saját kultúrájuk kezdetét az első olimpiai játékok idejére teszik – i. e. 776-ra. Vajon miért olyan fontos ez az időpont? Óriási feszültséget sikerült az adott időszak államférfijainak feloldaniuk, amikor az istenek szent hegye alatt – hogy ne hulljon a drága görög vér a testvérháborúkban – megrendezték az első harci viadalokat, nem életre-halálra. Azokból a fegyvernemekből csináltak sportágakat, amelyeket a háborúkban is alkalmaztak, majd bizonyos szabályok alapján megküzdött egymással Spárta és Athén. Esetleg a szövetségeseik is...

Egészen biztos, hogy Homérosz műve, az Iliász sem a semmiből tör elő elsöprő erejével, hanem a dór betörést megelőző időszak kultúrájából és fantáziavilágából táplálkozott.
Emberközpontú a görög vallás, a művészet és az egész gondolatvilág is. A görögök mondták ki először, hogy az ember a mércéje mindennek (Protagórasz).

Az Olümposzon trónoló Zeusz és az istenek gyakran ellátogattak az emberek közé, részt vettek ügyes-bajos dolgaikban, harcoltak velük együtt valami nemes ügyért, vagy csak heccből is – puszta kedvtelésből. A halhatatlan istenek gyakran unatkoznak az örökkévalóságban. Nem ismerik a halált, így a hősi élet perspektívája sem jelent semmit nekik. Nem ismerik a szeretetet sem igazán, hiszen nem tudnak veszteni. A szeretetet szerelemmel helyettesítik, és mámorral …

Az istenek hierarchiájában Zeusz a legfőbb istenség. Nem ő a világ teremtője, ő pusztán egy a különböző termékenység-istenek közül, aki pusztán helytartója a távolságtartó Teremtőnek, a Legeslegmagasabbnak. Aki miután megteremtette a világot, a világ dolgait és összefüggéseit, visszavonult. (Érdemes elolvasni Mircea Eliade elmélkedéseit a szentről és a profánról)

„A legeslegmagasabbhoz” az ember, mint olyan nem érhet fel; ez a hely az emberfeletti hatalmaknak és lényeknek van fenntartva, de még őket is irtózatos távolság választja el Tőle. Aki valamilyen szentség lépcsőfokain, a rituális létrán felemelkedik az égbe, az többé már nem ember. Így vagy úgy az istenek világának részesévé válik.

Az égi istent nem az éggel azonosítják, hiszen mint a kozmosz teremtője, ő teremtette meg az eget is. Ezért nevezik „alkotónak”, „mindenhatónak”, „úrnak”, „legfőbbnek”, „atyának”. Még a nevének kiejtése is megtilttatott az ember számára.

Már a görögök is körül írták, mint Démiurgoszt (Teremtő) említették, de nem mertek foglalkozni Vele behatóbban.

Különös jelentőséggel bír viszont Apolló és Dionüszosz kultusza. Apolló a Napisten, minden magasabb szellemi tevékenység istene. Az ő dicsőségét emeli a görög képzőművészet minden alkotása. Minden férfiszobor őrá hasonlít, mindegyik, mintha a gyermeke lenne.
Az ideális női szépség Afrodité, az érzéki szerelem istennője. Feltűnik viszont egy további istennő-ábrázolás is – egy hideg, méltóságteljes, érinthetetlen, abszolút szépségé – Vénuszé. Vénusz valószínűleg Nagy Görögországban (Dél-Itália és Szicília) talált rá a görögökre. Általában arról hallani elemzéseket és elmélkedéseket, hogy görög hatásra indult virágzásnak a római kultúra – viszont ez a távolságtartó, fenséges szépség mást bizonyít. Az ilyen jellegű ábrázolás már nem a testi szerelemről és a buja vágyakról szól. Ez valami más.

Nagy tévedésben élünk, ha azt hisszük, hogy Vénuszt valaha is ábrázolták meztelenül. Testhez tapadó, nedves ruhában igen, amely nőiességét kétségtelenül kiemeli, sőt hangsúlyozza – de meztelenül a testi szerelem istennőjét, Afroditét ábrázolták. Tévedésből ered az az elképzelés is, amely minden női aktot, a történelem bármely korszakából, Vénusznak nevez.
Van ám másféle tévedés is, mint például Winckelmann félreértése, amellyel a neoklasszicizmust életre hívta – a görög szobrok nyugodt fehérsége és csendes nagysága, mint követendő minta.

A görög szobrok ugyanis nem készültek márványból, hanem bronzból, fehérek sem voltak, de festve voltak, mint az egyiptomi szobrok, és üvegberakású szemeik voltak. Fehérek voltak ellenben a római kópiák, valamint leegyszerűsítettek, mivel másként kell a márványt megmunkálni, mint a nedves agyagot, amely a bronzszobrok alapjául szolgált.

Bizony.

A görög szobrászatról talán elmondható az is, hogy minden szobor „A férfit” és „A nőt” ábrázolja.
Gyakran dobálózunk ezzel az abszolút értékkel, hogy „Az ember”. De, ugyan milyen Az ember? – Alacsony, magas, karcsú, kövér, szőke, barna, fekete?… kékszemű, barnaszemű?… fehérbőrű, fekete, kreol…?

Minden egyén más, de valahogy mindenkiben ott lakik az abszolút ember. "Mindannyian rendelkezünk az összes emberi tulajdonsággal, csak egyes tulajdonságok jobban elfojtva, mások jobban felfokozva … így vagyunk mindannyian mások".

Az emberről szóltak a görög templomok is. Elmondható tehát, hogy a tökéletes emberről szólt a vallásuk is. A legkiválóbb tulajdonságokkal rendelkezőről. Minden emberi tevékenységet, szakmát, hozzáállást, életvitelt, miheztartást, viselkedést... valamilyen isteni példa képviselt.
Az egyes istenek az általuk képviselt eszme, szakma, hivatás tökélyre fejlesztését tűzték ki a halandók elé. Mindent lehet tökéletesen és a szakma becsületével végezni - még a tolvajlást, rászedést, füllentéseket is. Így akadt náluk még a tolvajoknak is istenük – a szeretetreméltó Hermész. Úgy tűnik 3000 év távolából, hogy a durvaság, a becstelenség, a másoknak kárt okozó hazugság, a csalás és a gyávaság voltak azok a tulajdonságok, melyeket mindenek fölött utáltak.

Dionüszosz a bor és a termékenység istene volt; dallal, tánccal hódoltak neki. A dalok szövegekre épülnek – versekre lényegében; a tánc, a mozgás – a megjelenítés, az eljátszás valójában… - így lesz fontossá Dionüszosz a görög tragédia születésénél és válik majd a színjátszás teremtőjévé.

A görög művészet e két pólusa minden későbbi kultúrában fellelhető Európában.
Az egyik nagy szaktudáson, a tehetség kiművelésén alapuló dolog; látható visszafogottság és nyugodt nagyság. Pontos méretek, arányok … rend és tisztaság.

A másik ősi mélységekből szakad fel, alig korlátozva, mámorosan és vadul; túlfűtve érzelmekkel. Az egyik racionális gondolkodás, a másik emocionális (talán szentimentális).

A görög kultúra aranykora a klasszikus kor (i. e. V. sz.).

A görög poliszokban, elsősorban Athénban, a perzsa háborúk után megindult gazdasági és társadalmi fejlődés a demokrácia hatalomra jutásához vezetett.

Az antik demokrácia értelmében minden szabad embernek egyenlő jogai voltak.
"A művészet is, az istenek ábrázolásáról áttérve, a demokráciát ünnepelte: a görög tragédia a halált, a szobrászat a mezítelen emberi testet – mivel a halálban és a mezítelenségben minden ember egyenlő..." – Íme, egy újabb félreértés, jelen esetben Will Duranttól, akinek különben nagy tisztelője vagyok; ő rakott rá arra az útra, amin most már önállóan járok. Durant el volt káprázva az emberi egyenlőség utópiájától, a szabadság, a testvériség gondolatától.

Elméletként mindez jól is hangzik, azonban a gyakorlat bebizonyította, hogy a gazellatöbbség demokráciájában az oroszlán-kisebbségnek esélye sincs a megmaradáshoz. Egy ilyen világban, ahol az egyenlőek dönthetnének, végül a még egyenlőbbek – a legeslegegyenlőbb vezetésével – képviselik a többség véleményét. Aki pedig netán nem értene egyet, arra rábizonyítják, hogy oroszlán. Bizony.

Ugyan hol lenne már a halálban mindenki egyenlő! Van, aki elalszik és nem kel fel reggelre. Van, akit elevenen nyúznak meg. Van, aki lassan elfelejt élni. Van, akit kihegyezett karóba húznak... Tovább is van, mondjam még? – Inkább hagyom.

Aztán itt van a meztelenség! Vetkőzzünk csak pucérra és álljunk a tükörbe. Egyenlően szépek vagyunk? – Na, ne már! Akkor meg miért értékeled felül a teremtőt? Miért gyúrod magad, hiszen szép vagy! – Még szebb akarsz lenni..., értem. Ezek szerint te tisztában vagy "a szép" fogalmával!?

Iróniának nevezte Szókratész az e fajta kérdezősködést, amivel sok embert elbizonytalanított, még többet magára haragított. A delphoi jósda papnője ki is jelentette róla, hogy ő Athénban a legbölcsebb ember. Ő ugyanis már tudja, hogy nem tud semmit, míg a többiek ide még nem értek el... Nem is voltak válaszai, ő csak kérdezgette az okosokat.

Példája nyomán én is ezt teszem...

A perzsa háborúk után újjáépült Athén, újjáépült a fellegvár is, az Akropolisz.

Athénban gyűltek össze a kor legjelesebb művészei, hiszen akadt munka bőven…
Egy-egy kultúra felvirágzása bizony egyenes arányban áll a nagy megrendelésekkel; az elismerés, a hírnév és természetesen az anyagiak lelkesítő ereje sem mellékes.

E megállapítás tűnhet szentséggyalázásnak is: hiszen a köztudatra jellemző az a téveszme, hogy a művészet fölötte áll a jelennek. A múltból tanul és a jövőben él. Ezek szerint sem ételre, sem italra, sem megbecsülésre, sem pénzre nincs szüksége. Önpusztító tűz, kényszer; szinte transzcendens kielégülés…

De várjunk csak: ha nincs téma, ha nincs határidő, ha nincs keret, ami összefogja az egészet – a lélek befelé fordul, a művész a saját élményvilágából, elfojtott indulataiból, elhallgatott, soha ki nem mondott vágyaiból, és – gyakran nagyon is sekélyes – műveltségéből kezd építkezni. Gyakran puszta dacból is vállalja azt, amit más körülmények között soha nem vállalna. Az őrület határán, borotvaélen táncol, és abból a vízből merít, amiből állat nem inna.

Felébreszti a lelke mélyén szunnyadó, láncra vert állatot.

Ha már elismerés nem jön, büszkén vállalja az el nem ismert lángelme szerepét – méltósággal és önérzetesen. Cinikusan kikerülve a szerencséjét, ami sokszor éppen szembe jön vele az utcán.

Születnek így is nagy dolgok, a zsenialitás a művészet eszközeként nagyot alkothat így is. Ez a művészet egyik oldala. Expresszivitás, amivel sokan, sokszor visszaélnek.

A másik oldal a nagy, nemes műalkotások, a lelkesedés, a lángoló hevület, a munka oldala.
Ezen a parton csak az igazán nagyok tudnak megállni. Nincs belemagyarázás, nincs elhitetés, öntelt elzárkózás; nincs a sértett önérzet dacos önajnározása. Nincs szélhámosság.
A hibákból és a torz értékrendszerből itt senki sem kreálhat újfajta felfogást. Nem foghatja rá a hiányosságokra, hogy a haladás már túllépett az apró részleteken…

A művészet a gazdagság kényszerítő ereje. A megismerés egyik formája, a transzcendens kinyilatkoztatás egyik eszköze. Konstruktív tevékenység – ha néha rombol, tudja, hogy újat kell építenie.
Ha rombol is, konkrét tervei vannak az újról.

Ha elpusztítja a régit, újat épít. Új értékrendet hoz…

Nem, nem kell szándékosan félreérteni ezt az elmélkedést. Nem a barokkot emelem a szabad művésztevékenység elébe. Nem a paloták pompáját emelem az egyszerű szépség elébe.
A művészetről, mint olyanról beszélek. Az igazi kifejezésről, amely nem szabad terep a szélhámosok számára.

De folytassuk a görögökkel, mert már megint elkalandozom –  a művészi kifejezésmódhoz pedig majd később visszatérünk.

Akárcsak minden kultúrában, a görögöknél is az építészet fogja össze, foglalja keretbe a képzőművészetet.
A görög templomokra ugyan jellemzőek a hatalmas, lenyűgöző méretek, azonban szembetűnő az arányosságuk. Vajon mihez mérten, vajon milyen mérce szerint épültek? Vajon miért olyanok, amilyenek …

Miért érezzük a transzcendens világ hatását rajtuk? Szépek? Jók? Igazak talán?
Igen.

A dór oszlopok a férfi testarányait szimbolizálják. Erősek, megbízhatóak. Délcegek, harciasak. Polükleitosz, a híres szobrász állította elénk először az ideális emberi test kánonját. Nála a talp mérete az alapegység. A férfiaknál ez az alapegység hatszor fér bele az egész test magasságába. A dór oszlopok aljának átmérője hatszor fér bele az oszlop magasságába.

Polükleitosz a klasszikus kor, vagyis i.e. az V. század híres szobrásza, dór oszlopcsarnokos templomok pedig már előtte is épültek… Megfigyelhető viszont a különbség. A dór oszlop az archaikus korban is férfit szimbolizál, azonban az oszloptörzs vaskos és tagbaszakadt. A klasszikus kor dór stílusú szentélyeinél viszont már figyelembe vehették az emberi test helyes arányait.

Az is lehet, hogy ekkor már a kisportolt emberi testet vették alapul.
Példa rá a Parthenon, amely az athéni Akropolisz ékköve. Az oszloptörzs jóval karcsúbb, mint az archaikus korban. E fantasztikus templom a görög építőművészet csúcsát jelenti. Egy kor teljes szellemisége nyert benne kifejezést, összefoglalva a homéroszi kor hősi életfelfogását, az archaikus kor elképzeléseit és álmait, a klasszikus kor minden addigit felülmúló szellemi nagyságát.

Férfit szimbolizáló templom Athénének szentelve? Érdekes. Több magyarázata lehet, elképzelhető, hogy a dór stílus egyszerűsége és méltósága miatt választották. Másrészt Athéné harcos, nem a testiségébe ernyedt nő. Lehet az is, hogy a timpanont tartó oszlopok szimbolizálják az athéni férfiakat, az erős és bátor harcosokat, akikre minden harcában támaszkodhat Athéné. A háromszög alakú orompajzs egyébként Posszeidon és Athéné harcát ábrázolta Attika földjéért.

Feidiasz, a klasszikus kor legnagyobb szobrásza készítette a Parthenon összes szobrászati díszítését. A kryzelephantin Athéné-szobrot is, amely a szentély belsejében állott.
Posszeidon és Athéné harca kifejezhette az athéniek dominanciáját a Földközi-tenger medencéjében. Vagyis a tenger legyőzését...

A Parthenon Iktinosz és Kallikratész tervei alapján épült az V. század közepén, a munkálatok vezetésével a kor kiemelkedő szobrászát, Feidiaszt bízta meg Periklész.

A ión oszlop az asszonyok testarányai szerint volt megtervezve. Itt ugyanúgy a talp mérete az alapegység. Az oszlopfő díszes – volútákkal díszített.

A ión stílusú épületek közül kiemelkedően harmonikus az Akropolisz másik szép temploma, az Erechteion. A kariatídák oszlopcsarnoka már nem is oszlopokból áll, hanem szobrokból – az oszlopokat gyönyörűen megmunkált asszony-alakok helyettesítik, akik a fejükön tartják a mennyezetet.

A korinthoszi oszlop a fiatal lányok testarányait idézi. Az oszloptörzs karcsú, kecsesen szép, a fejezet ékes, virágos kosárra emlékeztet. Akantuszlevelek díszítik több sorban, egymás fölött.

Néhány szó még a szobrászatról...

A Napisten, Apolló az ideális férfi. Az összes görög férfiszobor őt ábrázolja. A görög szellemiségre jellemző idealizmus a szobrászatban is nemesen egyszerű, kiegyensúlyozott, lelki békéről tanúskodó, nagyszerű alkotásokat teremtett.

A hellenisztikus időszak szobrászata különféle lelkiállapotok kifejezésének olyan magas fokát érte el, ami többszáz évre követendő mintát állított Európa elé. A XX. századig a görög műveltség és művészet befolyása alatt élt Európa, kikiáltva magát a szellemi örökség részesének.

A barokk istenábrázolások Zeuszhoz hasonlóvá teszik a keresztény Mindenhatót; Jézus és Apolló szintén nagyon sok közös jelet mutat az ábrázolás területén. (Nagyon érdekes felfedezést tehetünk, ha tollal vagy ceruzával egy Apolló szobor fényképére hosszú hajat, szakállt rajzolunk…)

Tehát, a görög szobrászatra jellemző az idealizmus, a kifejezőerő, jellemző továbbá az általánosan érvényes (vagyis objektív) igazság és szépség kifejezése.

Az archaikus kor szobraira még az egyiptomi-mezopotámiai merevség jellemző, valamint egy titokzatos földöntúli mosoly, ami a szájak szögletében bujkál – az, amit minden fáraó arcán látni; az, ami Leonardo mestert annyira elkápráztatta és felkavarta – ami a Mona Lisa mosolyában újjászületett.

A klasszikus kor hajnalán az élethűségre törekvés jellemző. Mintha élne … mintha mozogna … mintha beszélne …

Azonban az idealizált Apolló és az idealizált Afrodité egyfajta elvonatkoztatást jelent mégis. Az első igény az expresszióra. A görög szobrok ugyanis sokkal többről szólnak, mint amennyi a szemnek látható. Ez a lényeges különbség a görög szobrászat és a római szobrászat között.

A görög szobrászat legkiemelkedőbb alakjai:

a híres Feidiasz – aki a csak elbeszélésből ismert hatalmas Zeusz szobrot készítette az olümpiai Zeusz templom számára, elefántcsontból és aranyból. Ő az alkotója a Parthenon díszeiként szolgáló mozgalmas domborműdíszeknek, amelyek az athéni polgárokat jelenítik meg a Panathenae ünnepségeken..., a tümpanon dombormű-díszeinek, valamint a legendás, 10 m-es Athéné szobornak...

A nagyszerű Polükleitosz két kiemelkedő alkotása „a dárdavivő” (Dorüforosz) és a „diadalszalagot homlokára erősítő atléta” (Diadúmenosz). A két alkotás proporcióiban tökéletesen arányos, az atléták izomfelépítése lenyűgöző.

Mozdulataik élethűek, a mozdulatoknál az izmok játéka (összehúzódás, megnyúlás) kiváló. Először ő jelentkezik az ún. kontraposzt motívummal – nem feltétlenül járás közben ábrázolja alakjait, hanem nyugalmi állapotban úgy, hogy a test súlya az egyik lábra nehezedik, a másik pedig felszabadulva a súly alól, lazán behajlik. A test tengelye enyhe „S” alakban meghajlik.

Mürónról viszonylag keveset tudunk. A legendás "diszkoszvető" (Diszkobolosz) hozta meg számára a halhatatlanságot. A diszkoboloszt nem egy mozdulatban ábrázolta; nem a mozgás egy pillanatában, hanem három fázisra bontotta a mozgást. A mozgás más és más pillanatában van a kéz, a törzs és a láb. Az egész szobor egy megfeszített íjhoz hasonló.

Praxitelész kiemelkedő alkotása a „Knidoszi Afrodité”. A szerelem istennőjét éppen, amikor a fürdőből kilép, meztelenül ábrázolja. És – ez a meztelenség nem önmagában a meztelenség: az istennő szégyenlősen kapja bizonyos testrészei elé kezét – eltakarva, amit el lehet. Nem egy másik szobortól ijedt meg, hanem tőlünk, akik nézzük őt… Az örök időtlenség árad az alkotásból – ugyanúgy fogják ezt érezni a mi későbbi leszármazottaink is…
Úgy tartják, hogy ez a művészettörténet első aktja. Nem csak a meztelen női test szépségéről szól; nem is olyan, mint egy mai aktfotó. Egy pornográf fénykép sokkal többet feltár a testből – de az a test valószerűtlen, műanyag, hiába bámul ránk csábos kihívással… Inkább hasonlít egy falusi disznóvágás bontó-munkálataira, mint művészetre. Pedig minden emberi tevékenység lehet művészet... Csak hozzáállás és kellő tisztelet kérdése az egész.
Praxitelész szobra él. Természetesen viselkedik, ahogy általában (objektíve?) minden asszony. Nemcsak akkor, de ma is, és állítani merem, mindig.

Tudom, hogy szubjektíve mindenki másképpen reagál, összefoglalva a dolgokat viszont… azt hiszem, hogy csak a műalkotások elemzésével tudunk választ találni arra a kérdésre, hogy mi a művészet – bár a választ szavakba önteni nem mindig lehet.

A görög kultúra nagy képviselői társadalmilag megbecsült emberek voltak. A megélhetésük biztosított volt, bár anyagi jólétről nem minden esetben beszélhetünk. A lényeg: szabadok voltak. Nem voltak a pénz függésében, mint nagyon sokan a modern Európában.

Pénz … ha nincs – az a baj; ha sok van – az. Mindenképpen az értékrendjük középpontjába kerül a pénz, és leköti figyelmüket. A kirekesztett, "meg-nem-értett" művész dacos önelégültségében "csak azért is" olyan dolgokat csinál, hogy megpukkassza környezetét. Botrányosan viselkedik, hogy úgy emelkedjen ki.

Az a művész, akinek sok megrendelése van, és veszik a műveit (és ez itt a lényeg), egyre inkább arra törekszik, hogy vegyék, mint a mézet. Alkalmazkodik a pénz elvárásaihoz és pénzre cseréli a műalkotást. Műalkotást? - Erről sokat lehetne még polemizálni.

A szabadság a művészet szabadsága. Témát megszabhatnak, de azon belül a szabad kifejezés jogát nem. Ahogy a reneszánsz nagyja Michelangelo kifejtette: „a szobrot megveheted, a gondolatot nem!”. A nyomor agresszivitást szül, forradalmat; a gazdagság eltompít minden fogékonyságot a változásra.

– Hogy mindig a gazdag emberek rendelik a műalkotásokat...?

– Nem egészen. Ők finanszírozták. De általában az egyház rendelte. Amely a 19. századig a szellemi fejlődést és a haladást képviselte. A stílusokat, a művészetek kibontakozását és tovább lépését. A modernet...

I. e. a IV. század első felében Nagy Sándor egyetlen hatalmas birodalommá egyesítette a kisebb államalakulatokban élő görögséget. Birodalma középpontja Görögország – Hellasz. Főleg kelet felé terjeszkedett. Legyőzte a perzsákat, ura lett Egyiptomnak és Szíriának, Föníciának és Palesztínának, övé volt Babilon, Suza és Persepolis.
„Győztes seregei lándzsái hegyén vitte kultúrát keletre”; a hellenizmust, amelyet ráerőszakolt a meghódított területekre. Ez az időszak a görög kultúra következő korszaka – a hellén kor.
Nagy Sándor a hellenizmus legnagyobb metropoliszát építette fel Észak-Afrikában: Alexandriát – i. e. 331-ben. Alig egy évtized alatt az egész akkori világ ura lett. Babilon nagymúltú falai alatt, viszonylag korán érte a halál i. e. 323-ban. Halálával birodalma hellén országokra bomlik szét, azonban a hellén kultúra hatása nem szűnt meg, hanem virágzásnak indult.
A 3. század – időszámításunk előtt – már a dekadencia időszaka.

„Lassú haldoklás – káprázatos még, mint színeiben az őszi táj; borillatú, mint ősszel a szőlőhegyek; gazdag, mint a betakarított termés; nyugodt, mint a vénasszonyok nyara … De közel a tél…

Nyugaton egy nagyon erős nemzet készülődik, hogy megkapjon mindent, ami neki jár.”

(Az idézetek W. Duranttól vannak, néhány gondolatmenete még átértelmezésekben feltűnhet itt-ott. Mestere hatása alól sosem tud teljesen megszabadulni a tanítvány. Platón sem bírta Szókratész hatása alól kivonni magát; Arisztotelész sem bírt Platónnal, bár tagadta nézeteit.
Mások példája is felhozható a történelmi távlatokból – pl. Freud és Jung – de aki érti a beszédet, annak nincs szüksége rá. Aki meg nem, annak mindegy...)

Szabó Ottó