Csontváry nyomán Taormina városában

Útibeszámoló Szicíliából

Mi lehet az, ami egy képzőművésznek először eszébe jut, ha Szicíliába utazik? Hogy milyen jó lesz élőben a tengert megfestenie? Vagy az olaszokra jellemző (bár a szicíliaiak magukat elsősorban nem olaszoknak, hanem szicíliaiaknak tartják) hangulatos szűk utcácskák látképe, esetleg a hatalmas méretű, ínycsiklandozó fagylaltjaik zamata?

Számomra az első, ami eszembe jutott egy név és szellemisége: CSONTVÁRY. S a szomj, hogy ott tébláboljak Taorminában, merengjek és abban a kegyben részesüljek, melyben Csontváry a görög színház romjai között. Hogy előbb Csontváry festményének emlékképe villant-e be, mikor az utat terveztem, vagy az alkotó személye, aki ellátogatott ide többször is és megfestette a „Teatro Greco”, ma koncertek befogadására alkalmas arénáját, nem tudom. Csak azt tudom, hogy minden sejtem a romok közé kívánkozott, hogy azt tapasztalhassa, azt láthassa, amit annak idején a Mester magába szippantott.

Giardini-Naxos közelében szálltunk meg, mely szállás igen közel esett Taormina vasútállomásához. Taormina hegyen magasodó városkáját autó hiányában kizárólag busszal tudtuk megközelíteni – mivel a vasútállomás a tengerparton húzódik, meredek sziklafal mentén, szűk autóút vezet fölfelé, mely gyalogos közlekedéshez nem túlságosan biztonságos. A helyi busz a taorminai vasútállomásnál megáll, ahová Catania felől vonattal érkeznek tömegszámra a turisták – előszezon ide vagy oda, júniusban sem volt ez másképp.

Délelőtt 10–11 magasságában, a buszmegállóhoz érve, magunkat kinevetve konstatáltuk, hogy már bizony a beérkező buszra mi fel nem szállunk, ugyanis vagy 30 turista (javarészt japánok) jegyüket lóbálva törtettek a busz ajtajához, mely busz már így is zsúfolásig megtelt, s vezetője 6 embert engedélyezett a fölszálláshoz: „Six people!” Aztán persze valahogy felfért még legalább 9. A busz 15–20 percenként járt, de vele együtt a többi turista is megérkezett a következő vonattal, tehát, ha még aznap fel akarunk jutni a romokhoz – már pedig mi mindenképpen föl akarunk jutni, nem várhattunk a tömött buszra: a „Locus map” alkalmazást beizzítva a hegy irányába indultunk – gyalogosan, kisebb hátizsákkal.

A zsákutcának tűnő út felénél kedvesen köszönő közmunkásokba botlottunk, majd egy szembe jövő túrázó fiatalemberrel találkoztunk, akivel, mintha ezer éves cimborák lennénk, váll veregetve köszöntük meg az útbaigazítást: „Taormina?”, „Yes, 10 minutes!” A látvány egyre káprázatosabb volt, ahogy a betonúton haladtunk fölfelé, még egy gurulós bőröndjét húzó fiú is elmellőzött minket – gondoltuk, ha ő erre megy és még a csomagját is magával viszi, csak nem lehet olyan „durva” az a turistautacska.

Nos, valóban nem tartott volna tovább 15 percnél, ha nem állunk meg minden útfélen a látványtól lehengerelve, de hogy a bőröndös fiú hogyan jutott fel, az máig is rejtély. Homokos, szűk utacska kanyargósan vezet fölfelé a meredek szakadék szélén, turistaútnak nem volt nevezhető (később láttunk turistajelzésre utaló táblákat, melyek arra engedtek következtetni, hogy valóban kiépített turistaút haladt itt valamikor, de mostanra elhanyagolták azt). Ami közben elénk tárult: a Jón-tenger – épp egy sétahajó indult útjára, Giardini-Naxos üdülővárosa és tengerpartja, Taormina vasúti pályaudvara, ahonnan elindultunk, de ami már egyértelműen kivehetővé vált, az Etna füstölgő és robusztus kúpja az eltörpülő házikók, a hangyáknak tűnő, mozgó járművek fölött. Menet közben kijelentettem, hogy visszafelé nem vagyok hajlandó ezen az úton jönni, mert fölfelé csak-csak, de lefelé nem voltam olyan bátor, mint az akkor szembe jövő, rövidnadrágos, napszemüveges „Bongiorno!”, akivel az egyik jobbra-kanyarnál találkoztunk.

A városkába érve irányunkat rögtön a színház felé vettük, csak hogy kicsit nehézkesen ment a tájékozódás. Egy turistának – vagy inkább utazónak, sosem kell félnie attól, hogy „mi lesz, ha…” mert mindig lesz valahogyan, mindig „lesz”. Egy „vespás” férfi bürrögött mellénk az emelkedőről, megkérdezte, hogy a görög színházat keressük-e, helyeslő válaszunkra pedig a legegyszerűbb módját ajánlotta a feljutásnak. Mosolygott, aztán már ott sem volt, egy perc volt talán és a megfelelő macskakövön haladtunk a célunk felé. 24–26 fok körül lehetett, kellemes, napsütötte, narancsfákkal övezett lépcsősoron érkeztünk a színház bejáratához, ahol a felnőtt belépő díja 10 euró ellenében váltható. Diákcsoportok, legfőképp németek, olaszok látogatták a helyet, de egy kanadai férfival sikerült szóba elegyednünk egy fotózás erejéig. Magyar hangot nem igazán lehetett hallani egész Észak- és Kelet-szicíliai körutazásunk alatt.

Az aréna először diákcsoportok zsibongásától volt lármás, de én megcéloztam azt a helyet, ahonnan Csontváry megfestette a színházat, hogy ugyanabból a szögből kis vázlatfüzetembe lerajzolhassam. Nem siettem, amikor úgy éreztem, nagyjából helyes a kompozíció, egy fél- vagy háromnegyed órán keresztül csak néztem a romokat, az Etnát, a kettő között megbúvó hegyvonulatok közötti levegőperspektívát. A tűző nap mit sem számít ott, idő közben a zsibongó csoportot csendesebb párocskák váltották fel, s hogy a hely magába szippantott, nem csak varázsának, szellemének és erejének köszönhettem, hanem grafitom hosszas sercegésének is a papírlapon. Feleszmélve ott volt előttem immár „az én szürreálisnak mondható görög színházam”, s ott állt előttem Csontváry talánya is, festészetének rejtett mondanivalója. Megérezni véltem valamit abból, ami a helyből áradt, amit Csontváry is vásznára próbált vinni annakidején.

A színház nem csak a romok miatt különleges: körbe járva hűs kertjében, letelepedve egy mediterrán fa tövében körbe fut előttünk a Jón-tenger kékje, s Olaszország csizmáját is fényesíti a nap sugara a távolban. A romok valódi, megmaradt darabjait az erre kialakított kicsike múzeumban tekinthetik meg az érdeklődők, a múzeum mellett viszont egyedi és elragadó kilátás nyílik a gyönyörű rózsaszínű leanderek árnyékában a már korábban említett Giardini-Naxosra, az Etnára, az egész városra és a föléje magasodó hegycsúcsra épített középkori falucskára, Castelmolára. A színház melletti boltíves kiugróban három nagyképernyős tévén lehet megtekinteni virtuális séta keretében a színház építésének körülményeit, hogy milyen lehetett fénykorában az aréna; egy másik kivetítőn örökül maradt olajfestményeken, akvarelleken keresztül vezettek körbe minket a színház történetén (ahonnan azért hiányoltam Csontváry festményét).

A wikipédián ezt lehet olvasni a színházról:

„A görög színház, a teatro greco eredetileg görög építésű: hellén telepesek emelték Kr.e. a 3. században, II. Hierón uralkodása idején. A ma látható romok azonban már a római korban, a 2. században újjá- és átépített színház maradványai: ez már alkalmas volt gladiátorjátékok megrendezésére is. 109 méteres átmérőjével ez Szicília második legnagyobb színháza (a szürakúzai után). 5400 néző befogadására volt alkalmas. Ma is gyakran használják koncertek, valamint opera – és színielőadások megtartására.”

A színházat elhagyva szállásadónk ajánlására felkerestük a Pizzeria Villa Zuccaro-t, ahol életem eddigi legjobb olasz… vagyis szicíliai pizzáját fogyasztottam, mely a „Taormina” fantázianevet viselte. A durumtésztából készült pizza feltétei között a következők szerepeltek: tonhal, lilahagyma csíkok, szicíliai paradicsom (Szicíliában ínycsiklandóan édes a paradicsom), kapribogyó, mazsola, menta levél és pisztácia reszelék a tetején, melyek összhangzata (pedig nem is szeretem a mazsolát) olyan ízkavalkádot eredményezett, melyet ezek előtt még nem kóstoltam – bátran ajánlom annak, akit Taorminába vet a sors, próbálja ki!

Jóllakott pocakkal elindultunk a legközelebbi buszmegálló felé, melyhez egy helybéli idős bácsika nyújtott segítséget, persze szicíliaiul (angolul egyébként sem igazán beszélnek a szigeten élők). A buszra szállva érdeklődtünk, hogy elvisz-e minket ez a busz Naxosig, a sofőr csak intett, hogy szálljunk fel, de jegyet nem kért, (még fizetséget sem, melyen meg is lepődtünk), majd kiderült, hogy a pár száz méterrel arrébb lévő buszpályaudvarra tart Castelmoláról. Odáig ingyen elvitt, ahol viszont már a pénztárban tudtunk jegyet váltani „hazáig”. Tudni kell, hogy az olaszok még busszal is úgy közlekednek, minta „bárhol elférős” kiscica testéből lenne a járművük (és tényleg abból van), úgy száguldottunk lefelé a meredek hegyoldalon a többi közlekedő jármű között, mely sebességet a látvány feledtetett: romantikus napnyugta a tengeren, az „Isola Bella” parányi szigete, melyet egy homoknyelv köt össze a szárazfölddel – ma már természetvédelmi terület, dagály idején a homoknyelv eltűnik. Érkezésünket egy megállóval a vasútállomáson túlra terveztük, hogy ücsöröghessünk egy kicsit még napnyugtakor Giardini-Naxos homokos tengerpartján. Itt készítettem egy másik vázlatot is Taorminával és Castelmolával a háttérben, hogy mélyebben megmaradjanak bennem a dombok ívei és a koraesti hangulat, majd egy üveg Moretti társaságában elköszöntünk a helytől, hogy másnap jó erőben, csigaházunkat a hátunkra véve üdvözölhessük Lipari partjait, az Eolie-szigetek egyikét a Tirrén-tengeren.

Kolmont Enikő

Fotók: Kolmont Enikő, Németh Judit, internet

Kedvcsináló videó az alábbi linken:

https://www.youtube.com/watch?v=Lu4fzjNiyBo

Források:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Taormina

http://utitars.network.hu/blog/utitars_klub_hirei/csontvary-kosztka-tivadar-festmenye-es-taormina-szicilia

https://www.traveltaormina.com/en/monuments/greek-theatre-taormina.html

http://www.wondersofsicily.com/taormina-castelmola.htm

https://hu.wikipedia.org/wiki/Isola_Bella_(Taormina)